tárczával, családainkat regénynyel s szinházainkat szinművekkel akarják
ellátni: az erzsébetvárosi embereket és állapotokat nem észlelik, nem
tanulmányozzák s azokról hasábokat és könyveket nem irnak. Hogy lehet
ez? Hiszen itt nagy tünemény áll előttünk.
Nézzük csak a főváros első kerületét. Másfélezer vagy kétezer választó,
vagy annyi se. Fele hivatalnok, fele nyugdijas, kis rész háziur. Ügyvéd,
zsidó, lótófutó ember alig akad. Még jelölt is alig akad. Valami
minisztert lefülelnek: legyen ő a követ. Legalább nem jár vele semmi
vesződség. A választás napján a hivatalfőnökök kiadják a rendeletet,
hogy melyik osztály tagjai hány órakor menjenek szavazni. De hát kire
szavazni? Erről szó ne essék. A miniszter urra szavazni. Kire másra? Két
embert megfogadnak, a ki a választóhelyen napi nyolczvan krajczárért
egy-egy zászlót tart s a mellett szunyókál. Öt embert megfogadtak napi
egy forintért, hogy óránként kiáltsa el: »éljen a kegyelmes ur« – s
ezzel vége. Délután hat órakor bezárják a jegyzőkönyvet s viszik a
kaszinóba a kegyelmes urhoz. A kegyelmes ur fölkel a tarokk mellől,
kezet szorit a deputáczióval s a többit, a mi történik vagy nem történik
még, megirják a kőnyomatosok s ezzel vége.
De nézze meg valaki az erzsébetvárosi választást! Azt a száz kocsit száz
lobogóval és kétszáz kortessel, a ki lóhalálában nyargal minden utczán,
minden téren, minden perczben és minden házhoz, hogy a választóhelyre
szállitsa a választókat és a szavazatokat és a lelkeket!
Milyen más világ ez!
Néha ugyan itt is csendes év van. A mikor nincs szükség erőfeszitésre.
Például 1901-ben a tavaszi választásnál, a mikor meghalt Csernátony s
megválasztották Morzsányit. A mikor az ellenjelöltek csak lobogójukat
mutatták, de győzelemre nem számitottak s a mikor két ellenjelölt is
volt ugyan, de Ehrlich azt mondta: elégnek tartom, csak huszszor annyi
szavazatunk legyen, mint a másik két pártnak összevéve. S igy nem
engedett többet leszavazni háromezerkétszáz választónál.
De hát ki ez az Ehrlich Gusztáv?
Hiszen Eszterházy herczeg is csak nagy ur, az esztergomi érsek is csak
nagy ur: de ha minden uradalmukat adósságba vernék, se tudnának a lelkek
fölött ekkora uraságot gyakorolni.
Ezelőtt tizenhét évvel ismerkedtem meg vele. Engem is kijelölt ebben a
kerületben képviselőnek. Nehezen nyugodtam bele, meg is mondtam előre,
hogy megbukunk, de meg is buktunk istenesen. Akkor még fiatal ember volt
a lelkek ura s nem igen birt a lelkekkel. Hiába hivatkoztunk Kossuthra,
Rákóczira, Bethlenre, Bocskayra: a jó erzsébetvárosi választóközönségnek
nem igen kellett a kurucz ember. S ez a rossz szokása ma is megvan ennek
a közönségnek.
Akkor még kis zsidó volt Ehrlich Gusztáv. Most azt hiszem, noha biztosan
nem tudom, hogy közép zsidó. Azt biztosan tudom, hogy nem nagy zsidó. Ő
tanitott meg engem erre a különbségre.
– Van – ugymond – kis zsidó, közép zsidó és nagy zsidó. A kis zsidó jó
ember, a közép zsidó is jó ember, a nagy zsidó azonban rossz ember.
Akkor egy kis vaskályha-raktára és vaskereskedése volt a Károly-köruton.
A választási mozgalmak idején benéztem oda néhányszor. Volt egy
szalmafonatos faszékje, arra leültetett. S beszélt nekem vidáman és
lelkesüléssel és rajongással arról, mekkora lesz a többségünk s miként
hóditjuk meg a világot!
