király körül a teendőket, de istenért se mondta meg, mik azok a teendők
most és jövendőre. Ugy hagyott mindent, a hogy volt.
De hát mindez elvégre kisebb fontosságu dolog. A nagy és döntő dolog
egészen más.
Kihalt a Habsburg-család, csak egy leánya maradt. Európa haddal támadta
meg azt a leányt s végkép le akart számolni azzal a természetellenes
alakulással, melyből akkor a kihalt Habsburgok birodalmai állottak.
A magyar nemzet szabad tetszése szerint alapithatta meg állami
jövendőjét.
Vagy azt mondhatta: az asszonykirály nekünk se kell, ha Európának se
kell. Legyünk szabadok, függetlenek.
Vagy azt mondhatta: édes jó királynőnk, hagyd a pokolba Sléziát s
németországi s olaszországi igényeidet, ugy se érnek azok neked semmit s
ugy is elveszik tőled majd valamennyit. Légy magyar király, légy e nagy
országnak hatalmas ura, légy hű a magyarhoz, mi Nagy Lajos birodalmát
állitjuk föl számodra!
Vagy azt kellett volna mondania: életünket és vérünket áldozzuk érted
szépséges királynénk, szétverjük ellenségeidet, biztositjuk birtokaidat,
de a föltételünk az: te is biztositod állami létünk függetlenségét s
magyar fajunk nagyságát és boldogságát.
Az az országgyülés egyiket se tette, egyiket se választotta.
Hanem a helyett viaskodott azért, hogy kezet csókolhasson a királynőnek.
– – Tenger az, a mi felháborodik a hazafi szivben, a mikor 1741-re
gondolunk.
KOSSUTH LELKE ELSZÁLL.
(Turinba megyünk. – Hol gyüjtjük a pénzt? – Kossuth már eszméletlen. – A
haldokló mellett vagyunk. – Gróf Károlyi Gábor fogja utoljára kezét. –
Én kémlelem utoljára érverését. – Melyik perczben halt meg? – Mit
találtam örökséget? – A meztelen holttest.)
Most van a szent öreg halálának ötödik évfordulója. Kimentem a
Kerepesi-úti temetőbe, hogy megnézzem sirját. Magam voltam ott. Igaz,
hogy hideg, kelletlen idő volt, alig nyolcz-tiz ember járkált a
temetőben. Csak a temetőőrök unatkoztak az utak sarkain. Egyedül voltam
Kossuth sirjánál. Csak később jött arra két feketébe öltözött nő. Egy
pillanatig megálltak, megnézték az uj koszoruk szalagjait s a szalagok
fényes, aranyos betüit s aztán tovább mentek ők is.
Eszembe jutottak életének utolsó perczei. Elmondom, a hogy eszembe jut.
Csávolszky Lajoshoz 1894. évi márczius 17-én levél érkezett Turinból.
Ruttkayné irta s e levélben e szavak voltak:
»Levelet irtam Eötvös Károlynak. Szeretném, ha már itt volna. Hisz
bátyám annyira szerette. Legalább rendezhetné bátyám ügyeit, kinek nincs
ugyan vagyona, de becses emléktárgyak maradnak utána, a melyekre nézve
sem én, sem fiai nem tudják végakaratát.«
Csávolszky Lajos hordár által egy kis levélben értesitett engem és gróf
Károlyi Gábor barátomat: Ezt irta: »Ruttkaynétól levelet kaptam, a
család sürgősen vár benneteket.«
Szombati nap volt. Estennen kaptuk Csávolszky értesitését. Hozzám
Ruttkayné levele még meg nem érkezett. Lehet, hogy korábbi szives
levelére hivatkozott Csávolszkynál.
Még azon este táviratoztunk Ruttkaynénak, hogy holnap 18-án indulunk s
19-én Turinban leszünk. Gábor azon kivül Kossuth Ferencznek külön is
táviratozott.
Másnap vasárnap volt. Első dolgunk volt pénz után nézni. Tudtuk, hogy a
szent öregnek nincs vagyona. Sejtettük, hogy sok fizetni valója lesz.
Orvos, cseléd, házmester, talán házbér, boltok, apró adósságok s több
efféle.
