betegségét, a melyet akkor még nem ismert föl se maga, se felesége. S
nemcsak akkor még, hanem talán azóta se.
De mielőtt tovább mennénk: jöjjünk tisztába a betegség természetével.
Honnan s miként ismerem azt én?
A mult század nyolczvanas éveiben történt az eset. Orvos keresett föl
Bajáról azzal a szándékkal, hogy komoly orvosi dologban tanácskozni
óhajt velem. Nevét nem mondom meg. Nem szép dolgokat mivelt, meg is halt
már régebben, nevét tudnunk nem szükséges.
Vidámságra birt szándéka. Hiszen nem vagyok én orvos. Én tudtam
legjobban, hogy az a vélekedés, mintha én az orvosi tudományok titkait
ismerném, balvélekedés. Az eszlári vérvádpörben keletkezett ez. Én csak
egyes birói esetek orvosi kérdéseit ismerem. Hát bizony mulatságos dolog
volt az, hogy épen orvos folyamodjék hozzám, orvosi dolgokban kérni ki
tanácsomat.
Az eset ez.
Volt Baján egy vagyonos, tőkepénzes, zsidó ember, a neve Fischer Lipót.
Vagyonát egy millió forintra becsülték. Valamikor kereskedő is volt, de
főleg azzal foglalkozott, hogy pénzeket adott ki kamatra. De nem volt
uzsorás. Ugy mondták, elég tekintélyes embernek tartották Baján s eléggé
becsülték is.
Abban az időben már öreg ember volt, túl a hetven éven. Se felesége se
gyermeke nem volt, vagy legalább vele nem volt. Csaknem magánosan élt
agglegény, vagy özvegy ember módjára. Volt egy vagy két szolgálattevője,
de állandó társasága csak az orvos volt. Az az orvos, a ki engem
fölkeresett. Rokonai azonban voltak, a kik joggal számitottak a majd
egykor rájuk néző örökségre.
Egyszer az öreg Fischer el kezdett végrendelkezni. Rendelt például egyik
rokonának kétszázezer forintot. Az orvos odament a rokonhoz, elmondta,
hogy erre a rendelkezésre ő birta rá az öreget, kéri tehát jutalmát,
jutalékát. A rokon meg is adta a busás jutalékot.
Az orvos vérszemet kapott. Elment a másik rokonhoz s tetemes jutalék
mellett ajánlkozott arra, hogy Fischerrel olyan végrendeletet csináltat,
a milyent ez a rokon óhajt. Megalkudtak. És Fischer csakugyan olyan
végrendeletet csinált ujra.
Az orvosnak efféle ravaszsága ismétlődött többször. Az öreg Fischer
egymásután csereberélte a végrendeleteket. Ezek az okiratok szabályosan
készültek, mert közjegyzőnél készültek. Az orvos szakadatlanul rakta
zsebre a busás összegeket.
Elvégre feltünő lett a dolog a rokonok közt. Hol hozzájutottak, hol
elestek az örökségtől. De könnyen ki lehetett számitani, hogy ha sokáig
igy megy a dolog: akkor utóbb az öreg Fischer pénze is, a rokonok
vagyona is az orvos zsebjébe költözik.
Föllázadtak a rokonok. Nekiestek az orvosnak. Azt állitották, hogy az
öreg Fischer bolond, az orvos ránczigálja orránál fogva, meg is
fenyegették az orvost büntető följelentésekkel komolyan. Igy került
hozzám az orvos azzal a kéréssel, vizsgáljam meg az öreg Fischert s
jelentsem ki, hogy nem bolond. Az én szavamnak a fellázadt rokonok
szentül hisznek s ő akkor megmenekül.
Az orvosnak se arcza, se tétovázó szeme, se kapkodó beszéde nekem nem
tetszett. Faggatásomra beismerte, hogy a rokonoktól csakugyan kapott a
végrendeletekért jutalmakat. Ez meg még ugy se tetszett. Láttam, hogy az
orvos nem igaz uton járó ember.
Elmentem Bajára. Nagyon érdekelt az eset. Meglátogattam az öreg
Fischert. Baján nem vagyok jártas. Ezt a derék várost nem ismerem.
Kétszer voltam ott életemben s mindig csak futólag. Hol, melyik utczában
lakott az öreg: bizony nem tudom. Jó termetes, emeletes házban, az
emeleten lakott, kissé rideg, hideg, régi butorzatu szobában. Divatnak,
asszonynak, naponként való porolásnak semmi nyoma. Szinte csodálkoztam,
hogy igy lakik a milliomos.