Morvaországu származásu, még a felesége is bécsi asszony; erős magyar
érzéssel van tele mind a kettő; öt fia és egy leánya mint a vasék;
Kossuth és Petőfi az eszményképük. Mikor beköltözött, Kőbányán volt egy
kis szatócsboltja tele vasnemüvel; ma már gyára van a fővárosban s
nekünk nem kell kimenni Bécsbe vaskályháért.
De azért ma se gazdag ember. De azért mégis tagja a fővárosi
képviseletnek és tagja a pénzügyi, közlekedési, telekadó és 45-ös
bizottságnak s a követválasztó központi választmánynak. Többen járnak
protekczióért hozzá, mint a miniszterelnökhöz. Mert ő a lelkek ura.
Igazi törzsfőnök.
Két nagy titka van, a melylyel uraságát megszerezte.
Az egyik az, hogy mindig jókedvü, mindig egészséges s mindig otthon
találja minden szegény ember. Adóbaján, szegénységén, rendőri bajain
mindenkinek segit s időt és költséget nem kimél, hogy a hatalmasságoknak
a kis emberek dolgán meglágyitsa szivét.
A másik pedig csodálatos jótékonysága.
Szegény gyermekek felruházására, apró házbérek és adóvégrehajtások
elháritására mindig van kezében négy-öt forint. Tavaly kiosztott hétezer
forintot, az idén már a téli idő szigorusága miatt ötezeret.
Hol veszi a pénzt?
Minden korcsmában, minden kávéházban van neki asztaltársasága s jótékony
perselye. Jó kedve és jó példája föllelkesiti társaságának tagjait.
Gyülik a pénz s ő viszi oda, a hol igazi nyomort kell enyhiteni.
Barátja Morzsányinak. S barátját egykor gonosz gyanusitás és rágalom
eltiporni törekedett. Ő tudta és hitte, hogy barátja becsületes ember.
De barátját elhagyni készült mindenki. Őt is kérték, intették,
ijesztgették, ne ragaszkodjék hozzá örökké.
De ő rendithetlen maradt.
– Nem lennék becsületes ember, ha elhagynám barátomat, mikor üldözik.
Ezt mondta. S a hogy beszélt: ugy cselekedett. Közéletünkben kevés
párját ismerem.
S ezért megbocsátom neki még azt is, hogy egykor engem mint
képviselőjelöltjét megbuktatott.
A MÓRICZ KÖLYÖK.
(1899-ik évi áprilisban hire futamodott, hogy Sarf Móricz meghalt. Az
eszlári nagy perben ez volt az antisémiták koronatanuja. – Én a biróság
előtt „Móricz kölyök“-nek neveztem.)
Tizenhat-tizenhét esztendeje annak a pernek. Minden alakjára s minden
részének minden apróságára már nem emlékszem, de a kis Móriczra, a
»kölyök«-re, mint én a törvényszék előtt neveztem, még meglehetősen
emlékszem. E fiu nagy rejtély volt akkor s nagy rejtély ma is a művelt
világ nagyrésze előtt.
E fiu volt az, a ki azt vallotta, hogy látta a templom ajtónál a
kulcslyukon át, a mint a zsidók s ezek közt saját apja is, Solymosi
Esztert, keresztyén leányt a templom előcsarnokában lefektették s fekvő
helyzetében torkát elvágták s vérét vették.
Hogy e vallásából egy szó se igaz, azzal minden hosszas gondolkozás
nélkül első pillanatra tisztában voltam, mihelyt a per egész anyagát
átnéztem. Hiszen Eszter hulláját a dadai Tiszából ép nyakkal halászták
ki s egyéb száz és ezerféle fontos körülmény is kétségtelenül igazolta a
kis Móricz vallomásának alaptalanságát.
De miért beszélt hát ekként?
Beteges nem volt, hülye nem volt, látások nem bántották. Piros, pozsgás,
jóképü, jókedvü pufók fiu volt a tárgyalás alkalmával; – meglátszott
rajta a jótartás.