Azt gondoltam, nemzetünknek szent kötelessége a szent öreg örököseit
efféle terhektől megmenteni. Azt gondoltam: szégyen lenne a magyar
névre, hogy egy napig is fizetetlenül maradna bármi teher s ha azoknak,
kik Kossuth körül szolgálatot tettek, azonnal tisztességes, habár
szerény jutalmat nem adhatnánk.
Tehát pénzre volt szükségünk, a mely azonban valami nagy mennyiségben se
nálam, se gróf Károlyi Gábornál minden pillanatban lenni nem szokott.
Akkor se volt.
Reggel legelőször Wahrmann József barátomat kerestem föl. Talán nem
veszi rossz néven, ha most nevét fölemlitem. Ő pénzt magánál tartani nem
szokott, bankjába vasárnap nem mehetett. Nem volt több nála háromszáz
forintnál, odaadta mind. Kijelentette azonban, hogy küld utánunk, ha
kell, a mennyi kell.
A mi pénzünk, a mi kezünk ügyében volt, alig ment többre pár ezer
liránál. Ezt olasz pénzre fölváltottuk.
Elmentem a Leszámitoló bankba. Valkó igazgatót már ismételve nemes
gondolkozásu férfiunak tapasztaltam. Turinnal való pénzdolgainkat már
máskor is nagy előzékenységgel intézte el. Szavamra és váltómra rögtön
nyolczezer lirát utalt számomra egy turini bankháznál. Ezen kivül két
nagyon előkelő barátom által tizenkétezer forint, mintegy 25–26 ezer
lirányi összeg kiutalásáról gondoskodtam Kossuth örökösei kezéhez, hogy
nemzetünknek háláját nagy fia iránt, habár parányi részben is, de rögtön
leróhassuk. Tudtuk mi, éreztük mi, gróf Károlyi Gábor barátommal, hogy
mindez semmiség, de mi akkor többet nem tehettünk.
Még utravaló ételről és italról gondoskodtunk, mert én az olasz konyhát
ki nem állhatom s aztán utrakeltünk.
Utazásunk rendes volt. Gróf Károlyi Gábor, ki már akkor is nagy beteg
volt, Mestrében az átszállásnál elájult, de ismét magához jött.
Milanóban estennen kaptuk Kossuth Ferencz barátom táviratát, melyben
értesitett, hogy atyja kissé jobban van. Ez felvidámitott bennünket.
Esti 11 órakor pontosan Turinba érkeztünk. Valami régi vendéglősünk,
kinél a mult évben voltunk szállva, várt bennünket. Előre értesitettük,
hogy hozzá szállunk, de ő szállodáját már megszüntette s ezt közlé
velünk s egyuttal ajánlá a Hotel Torinó-t. Podgyászunkat fölvitettük és
siettünk a nagy beteg házához.
Éjfél felé járt az idő, midőn Kossuth nagy dolgozó szobájába értünk.
Giorgio, a komornyik már ismert bennünket, beeresztett. A szoba üres
volt, a család tagjai a beteg szobájában voltak. De a nagy pamlagon egy
ősz férfialak feküdt s mélyen aludt. Lélekzetét, mozdulatát se vettük
észre. Első pillanatban mind a ketten azt gondoltuk: ez a nagy beteg.
Ambrozovics volt, a család közel rokona, kit az ápolás és fáradság már
elnyomott.
Lassan, lábujjhegyen benyitottunk a beteg szobájába. Ott volt Kossuth
Ferencz és Tivadar, Helfy Ignácz, Basso orvos és egy fiatal egyetemi
tanársegéd.
Kossuth az ajtó mellett ágyon feküdt paplannal takarózva. Láza láthatóan
nagy volt. Szája és szép kék szemei nyitva. Homloka és két arcza piros.
Apró, gyors lélekzettel nehezen pihegett. Jobb kezével gyakran
törekedett a paplant magáról lerázni. Ferencz egy fehér porczellán
szopókás csészéből gyakran pár csöppnyi tejjel kinálta. Teljesen
eszméletlenül volt. Minket már nem ismert meg s Tivadar azt mondta, már
őt se. Ő is csak egy vagy másfél nappal előbb érkezett, mint mi.
Néhány perczig fájdalmasan néztük a század egyik legnagyobb alakjának
kinos vonaglását, azután átmentünk ismét a dolgozó szobába, hol
Ferenczczel és Tivadarral tán félóráig társalogtunk. Társalgásunk a
betegség körül forgott. Ruttkaynét, ki szintén beteges volt s egy másik
lakosztályban pihent, ez éjszakán már meg nem látogathattuk.