Magas, sovány, egyenes termet. Egykor barna, most már deres haj, bajusz,
szakál. Redők az arczon. Bizony lenéztem én az arczáról jó hetvenöt
évet.
Nem mondtam neki, hogy azt akarom tudni: bolond-e vagy nem. Hanem azt
mondtam, hogy Bajára vezetett utam, jó hiréről-nevéről régóta ismerem,
meg akartam látogatni.
Ő is nagyon ismerte az én nevemet s látható szivességgel fogadott.
Elkezdtem vele beszélgetni. Hogyan élt fiatal korában? Volt-e sokszor
beteg? Mi baja szokott lenni? Miként szerezte vagyonát? Mikor épült az a
ház, a melyben lakik? Ki épitette? Melyik rokona legjobb ő hozzá?
Haragszik-e sokat? Melyik párthoz tartozik?
Okosan, kimeritőleg, vidáman felelt mindenre. Ifjukorabeli dolgokról
különösen szeretett beszélni. Egészségével, étvágyával nagyon meg van
elégedve, csak az orvos ne itatna vele annyi vizet.
Vidámsága különösen feltünt. Nem nevető, kaczagó, zajos vidámsága volt,
hanem állandó derüs, mosolygó arcza, szives beszéde. Legjobban szeretett
arról beszélni, mily sok pénze van. Az aggkori elmegyöngülés semmi
sulyosabb tünetét nem vettem rajta észre. Hogy akarata gyönge volna,
elhatározása pillanatnyi s ugrándozó: épen nem vettem észre. Hogy
környezői csak játszanának akaratával: eszembe se jutott. De minderre
nem is volt alkalmam. Hiszen magaviseletének megfigyeléséhez hetekre,
hónapokra lett volna szükségem.
De egy tünethez mégis eljutottam. Kérdeztem tőle, ismerte-e Tóth
Kálmánt, a költőt, Baja egykori követét, jó barátomat?
– Ismertem. Engem szeretett.
– Hogy történt az, hogy ő olyan sánta ember volt?
Nem volt Tóth Kálmán sánta, hanem kisérletet akartam tenni, vajjon rá
tudnám-e beszélni, hogy sánta volt?
Kérdésemre gondolkozott s azután felelt.
– Nem volt Tóth Kálmán ur sánta.
– Hogy ne lett volna, már azt én csak jól tudom. Gondolkodjék csak kissé
Fischer ur!
Percz mulva felelt.
– Csakugyan most már én is emlékszem; hogy én ezt el tudtam felejteni!
Igazán gyanus más tünetre nem akadtam ama másfél vagy két óra alatt, a
melyet társaságában töltöttem.
Meg is mondtam az orvosnak, hogy én az öreg Fischert elmebetegnek
mondani nem tudom, de azért rám mint tanura ne hivatkozzék, mert miattam
lehet aggkori elmegyöngülése. Kis és nagy dolgokban való magaviseletét
nem volt módom megismerni, de azt se, hogy mostani magaviselete s eddigi
egész férfikorán át megszokott, megrögzött magaviselete közt van-e nagy
különbség s miből áll az? Az a sokféle végrendelet, az az időnként
gyorsan változó elhatározás s Tóth Kálmán sántaságáról való szeleburdi
nézetváltozása minden esetre gyanus.
Az öreg Fischer Lipótot ezután csakhamar kétségtelen aggkori
elmegyöngülésbe esettnek tartotta minden rokona, ismerőse és orvosa. Azt
a lelkiismeretlen orvost elzavarták mellőle s azután rögtön megszüntek a
végrendeletgyártások.
Volt alkalmam más esetet is megfigyelni.
Nagy-Kőrösön élt egy öreg asszonyság: özvegy Szalay Pálné, V. Faragó
Zsuzsánna. Férjével együtt jótékony lélek. Gyermekük nem volt. Eszes,
gondos, házias asszony. Nagy-Kőrösön többféle nemes alapitványt tett.
Árvaház, kisdedóvó, tanitók javadalmazása. Ugy rémlik előttem, a
debreczeni kollégiumnak javára is adományozott valamit. Mintha magának s
férjének kisvárosiasan festett arczképét ott láttam volna valamikor a
kollégium könyvtárában. Hogyan került volna az oda másként? Az asszony
tizenhárom-tizennégy év előtt halt meg, a férje jóval előbb.