Anyját nem ismertem. Volt apjának ugyan felesége, de ez csak mostohája
volt a fiunak. Apját jól megfigyeltem. Erős, egészséges, pirosarczu
ember volt ő is. Jókedélyü, jó és tiszta magyar humoru mezei munkás
zsidó, a milyet még nem is igen láttam. Varga lett volna ugyan az ő
eredeti mestersége szerint, de a foltozás gyenge kenyér volt s azért
eljárt napszámba kaszálni, kapálni, mezei munkát végezni. A jó kedély és
jó humor jó lélekre és semmi esetben se ostoba észre mutat. A kis Móricz
pedig arczvonások és testalkat dolgában ugy láttam, egészen apjára
ütött.
De hiszen külön kikémleltem én a Móricz elméjének erejét is. Nem volt az
gyönge. Tizenhárom éves fiuk elméjének átlagos erején felülállott az ő
elmeereje. Honnan eredt tehát vallomása?
Mellékesen jegyzem meg, hogy a vérvádpörök tanulmányozásánál feltünt
nekem, hogy a terhelő főtanu gyakran zsidógyerek szokott lenni és pedig
akként, hogy a gyereket letartóztatják, a zsidóktól elzárják, a
nyilvánosság ellenőrzése elől elvonják s aztán egy bizonyos idő mulva
vall a gyermek, mint a parancsolat. Igy történt az 1794-iki péri pörben,
de ha nem csalódom, az 1761-iki sárosmegyei pörben is.
De teljesen igy történt az eszlári pörben.
Gyanum nem lehetett más, mint hogy a kis Móriczot vallomásra szándékosan
előkészitették.
A törvényszéki nyelv »kitanitás«-nak nevezi az ily esetet. Rossz szó.
Mért nem betanitásnak? Akárminek nevezi, Móriczot kitanitották vagy
betanitották, egyszóval: előkészitették.
Nem egyetlen s nem első eset a világhirü pörökben.
A franczia trónörökösnek, a lenyaktilózott Mária Antoinett királyné
fiának tanuskodási esete tökéletesen hasonló ehhez.
A kis trónörökös is el volt zárva a világtól. Őt is megvaditották anyja
ellen. Ő neki is olyan vallomást csöpögtettek elméjébe s azután adtak
ajkára, mely tökéletesen valótlan és hihetetlen. Egykor, ha időm lesz, e
két tanu lelki életét élettani alapon összehasonlitom. A Dauphinét és
Scharf Móriczét.
Móricznál nem ment könnyen, legalább nem ment gyorsan az előkészités.
Egy évig volt fogva. Ez idő első felében csak kényszer és félelem adta
ajkára a szavakat. Második felében hetykén, nyalkán, vakmerőn, sőt
dicsekedve vallotta gyilkosnak apját s a többi zsidót.
Először meggyülöltették vele a zsidókat.
Azután meggyülöltették vele apját.
Természetellenes lett érzése és gondolkozása. Nagyravágyás, dicsvágy,
urhatnámság biztos reménye töltötte el szivét, ha a zsidókat elitélik.
És viszont elhitették vele, hogy a zsidók agyonütik őt, ha
megszabadulnak.
Mindezekre sok anyagot, sok bizonyitékot hozott össze a vizsgálat és a
tárgyalás.
Apja, Scharf József sehogy se akarta elhinni, hogy fia őszinte érzéssel
beszél. A vádlottak közt volt egy hosszu és őszszakállu öregebb zsidó
is, szép, őskori, bibliai alak. Egy napon azt mondja Scharf József a
fiának a törvényszék előtt:
– Édes jó fiam, nézd meg ezt az öreg embert, nézd meg ősz szakállát,
becsületes képét. Mit vétett ez neked? Miért akarod te ezt a becsületes
öreg embert akasztófára juttatni?
A fiu megnézi az öreg embert. Arcza elvörösödik, valami érzés fölfelé
hajtja a vért. Azonban rándit egyet vállán s igy felel:
– Bánom is én, akármi történik is a komisz zsidajával!
Apja rászól:
– Mit beszélsz, hát te nem vagy zsidó?
– Bizony nem. Nem is akarok az lenni.
S elfordult apjától.
Apja odatántorgott ülőhelyére. Nem szólt többet. Leült. Hanem megfogta
kabátja hajtókáját s vaskézzel lehasitotta azt.
Az elnök odatekint a hasitás zajára s odaszól:
– Scharf, mit csinál ön?