De mi se sokáig késtünk ott. Gróf Károlyi Gábor maga is beteg s a mult
egész éjjeli és nappali utazásban mindketten kimerültünk. Magunk mellé
vettük dr. Bassot, vacsorázni elmentünk a Caffe Parigiba s hajnali három
órakor lefeküdtünk.
Másnap kedden 20-án mind délelőtt, mind délután az egész időt kevés
kivétellel a beteg körül töltöttük. Ferencz szives meghivását, hogy az
ebédet és vacsorát náluk költsük el, hálás köszönettel el kellett
mellőznünk. Ruttkaynét is ismételve meglátogattuk, ki igen kegyesen és
barátságosan fogadott bennünket s részletesen elbeszélte, minő jó
szivvel emlékezett meg rólunk naponként a nagy beteg, mig a tüdőgyuladás
ágyba nem döntötte s erejét és eszméletét el nem rabolta.
Délelőtt két egyetemi hirneves orvostanár jött a kezelő orvosokkal
tanácskozást tartani. Megállapitották, hogy a beteg menthetetlen s
legkésőbb az éjszakán át a halálnak be kell következni. Rám a két tanár
ugy külsőleg és első pillanatra nem tett kedvező benyomást.
A két ifju Kossuthot ez utamban láttam először. Első pillanatra igen jó
vélemény és nagy rokonszenv támadt bennem irántuk. Sokoldalu ismeretet
és jelentékeny mérvü tudást s kivált Tivadarban férfias nagy erélyt
vettem észre.
Kissé élczelő kedvre hangolt Ferencz, midőn előttem komoly képpel,
hosszan és szakszerüleg fejtegette s magyarázta, hogy hányféle a
tüdőgyuladás, mi e betegségnek az általános jelleme, miben különbözik
egyik a másiktól? – Mintha én ezt éppen ugy nem tudtam volna, mint ő s
mintha akár ő, akár én akármit is tudnánk biztosan e betegségről.
Meglepett azonban, igazán meglepett, hogy a mikor kérdeztem, milyen
magas, hány foku a nagy beteg láza: Ferencz azt felelte, hogy az orvosok
ezt nem mérik.
– Micsoda? Hát nincs a háznál hőmérő?
– Nincs!
No hiszen szegény Bassónak kellett e miatt tőlem eleget hallani.
Este vacsora után pontban nyolcz órakor mentünk be a beteghez. Arcz,
fekvés, minden külső jelenség ugy volt, mint napközben. Csak az áll volt
sárgásfehér, onnan minden pirosság eltünt. És csak a fej fordult
gyakrabban hol jobbra, hol balra. A tejet már ekkor nem nyelte el. A
lélegzetvétel némileg gyorsabb, fulasztóbb, szaggatottabb volt.
A mint beléptünk, Gábor rögtön megfogta a beteg jobb kezét s a beteg
megragadta Gáborét. Nem is eresztette el haláláig. Ott ült ágya mellett
több mint harmadfél órán át.
Az orvosok azt modták: ez már agónia, ez már haldoklás. Én még mindig
csak erős láznak tartottam s a collapsus nyomait nem észleltem. Meg kell
jegyeznem, hogy szakértő ebben nem vagyok. De mégis erős aggódásom
közben is kiváncsi voltam a láz megközelitő nagyságát megismerni.
A fontoskodás nem természetem. Órámat nem vettem elő. De a nagy beteg
kézcsuklójára pontban félkilenczkor rátettem mutatóujjamat s kémleltem
és olvastam az érütést. Sokáig ismételtem magamban az érütés ütemét s
mikor már azt hittem, hogy az ütem időpontjait nem tévesztem el,
kiléptem a másik szobába, órámat elővettem s az ütemet magamban
ismételve, az érütést leolvastam. A szám, a mely igy kijött, 110 volt.
Tudom, hogy ez nem biztos, de mégis megközelitő. Az érütés különben erős
és szabályosan egyforma volt.
Ekkor kimentem az ebédlőbe, hol vagy 15–20 hirlaptudósitó szivarozott és
társalgott hangosan. Rákosi Viktornak mondtam, a mint emlékezem, hogy
még mindig erős a láz, még mindig nem hiszem, hogy az utolsó perczeknél
vagyunk.