Vagy tizenöt év előtt kőrösi ember jött hozzám panasszal, tegyek neki
igazságot.
Tanyása vagy valami más szolgálattevője öreg Szalay Pálné asszonyomnak.
Az asszonyság ő neki kétezer forintot adott kötelezvényben s most rajt
hajtanak a rokonok s meg akarják ezt az adományt rontani. Pedig ő ezt
megérdemli. Hűséges szolgája s bejárója az asszonyságnak, annyi sok idő
óta.
Kimentem Nagy-Kőrösre megvizsgálni a dolgot. Az öreg asszonyságot
korábban nagyon kedveltem. Tudta, hogy dédapám a németektől üldözve vagy
180 év előtt Nagy-Kőrösre menekült s ott volt református pap. Azután egy
időben ellenséges kortesek el akarták vele hitetni, hogy én zsidó
nemzetségből származom. Nosza kapta magát, utána járt a dolognak,
összeszedte az anyakönyvi adatokat és saját fejétől és saját költségén
kinyomatta, a mit jónak látott. Ezután ismerkedtem meg vele.
Meglátogattam. Szivesen beszélgetett. Állandó derüs mosolygással ép ugy,
mint a bajai öreg Fischer s ép ugy, mint később a nagy költő. Nem volt
sovány, hanem nagyon kövér s már nagyon öreg. Az aggkori elmegyöngeség
sulyosabb tünetei nála is hiányoztak.
De azért nagyon gondos nyomozás után rájöttem, hogy ő is szórja a
pénzét, igéreteit, kötelezőit. A ki mellette van két-három napon át:
annak javára bőkezüségének nincs határa A holnapi napra sohase gondol s
ha rokonai erős felügyelet alatt nem tartják: utóbb betevő falat kenyere
se marad.
Egyébként egészséges, jókedvü, szeszélyei pillanatig tartók, beszéde
okos, fiatalkori dolgairól szivesen és bőven beszél. Felületes figyelés
után teljes lehetetlenség, hogy komoly, lelkiismeretes ember
elmegyöngültnek mondja ki.
Ime, ez a két eset jutott eszembe rögtön, a mikor a nagy költővel
házassága felbontásáról tanácskoztunk. A mely tünetek e két esetben
emlékezetemben maradtak: önkénytelenül és ellenállhatatlanul ugyanazokat
kerestem a nagy költőnél.
S nagyrészben megtaláltam.
A köznép, az általános tudat ismeri e bajt igen jól. De nem tartja
elmebajnak. S bár minden agg embernél nem fordul elő: mégis az
öregséggel együtt járó gyöngeségnek tekinti.
III.
(Az öregség. – Krafft-Ebing tana. – Taylor Alfréd Savaine tana. –
További tárgyalásunk Jókaival és nejével. – A nagy költő kedvessége. –
Szerelmes versei hitveséhez.)
Az öregség sok bajjal jár. Százféle szólása, mondása van erről minden
népnek. Már a rómaiak azt mondták: senectus ipsa est morbus. Az öregség
maga is betegség.
Ez azonban valósággal még se igaz. Kétségtelen, hogy az öregség sokféle
hanyatlással, a testi és lelki erők lassu és fokozatos fogyásával jár.
Mégse betegség. Ép ugy nem, mint a csecsemőkor vagy a kamaszkor. Csak
egyik állapota az élet folyamatának.
Mikor kezdődik az öregség, az aggság? Ki tudná azt biztosan napszámra,
hétszámra, sőt gyakran évszámra is megmondani? Ennek nincs mértéke, mint
a vér hőfokának vagy mint a hizásnak és soványodásnak. Az őszülés,
kopaszodás, fogcsonkulás például lehet öregség jele, de azért egyáltalán
nem jelenti mindig az öregedést. Kossuth is, Jókai is kopaszok voltak
már negyven éves korukban, de azért bizonyos, hogy még hatvan éves
korukban is, sőt később is megvolt erőik teljessége. Kossuth korán
őszült, Jókain, Deák Ferenczen alig lehetett az őszülést észrevenni.
Ime, e jelek bizonytalansága. Száz tünete van a kétségtelenül beállott
öregségnek, de azért minden öregségi tünet egyenkint és elszórtan mégse
kétségtelenül jelenti az öregség beálltát.