Az apa rá se néz az elnökre. Nagy, durva, napszámos tenyerével eltakarja
zokogó arczát s lassu hangon mondja:
– Halottam van, megszaggatom ruhámat.
Kétszázharmincz ember van a teremben. Csaknem mindegyiknek kicsordul a
könye. Mikor az apa siratja meghalt fiát. A ki meghalt, mert meggyülölte
faját és nemzetségét s megtagadta apáinak istenét. A fiu pedig
közönynyel lóbálja fejét jobbra-balra s halkan egy gunydalt dudorász.
Sohase láttam lélekrázóbb jelenetet.
És ily jelenet nagyon sok van ebben a perben, mely a világnak legnagyobb
pöre volt. A Dreyfus-ügy kezd kissé ugy messziről hozzá hasonlitani.
Ha egykor megirhatom e per igazi történetét, bámulni és egyuttal okulni
fog a világ. És tisztelni fogja a magyar birói kart, mely meg nem
rettent, meg nem hajolt a világ közvéleménye előtt, hanem igazságot
szolgáltatott s az ártatlanokat fölmentette.
Én sajnálom ezt a Móricz gyereket. De haragudtam azokra, a kik egy
esztendeig fogva tartották. De a közvélemény irtóztató nyomása alól nem
tudtam őt kiszabaditani.
De bármint sajnáltam: az ügyről nem beszéltem vele soha. Én az ő
vallomásának eredetét, fejlődését, megerősödését tisztán láttam. Tiszta
látásomat nem akartam az ő magánbeszélgetése által megzavarni.
Kik voltak tanitómesterei, nem kutatom.
Ügyesek és szerencsések nem voltak.
Mert első nagy vallomását irásban elkészitették, vele megtanittatták s
gyakran elmondatták. Ugy, hogy mire a törvényszék elé jutott, már csak
ugy hadarta el beszédét, mintha már unná a leczkének ily gyakori
fölmondását.
Azért kértem az elnököt, hogy szólitsa fel a tanut:
– Nem tudná-e elmondani vallomását versben?
Tombolva vett körül e szóra engem a »közvélemény« dühöngése. De a
tomboló zaj fölött jól hallottam, a mint a világ minden részén kaczagott
az igaz lelkek kis serege. Akkor kicsiny, ma végtelen e sereg.
Szegény kis Móriczot, most, hogy meghalt, nem tudom hányan siratják meg.
Csak annyit tudok biztosan, hogy apja megsiratja.
A KÉZCSÓK AZ ALKOTMÁNYBAN.
I.
(Az 1741-iki országgyülés lanyhasága. – A directorium. – A királyné keze
csókolására miért nem mehetnek a köznemesek? – A vita. – A régebbi
directoriumok. – A sérelmek. – Az ország zászlós urai.)
A kézcsók is lehet alkotmányi kérdés? Igen is lehet.
De akár lehet, akár nem: alkotmányi kérdés volt valamikor. Különösen az
1741-iki országgyülésen. Azért, hogy az egyetemi jogtanár urak nem
beszélnek s az akadémiai tudós urak nem irnak róla, még sehogy se
következik, hogy a kézcsók ne lenne fontos közjogi dolog.
E kérdés egykor összefüggött a magyar királyi udvartartás kérdésével.
Talán ma is összefüggene. De van-e magyar királyi udvartartás? Dehogy
van. A törvényben megvan, viseljük is busás költségeit, de valóságban
nyoma sincs. Sok millió pénzünket évenként a császári udvartartás és az
osztrákok pocsékolják el.
Azonban folyton követeljük, hogy a magyar királynak meglegyen az ő külön
udvara. Magyar nyelvvel, nemzeti szokásainkkal, ruháinkkal,
jelvényeinkkel. A hogy megvolt az Árpád-királyok alatt s Hollós Mátyás
dicső királyunk alatt. S a hogy a magyar nemzet érdeke, joga és
tekintélye megköveteli. Különösen meg legyen pedig akkor, a mikor a
magyar király itthon van Magyarországon.