Tizedfél órakor ujra kémleltem az érütést. Akkor már szabálytalan volt.
Egyik ütés gyenge, másik erős és rohamos, gyakran el-elmaradó. A sziv
már kezdte a szolgálatot felmondani.
Ezt is közöltem a hirlaptudósitókkal. Ekkor már kétségbeestem magam is.
Egyszerre az ifju Ambrozovics kilépett a betegszobából s elkiáltotta e
szót: »meghalt«.
Órámra néztem, 10 óra 50 percz volt. A szent öreg ekkor vette utolsó
lélekzetét.
A bekövetkező zavarra, a betóduló tudósitókra, a családtagok fájdalmának
kitörésére nem emlékezem biztosan. Valami sajátságos bágyadtság és
tompultság vett rajtam erőt s némán mozdulatlanul támaszkodtam háttal a
dolgozószoba nagy asztalához.
Ferencz benn volt a halottas szobában. Tivadar szigoru és komor arczczal
s nagy léptekkel járt föl és alá a dolgozószobában. Fájdalmába és
gondolataiba volt elmerülve. Helfy és neje egy ablak két sarkában
könyeztek csöndesen.
Egyszer megáll Tivadar s a faliórára néz, mely egykedvüen ott ketyegett
a falon s féltizenkettőt mutatott.
Felállt a pamlagra, visszaigazitotta a mutatót 10 óra 55 perczre s
megállitotta az órát.
– Ekkor halt meg, ugymond.
Az én órám szerint öt perczczel tévedett. Nem igazitottam ki a tévedést.
Mindegy volt már.
A nagy szellem repült már akkor a csillagok felé. És repült haza
elhagyott honába, édes jó magyar nemzetéhez!
Ott aludta már Kossuth az álom nélküli örök álmot abban a kis benyiló
szobában, a hol halálos betegségét végig szenvedte. A tudósitók
nyargaltak a táviróhelyre szanaszét s az előbb még oly zajos ház
egyszerre kiürült és néma lett. Kimerültek és elfáradtak a családtagok
is.
Károlyi Gábor gróf mutatta jobb kezefejét.
– Nézd édes vajdám, még most is meglátszanak az öreg kézszoritásának
nyomai.
Az ő szavajárása szerint Kossuth volt az »öreg« s én voltam az »édes
vajdám«.
És csakugyan a közel három órán át tartó kézszoritás nyomai még félóra
mulva is látszottak Gábor puha izomzatu kezefején. Mert Kossuth
kézszoritásából csak a halál pillanatában tudott kibontakozni. Előbb nem
is akart.
Éjfél felé mi is el akartunk távozni, előbb azonban még egyszer
megakartuk nézni a halottat. Benyitunk a hálószobába. A halott mellett
egyedül volt Basso s kegyetlenül masszálta a holttestet. Nyakát, mellét,
karjait. Majd a falnak estünk bámulatunkban.
– Mit csinálsz te szerencsétlen? kiáltott rá Gábor.
– Próbát teszek, még egy próbát teszek.
Pedig szemei majd leragadtak az álomtól s szája tátva volt a
kimerültségtől. De azért csak tovább abajgatta a halottat. Karon fogtuk
s ugy lóditottuk ki.
Éjfélkor mentünk mi is a táviróhivatalba. Szanaszét küldtünk pár száz
lira áru táviratot a mieinknek. Értesitettük az »Abbázia« kávéházat is,
hol politikai barátaink összegyülve várakoztak.
Azután mentünk vacsorára. Megint csak a hajnal vetett bennünket az
ágyba.
Szerdán délelőtt, 21-én Kossuth Ferenczczel és Tivadarral tanácskoztunk
a további tennivalóról. Délfelé elmentünk bankárunkhoz, hol Ferencz volt
a pénzfölvételnél az én személyazonossági tanum s hol Ferencz és Tivadar
számára is azonnal folyóvá tették az én gondoskodásomból odautalt
tizenkétezer forintot. Ferencz vette föl mindenféle szinü
lira-bankjegyekben s ő nyugtatta ki.
Én is megkezdtem a családtagok értesitése nélkül és csupán Gáborral
értve egyet a mi külön pénzkészletünk diszkrét kiosztását. Csak Basso és
Giorgio adták meg kérdéseinkre a szükséges utmutatást. És némely
dolgokban az áldott Ruttkayné.