Általában öregnek, aggnak, vénnek mondjuk azt az embert, a ki aránylag
magas koru, hatvan éves már elmult; a kinek e mellett látó, izlő, mozgó,
emlékező, ereje jelentékenyen meggyöngült; a kinél az erély, az erős
munkának, a gyors mozgásnak, az izomerő kifejtésének vágya már megszünt
vagy alig-alig pislog. A kinél ez az állapot már megkezdődött: csak az
eshetik az én tapasztalásom szerint a dementia senilisnek nevezett
különös betegségbe.
Ezt a betegséget törvényszéki elmekórtanában részletesen tárgyalja
Krafft-Ebing, a hirneves tudós. De ki merem mondani, nem a
legszerencsésebben.
A betegségnek különböző foka van, a legenyhébbtől a legsulyosabb fokig.
A legsulyosabb szerinte a tökéletes elbutulás. Vannak szerinte oly
aggkori elmezavarok is, melyek iszonyu erkölcsi tévedések okozói, melyek
fajtalanságra, lopásra, gyilkosságra birják a beteget. Leirásának
gyöngesége épen abban áll, hogy a legenyhébb esetek tüneteit a
legsulyosabb esetek tüneteivel összekeverve adja elő s ekként nem
rajzolhat tiszta képet azok elé, a kiknek maguknak nincs erős és tiszta
tapasztalásuk. Több fokozat van e betegségben, más szóval többféle ez a
betegség s mindegyik fajtának mások és mások a főtünetei. E tüneteket a
fajták szerint kellene leirni és csoportositani.
Sokkal szerencsésebb a leirásban a jeles angol tudós, Taylor Alfréd
Swaine. Ez az aggkori elmegyöngülés enyhe alakját igy irja le:
– Az előhaladt vénkorban levő ember értelme egészen helyén és dolgaiban
tiszta felfogásu lehet, azokat jól intézheti s testi egészsége is jó,
mégis azoktól, kik őt környezik, annyira félhet s annyira függővé
válhatik, hogy azok teljesen uralkodnak rajta s azért környezői kezében
gyermeknél és játékszernél nem egyéb, – oly annyira, hogy azok akarata
ellenére semmit se merészel tenni s kivánságaiknak nem képes
ellenállani.
Ime, ez a leirás illik tökéletesen az öreg Fischer Lipótra s özvegy
Szalay Pálnéra is, a kiket én megfigyeltem. Minden felelet, melyet tőlük
s közelvalóiktól gondos kérdéseimre kaptam: a Taylor által leirt agg
alakot állitotta elém.
Mind Fischer, mind Szalayné rendesen élt, szokott módon evett, ivott,
kelt, feküdt, öltözött s lakása és háza rendjét pontosan megtartotta.
Vagyoni dolgai vitelében is rendes felfogásu volt, de közelállóinak
szava, akarata, befolyása alatt okoskodás és ellenmondás nélkül
föltétlenül meghajolt, sőt meglehetősen ugy szinlelte, hogy nagyon
szivesen hajolt meg.
Tökéletesen ilyennek találtam a nagy költőt. A Krafft-Ebing szerinti
borzasztó állapot nála egészen hiányzott, de a Taylor szerinti egészen
megvolt. Csakis egyetlenegy megjegyzése van a német tudósnak, mely Jókai
állapotára is illik; a hol azt mondja, hogy az aggkori elmebetegnek
akarata nem szilárd, sőt könnyen befolyásolható.
Bizonyos, hogy a nagy költő elmegyöngülése már több év előtt kezdődött s
bizonyos, hogy a mikor én észrevettem, még akkor is az első, az enyhe
állapotban volt meg. Az eszmék zavara és korlátoltsága, a nagy, sulyos
és utálatos erkölcsi tévedések, az őrjöngési kitörések tökéletesen
hiányoztak.
Emlitettem, hogy több napon át folytattam a házassági válási
tárgyalásokat. Igazán mondva folytattuk együtt a nagy költővel s
nejével.
Ismételve megbékéltünk, ismételve összevesztünk. Már tudniillik puszta
szóval, zaj nélkül, szenvedély és haragkitörés nélkül.
A mikor az urnő azt mondta: el kell válnunk: – akkor a nagy költővel
félrevonultunk s őszintén tanakodtunk a fölött, miként rendezzük a válás
részleteit, miként biztositsuk s mily mértékben az urnő vagyoni,
ellátási igényeit. S nem volt ám ebben szinlelés, ámitás, öreg ember
ravaszkodása a nagy költőnél. Igazán törte fejét velem együtt, miként
hozzuk rendbe az állapotokat legjobban.