Több mint husz éve vitatkozunk e fölött a legujabb időben is. Sajtó és
országgyülés tele van időnként vitáinkkal. Vajjon mire valók a magyar
királyi udvari méltóságok? Van e joguk s szerepük a zászlós uraknak a
királyi udvarban? Miből áll a zászlós uraság mai napság? Üres czim-e,
hiu külsőség-e rokkant nagyságok számára, vagy közjogi szerep?
Szinte érdekes, miként vélekedtek erről őseink. Kiválasztom erre nézve
az 1741-iki országgyülést. Ennek tárgyalásait közönségünk kevéssé
ismeri. Nagy elméjü barátom, Salamon Ferencz, szép történelmi értekezést
irt erről valamikor, de ez se kimeritő s a kézcsók-kérdésről alig szól
valamit.
Ezt az országgyülést választom ki azért is, mert a mióta lemondtunk a
királyválasztás jogáról s a mióta elfogadtuk a Habsburgok nőági
örökösödési törvényét: azóta ez volt a legelső országgyülés, mely
valósággal végrehajtotta azt a törvényt, az ugynevezett pragmatika
szankcziót. Ez kiáltotta Európa fülébe nagy harsogással a hires
»moriamur pro rege nostro Maria Theresia« jelszavát s bizony nem hiába
kiáltotta. Férfiak, hősök, vitéz seregek, nagy tettek következtek a
jelszó után.
Valami heves ellenzék, valami felforgató szellem éppen nem volt ez az
országgyülés. Csodálom és szinte kárhoztatom e miatt akkori őseinket.
Dicső fejedelmünk, az utolsó Rákóczi, alig öt éve hunyta be szemeit
örökre. Hires vezérei közül még többen éltek Voltak még kuruczok
Pozsonyban is, az országgyülésen is, a kik egykor a szabadság
halvány-piros lobogóit Pozsonytól Brassóig lengették. Most már szürkülő
hajjal, szürkülő bajuszszal, de talán még a régi szivvel, a régi
lángolással.
Hajh, bizony a régi lángból csak a parázs maradt; azt is elfödte már a
józanság és hideg megfontolás szürke hamuja. A nemzetnek nem volt már
1740-ben vezére, a ki abból a parázsból lángot szitani tudott volna. Még
olyan se, a ki lángot szitani akart volna. Nem az a szó harsogott többé:
moriamur pro libertate! Hanem csak ez a szó: moriamur pro rege. Nem a
tárogató süvöltött már, hanem csak a hárfa döngicsélt. Ezt csodálom, ezt
kárhoztatom akkori őseinknél.
De azért ám lássuk a kézcsók közjogi történetét.
III. Károly király 1740-ik évi október 20-án elhalt. Leánya, Mária
Terézia, 1741. évi január 21-én kelt leiratában május 14-re Pozsonyba
összehivta az országgyülést. Nem volt már országgyülés, közel másfél
évtized óta. A rendek a meghatározott időre közjogilag teljes számban
összegyülekeztek.
Az első ülés május 18-án alakulással s a két tábla közti kölcsönös
üdvözléssel telt el s az ülést nyilvános istenitisztelet zárta be. Akkor
még a követ urak és főrend urak, ha összejöttek, szivesen elmondták
egymásnak: adjon Isten jó napot! S az első ülésen még az Isten előtt is
megjelentek a szentegyházban, hogy elmondhassák: mi ugyan veled vagyunk
s el nem hagyunk, fölséges jó öreg uristen, de azután te is velünk légy
ám s el ne hagyj bennünket! Ma már ilyesvalamivel nem törődik az
országgyülés.
A második ülésben, május 19-én, minden kérdés előtt azt kellett
megállapitani, hol és minő rendben üljenek a követ urak. A vármegyék
közt vita támadt e miatt. Négy kerületből állott az ország. Minden
kerület követei együtt akartak ülni. De egyik se az utolsó helyen. Elég
szó esett a királyi tábláról is. Hát az hogyan és hol üljön? Azután az
apátokról és káptalani követekről. Adjanak-e előkelő helyet a pap
uraknak? A városok követeit sem lehetett a kályhasarokba állitani. Hát
még a távollévő főrendek s az özvegy asszonyok követei?
Furcsa szerkezete volt a régi rendi országgyülésnek. Hogy a követ urak
hol és miként üljenek, 1741 után is örökösen vitatták. 1825-ben is,
1832-ben is. Végre az utóbbi országgyülés véglegesen meghatározta s igy
maradt az ülés rendje 1848-ig.