Minden valamelyes összegről megnyugtató iratot szereztem. Csak
Giorgiotól s a házmesternétől és a város által a kapu elé rendelt
diszőrségtől nincs nyugtám. Ezek ajándékai kisebb összegek voltak.
A házmesterné öreg, fölötte kövér s mindig mosolygó asszonyság volt.
Éjjel-nappal ott ült a kapu alján balfelől egy üveges ketreczben. Mikor
nekiadtam kis adományomat, kezet akart csókolni, de nem tudott
karosszékéből fölemelkedni.
– Jó emberek, nagy urak a magyar urak! Ezt tizszer is elmondta.
Ebéd után Ferencz átadta nekem a szekrények kulcsait, hogy Gáborral és
Helfyvel együtt nézzem át az iratokat. Nincs-e politikai, vagy egyéb
végrendelet, mely esetleg a temetés iránt is intézkednék.
Végignéztem futólag az ujabb időbeli, az utolsó hónapokból eredő összes
leveleket. Az utolsó két-három hónapról legtöbb volt Herman Ottótól
gondosan egymásra rakva az iróasztal egyik fiókjában. Nem olvastam el
egyet se. Volt másoktól is sok. Helfytől is. Találtam nem egyet, melyben
csunya árulkodás volt én ellenem. Tudtam én azt! Nem is voltam rájuk
kiváncsi. A neveket is elfeledtem készakarva. Szegény jó Károlyi Gábor
barátom kiváncsibb volt. Ő át akart nézni néhányat. Igaz, hogy neki is,
nekem is végtelenül fájt, hogy a boldogult nagy férfiu az utolsó években
kettőnk ellen nem egyszer annyira fel volt bujtogatva, holott tettekben
is, áldozatkészségben is, elvekben is senki se volt igazabb hive, mint
mi ketten. Senki! Kötelességünk volt a tett is, az áldozat is, az
elvhüség is. Nem is tudott a szent öreg áldozatainkról semmit. Nem
tudtak s tán ma sem tudnak fiai sem. De van még élő, a ki tud s tudnak
beszélni az okiratok.
De én most még beszélni nem akarok. Majd máskor, majd később, vagy majd
ha szükséges lesz! Ha ki nem kerülhetem.
Az iróasztal egyik fiókjában öt vagy hat kopott, elnyütt régi bőr
zsebbeli tárczát találtam. Üres volt valamennyi. Egyetlenegyben találtam
öt darab egy-egy lirás rongyos bankjegyet.
Öt lira! A mi pénzünk szerint mintegy két forint!
Két forint!
Ekkora örökséget hagyott maga után Kossuth Lajos!
A ki hetven esztendeig volt a magyar nemzet köztisztviselője! A ki nagy
országnak, Magyarországnak volt mindenható kormányzója! A ki két európai
nagyhatalom ellen folytatott háborut! A ki száz millió forinttal
szervezett hadseregeket! A ki egyik trónjától fosztotta meg a
Habsburg-családot! A ki két nagy nemzetnek, az olasznak és németnek
világtörténelmi harczaiban oly nagy szerepet vitt! a kivel császárok,
királyok, fejedelmek, hadvezérek tanácskoztak! S a kinek tanácsát oly
gyakran elfogadták!
Ennek az embernek, mikor meghalt két forint volt összes vagyona. Pedig
élni is szegényül élt.
Azon a széken ültem, melyen ülve irta meg nagy műveit. Jobbfelemen Helfy
állt, balfelemen Károlyi Gábor. A két ifjabb Kossuth távolabb egymással
beszélgetett. Mikor az öt lirát megtaláltam, rettentő fájdalom
szoritotta át szivemet. Gáborra néztem. Ő is rám nézett villogó
szemekkel. Felhuzott ajkai közt fogait csikorgatta. Akkor szokta ezt
tenni, mikor valami nagy fájdalom kitörését akarta elnyomni lelkében. Ő
is azt érezte, a mit én. Fölálltam arról a székről s Gáborral átöleltük
egymást. Akkor sirattam meg igazán először Kossuth Lajost!
E jelenetről sokszor beszéltünk egymással is, benső barátaink körében
is. És sokszor megtisztult lelkünk arra a gondolatra, hogy a nemzedék
hálátlansága mi kettőnket talán még se terhel. Hiszen mi a legjobb
lelkiismerettel erőnk erejéig teljesitettük kötelességünket.
– – Találtam egy másik nagyobb alaku, de szintén ócska tárczát is egy
szalaggal összekötve. Abban voltak a hű feleségnek s a kedves
leánygyermeknek emlékül eltett hajfürtjei. A kik már rég ott porlanak a
genuai campo santo tengerszéljárta magasain. És abban voltak azok a
hervadt virágszálak, melyeket hitvese és jó gyermeke sirjáról szakitott
Kossuth, valahányszor meglátogatta azt a sirt.
»Kedveseim sirjáról«: e szavakat irta egyik-másik száraz virág alá. De
sokat és sok kedves szomoruságot irt annak a kopott tárczának
napló-lapjaira egyebekről is. Tárd nemzetünk elé mindezt, tisztelt
barátom Kossuth Ferencz! Minden vezérczikknél többet ér ez – hidd el
nekem.
Bementünk a halottas-szobába is. A halott már rendesen feküdt, mintha
aludnék, behunyt szemekkel az ágyon. Egész alakja körül volt hintve apró
szirmu alpesvölgyi sárga virággal, mintha koszoru venné körül az egész
termetet.
E szobában volt egy keskeny, magas, több fióku szekrény. Itt voltak
legértékesebb diplomácziai iratai. Itt se találtunk végrendeletet.
És sehol se találtunk.
Megkészitettem kutatásainkról a jegyzőkönyvet. Aláirtuk hárman. Átadtam
Kossuth Ferencznek. Másolatot nem vettem róla magamnak.
A következő napon Gáborral és Bassoval benyitunk véletlenül egy terembe.
Üres terem, közepén gyalult fenyőfa nagy asztal s az asztalon
mezitelenül hanyatt fektetve a holttest. Az orvosok igy rendelték, hogy
a bebalzsamozást végezhessék.
Sokáig néztem a holttestet. A fénylő homlokot, a most is domboru mellet,
a csonttá fonyadt kezeket és lábakat, a féloldalra görnyedt gerinczet, a
kilenczvenkét év sulya alatt aszuvá vált egykor hatalmas alakot. A ki
ideálja volt férfiaknak, nőknek egyaránt.
Mivé lett! Mivé lett!
Egykor talán leirom gondolataimat, melyek ekkor agyamban és szivemben
támadtak. Most nem.
Én a koponya körületét mértem meg a homloktól le a két fül tövénél a
lamdavarrat felső csucsa irányában. Nem volt pontos mérés, tudom; – 58
és fél centiméter volt a mérés eredménye.
Gábor pedig elővette kis ollóját s a hófehér fényes hajfürtökből a fül
tövénél levágott egy kis pamatot. Csináltatott szétnyitható kis
üvegburkot, mely aranycsavarral volt bezárva. E burokba bele tett néhány
szál hajat s az alpesvölgyi sárga virágokból egy bugás szirmot. Talán
tizenkettő készült igy. Bizonyitványt irtunk alá mindegyikhez: én, gróf
Károlyi Gábor és dr. Basso-Arnoux, hogy igazoljuk a hajfürt azonosságát.
Barátaink közt osztottuk el.
Ez a kis üvegburok minden emlékem Turinból.
Másnap elváltunk egymástól.
Kossuth Ferencz elutazott Nápolyba. Gróf Károlyi Gábor elutazott
Genuába: Kossuthné és Vilma leánya hamvait a sirból kiemelni s hazánk
földjére visszahozni. Közös költségül, melyen aztán megosztoztunk, én
adtam ez utra Gábornak ezer lirát. – Én pedig Tivadarnál bevártam a
főváros küldöttségét s a mint megérkezett: hazaindultam.
Gábor nem volt ott Kossuth temetésén. Félholt betegen feküdt ágyában. A
nagy út összetörte.
Én sem voltam ott. Én meg a temetés napján Gábort ápoltam, ágya mellett
ülve reggeltől estéig.
Távolmaradásunkat nem vette észre senki. Hiszen ott volt a temetésen a
magyar nemzet.
TARTALOMJEGYZÉK.
A MI KIRÁLYNÉNKRÓL.
(Erzsébet magyar királyné s osztrák császárné életét 1898. évi
szeptemberben orgyilkos keze oltotta ki. Kiss József, a költő, megkért:
irjak heti lapja számára emlékverset. Erre felelet ez a kis czikk.) 1
KI VOLT IRÁNYI DÁNIEL?