A május 19-iki ülésben mind a főrendek, mind a követek tábláján
bemutatták már a királyi személyes jelenlétre vonatkozó utasitást. Ebben
meg volt szabva, miként utazik a királyné Pozsonyba, miként fogadják az
ország határán, miként Pozsony város kapujánál. Miként vonul föl a várba
s miként üdvözlik őt a karok és rendek.
Mind nagy kérdés volt ez akkor, Mária Terézia uj király volt. Azonkivül
asszonykirály. Régóta nem volt már a magyarnak asszonykirálya. Háromszáz
év óta éppen nem volt. Meg kell tehát fontolni mindent, de jól.
A királyi utasitás neve volt latinul: directorium sive ordo. 1847-ig igy
nevezték, 1847-ben rendszabásra forditották. 1867 óta az efféle udvari
szabályzatot rendesen szertartási rendnek nevezik. A régi országgyülések
ezt a directoriumot valami királyi előterjesztésfélének tekintették s
jól megvizsgálták: nincs-e benne valami közjogi hiba, vagy sérelem, a
mely nem fér össze az ország tekintélyével. Ha volt: azt ki kellett
igazitani. Szinte csodálni való, hogy éppen az 1847–48-iki pozsonyi
országgyülés ezt a vizsgálatot meglehetősen elmulasztotta.
Mária Terézia e directoriumának nincs kelete. A kanczellár ekkor gróf
Batthyány Lajos volt. Ez május 12-én kelt leiratával közölte a
directoriumot az országbiróval, gróf Pálffy Jánossal. Mert nádorispán
akkor nem volt s igy az országbiró volt akkor az országnak első zászlós
ura s a főrendi tábla elnöke. Egyik secretariusa, Palugyay, a főrendek
előtt felolvasta, a kik nem szóltak rá semmit, hanem szó nélkül
elfogadták s tudomásul vették. Az országbiró egyuttal Palugyay által
átküldte felolvasás végett a követek táblájára is a directoriumot.
A követ urak is meghallgatták. Nagyon sok apróbb-nagyobb közjogi sérelem
volt bizony abban az utazási rendben, de az első hallásra csak egyet
vettek észre a követ urak. A kézcsók sérelmét.
A directorium ugyanis ugy intézkedett, hogy a királyné kezének
megcsókolására csak a főrend urak bocsáttatnak s nem egyuttal a
vármegyék követei is. A mi azt jelentette voltaképpen, hogy a
köznemességnek nincs megengedve, hogy a királyné kezét megcsókolja.
Nyomban az első hallásra heves felszólalások történtek. A nemesi
előjogok világos sérelmét látták ebben a dologban. S egyértelmü
elhatározással deputácziót választottak a főrendekhez, a közjogi sérelem
orvoslása végett.
A deputáczió rögtön megalakult s ment a főrendekhez. Egy pillanatig se
lehetett türni a sérelmet. Deputáczióba ugyan kivált a főrendekhez
tisztes diszmagyarban kardosan és kalpagosan és sarkantyusan kellett
menni, de hiszen akkor még a követek minden nyilvános ülésen
diszmagyarban s kardosan voltak, tehát nem kellett átöltözködés végett
hazafutkosni.
Mig a deputáczió oda járt, az alatt is tartott az ülés. De a követ urak
hevesek voltak. Nagy botránynak tartották a dolgot s fölötte hangosan
intézték szemrehányásukat a kormány és a főrendek ellen. Az udvari
embereknek sehogy se tetszett, hogy az országgyülésnek már kezdetén is
ily szenvedélyes állapot kapjon lábra.
A követek táblájának elnöke a királyi személynök volt, akkor báró
Grassalkovich Antal. Magas udvari és állami méltóság, a kinek különös
tiszte volt a vitát csillapitani s az indulatokat elaltatni. Elég ügyes
férfi is volt hozzá, hiszen családja herczegi rangját s óriás vagyonát
voltaképen ő alapitotta meg.