(Irányi Dániel, eredeti nevén Halbschuh. Született 1822-ben, meghalt
1892 november 2-án. 1848 előtt publicziszta, 1849 után menekült és
bujdosó. A külföldön franczia és olasz iró. Ujabb alkotmányos életünkben
a függetlenségi irány erős harczosa. Mocsáry Lajos után a függetlenségi
párt elnöke haláláig. Az elnökségben 1892. évi november óta én váltottam
föl.) 4
VÖRÖSMARTY ELŐFIZETŐI 12
TISZA KÁLMÁN HALÁLAKOR.
(Tisza Kálmán született 1830-ik évi deczember 10-én s meghalt 1902. évi
februárban. A közélet férfia és iró. 1861 óta a közjogi ellenzék vezére,
1875 márczius 3-ától belügyminiszter, ugyanez év október 2-tól
miniszterelnök 1890 márczius 13-ikáig. Azóta haláláig befolyásos
képviselő. Az országgyülésen közel négyezerszer szólalt föl.) 28
LEVÉL EGY MENYASSZONYHOZ.
(E levél Schlesinger Magda urnőhöz szól, a ki 1900. évi január hó 25-én
ment férjhez. Schlesinger Samu pest-pilis-solt-kiskun vármegyei
nagybirtokosnak, bizalmas barátomnak egyetlen leánya. Jeles
festőművésznő. Tekintélyes vagyon fölött rendelkezik s vagyonánál,
miveltségénél s kellemeinél fogva képes arra, hogy tiszta magyar s
magasabb miveltségü uri szalónt vezessen s a magyar miveltségnek a
budapesti társaságokban mélyebb és szélesebb terjesztésére jó példát
mutasson.) 35
KÜLÖNÖS EMBER.
(Gondol Gábor. – Jogtanárom a pápai akadémián. – Vadkacsa-tudománya. –
Mennyire ismerte a gombokat? – Lakása, életmódja, halála.) 41
A TORPEDÓ-KIRÁLY.
(Whitehead Róbert fiumei gyáros, torpedó-készitő, sokszoros milliomos.
Bismarck herczeg násza. 1882-ben meglátogattam, hogy a torpedógyártás
némely titkát nagyjából megismerjem. Meghalt 1905. évi október 16-ikán.)
49
A NAGY ASSZONY.
(Bónis Sámuelné született Darvas Erzsébet. Született 1813-ban, meghalt
1900-ban. Férje jó ismerősöm volt. Államférfi s utóbb az ország egyik
főbirája. 1848-ban tevékeny munkása függetlenségi harczunknak. 1849 után
üldözött és fogoly. Felesége méltó volt hozzá. Nagy sziv, nagy lélek,
igaz magyar nő.) 57
KOZMA SÁNDOR.
(Kozma Sándor, született Kőröshegyen Somogyvármegyében 1825-ben, meghalt
1897-ben. Ügyvéd, megyei tisztviselő, főbiró, utóbb az ország főügyésze
1870 óta. – Irodalmi alkotása kevés. – Legjobb barátaim egyike.) 62
BITTÓ ISTVÁN HALÁLÁN.
(A Bittó-család. – A csallóközi nemesség. – A tábor, melyhez Bittó
tartozott. – Milyennek látta bujdosó korában Párist? – Hol láttam
először? – Miért nem volt nagy szónok? – A Deák-párt bomlása. – Önként
hagyja el a miniszterelnökséget.) 68
EMLÉKEZÉS PULSZKY ÁGOSTONRA.
(Pulszky Ágoston. Született 1846. évi juliusban, meghalt 1901. évi
szeptemberben. Iró, képviselő, államférfi, egyetemi tanár, az észjog és
jogbölcselet mivelője, hosszu időn át jó barátom.) 81
FALK MIKSA KORÜNNEPE.
(Dr. Falk Miksa született 1828. évi október hó 7-én. Már tizenöt éves
korában kezdő iró és forditó. Később hirlapiró a legmagasabb szakmában,
a politikai irányczikkek alkotásában. A mult század ötvenes és hatvanas
éveiben jelesebb hirlapirónk nem volt, hozzá mérhető is alig egy-kettő.
Ezenkivül jelesebb iróink egyike. Mint képviselő, a diplomatikai iratok
készitésében fölötte kiváló.) 98
BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS HIRES BAJVIVÁSA.