Azt inditványozta: tartsuk meg a régi szokást és a jó rendet. Idő előtt
sohase jöjjünk haragba. A harag árt az egészségnek. Azt a directoriumot
először is irassuk le minden követ számára. Arra valók a követ urak
iródiákjai, kancellistái, juratusai. Menjen az a directorium a
diktaturába. Ha azután minden követ ur megkapja: olvassa el figyelemmel,
gyujtson pipára, gondolja meg jól, aludjék rá egyet s igy majd a holnapi
ülésen nyugodtan meghányjuk-vetjük az ügyet.
Bizonyos, hogy ez volt a legokosabb tanács már csak azért is, mert ez
felelt meg az ősi szokásnak s ebben volt biztositék mindenféle
elhamarkodás és hebehurgyaság ellen. Azután hátha több sérelem, hátha
nagyobb sérelem is van abban a directoriumban. Jó lesz azt megnézni jól.
Az indulatok csakugyan elcsillapodtak egyelőre. De ennek más oka is
volt, nemcsak a személynök inditványa. Közben ugyanis a deputáczió
megjárta a főrendeket s előadta náluk a követek üzenetét. A főrendek
békés indulattal voltak s nyomban méltányolták a követ urak felfogását.
Tüstént meg is választottak maguk kebeléből egy deputácziót, a mely
izenetüket vigye át a követ urakhoz.
A küldöttség tagjai voltak: Bartakovics Pál álmáziai választott püspök,
ifjabb Esterházy Mihály és Imre grófok s Balassa Ferencz és Amade László
bárók. Ezek hozták át a főrendek izenetét, természetesen élő szóval.
Abból állott az üzenet, hogy a directorium ugyan teljesen megegyez a
régebbi országgyülések directoriumaival, azért nincs is mit azon valami
sokat változtatni, de már a kézcsókra nézve elismerik a főrendek a
vármegyei követek jogát, azért ők is azt kivánják, hogy a nemeseket
együtt bocsássák kézcsókra a főrendekkel, sőt a nemesek minden esetre
megelőzzék Pozsony városának magisztrátusát.
Ez üzenet csillapitólag hatott ugyan, de a békét azért nem állitotta
helyre. A vita eléggé hevesen, de már harag nélkül tovább is folyt.
A vita folyamán több inditvány bukkant föl.
Némelyek a nemesség sérelmének orvoslása s örök időre való eltávoztatása
végett országgyülési átiratot akartak a kanczelláriához küldeni. Mások a
királyhoz akartak feliratot intézni. Ugy vélték: rettenetes közjogi
sérelem van abban, ha a nemesség nem csókolhat kezet. A mikor már
mindenki kibeszélte magát, elvégre megnyugodtak a mai napon a személynök
inditványán. Nagy az eset. Irásban kell olvasni a directoriumot.
Egyszeri hallás nem elég. Halaszszuk el a tárgyalást holnapra.
Másnap, május 20-án, délelőtt tiz órakor kezdődött az ülés. Eközben
minden követnek megvolt már a maga kézirati példánya. Első tárgy volt
természetesen a directorium, a kézcsók kérdése.
Grassalkovich nagytekintélyü és tapintatos férfiu volt. De minden jó
szándéka és ügyessége daczára mégis elhibázta a dolgot. Be akarta
bizonyitani a követ uraknak, hogy a directorium egészen megfelel a régi
közjogi gyakorlatnak s azért az országgyülés archivumából előkerestette
az 1722-iki országgyülés directoriumát s azt a karok és rendek előtt
felolvastatta. Az is fontos országgyülés volt. Akkor fogadták el a
pragmatica sanctiót. Akkor jutott leányágra Magyarország szent koronája.
Ha tehát akkor jó volt a directorium: legyen jó most is.
No hiszen lett most ribillio.
Eddig csak egy közjogi sérelem volt: a kézcsók dolga. De most az
összehasonlitásból hat különböző természetü és fontosságu sérelemre
jöttek rá.
Első sérelem minden esetre a kézcsók a királynénál, melyre 1722-ben
különbség nélkül eljutottak a főrendek s a köznemesi rendek.
Második sérelem, hogy 1722-ben külön meg voltak emlitve Horvátország
követei, most pedig azokról emlités sincs téve. Ezt az észrevételt
Najsich Ádám báni itélőmester tette s a rendek helyeselték.