De a mikor azt mondta az urnő: no, hát nem bánom, ne váljunk el,
kisértsük még meg a házassági együttélést tovább is: – nosza akkor a
nagy költő szép arczán kilobbant s vidámság, összeütötte a bokáját,
földhöz vágott minden válási gondolatot és jogtudományt s elővette
rosszul kezelt, de azért jó budai borát, saját termésü istenitalát s
odaszólt hozzám:
– De már erre igyunk egyet.
Ittunk s összeültünk hárman, miként értékesitsük valamikor a nagy költő
műkincseit, miként biztositsuk egykor özvegyét. Mert hogy ő, a 77 éves
agg, előbb el fog mulni, mint 23 éves ifju felesége: ezt bizony mi mind
a hárman kiolvastuk a csillagokból.
Ez se volt szinlelés a nagy költőtől.
A minő arczot, kedvet, szándékot és elhatározást mutatott: azt mindig
őszintén mutatta. Csakhogy arcz, kedv, szándék és elhatározás
homlokegyenest változott rövid időnként, a mint az urnő óhajtotta vagy
egyenesen akarta.
A nagy költő nagy lelke nem volt már egészen a magáé. De csak az erély,
az akarat, az elhatározás képessége aludt. Szellemének száz karja volt,
mint a hitregebeli Briareusnak, a többi karja még nem volt béna.
Megmutogatta kincseit.
A Jókai-könyvtárt, a melyben minden művének kiadása mindenféle
példányban megvan. Értékét meg se lehetne szabni.
Az ereklyéket, a feliratokat, az albumokat, a nemzetnek és a királynak
emlék-adományait. Ragyogó külsőben valamennyi.
S megmutatta, a mi mindezeknél becsesebb, apró kopott jegyzetkönyveit.
Minden érdekes dolgot följegyzett röviden, a mit csak életében hallott.
Ötletek, eszmék, bölcs mondások, alakok, adomák, megtörtént esetek,
különös jelenségek, álmok, ábrándok, egy-két szóval jelezve. Nagy részük
feldolgozva költői alkotásaiban. Nagy részük örökre elveszett.
Mindenkinek ismeretlen világ, csak előtte volt ismerős. Az élet nem volt
elég hosszu ezeket is feldolgozni.
Mindent följegyzett, mint Hugo Viktor, ő is. Mennyire irigyeltem. Már
akkor magam is irni kezdtem. De én a hosszu életen át soha se gondoltam
biztosan, hogy valamikor iró leszek. Nem jegyeztem. Csak puszta
emlékezetemre vagyok szorulva. Az emlékezet pedig tékozló fiu. Szórja
kincseit erre-arra. Mind eszembe jutott, a mikor a nagy költő
jegyzetkönyveit nézegettem.
S azután kimentünk szőlejébe. Nyaralója történetét jó kedvvel beszélte
el. Megmutatta tőkéit, gyümölcsfáit. Panaszkodott, hogy a balaton-füredi
kocsánytalan spanyol meggyet sehol sem tudja megszerezni.
Figyelmeztettem a hófehér somra.
– Olyan nincs, öregem. A francziák is csak fehér csikos somot ismernek,
hófehéret nem.
– Pedig én láttam is, ettem is, tudom is hol terem. Somogy vármegyében,
megyeri határban.
Fölirta, igérte, hogy meghozatja.
Nem tudom, de nem hiszem, hogy meghozatta. Mi az, a mit ő már meg tud
fogadni? Lehelet, eltünő sugár, lenge árnyék.
Szivesen tereltem át beszélgetésünket ily dolgokra. Abbahagytam
adomáimat is. Hadd beszéljen a nagy költő örömmel oly dolgokról, a
melyekről szivesen beszél. A vén lantos mindennap elfelejti egy-egy
dalát. De még sok dala van. Dudolgassa hát azt, a mi még megvan. Hiszen
ugyis elfelejti lassankint valamennyit.
Bevitt megint szobájába, összeültünk megint hárman. Beszélgettünk az
élet legkényesebb és legszürkébb dolgairól: vagyonról, pénzről,
örökségről, végrendeletről. Ő is csinált egy csomó végrendeletet, mint a
bajai öreg zsidó. Évenkint egyet-kettőt. Ott hevernek egy fővárosi
közjegyzőnél.
De akármily nehéz ügyről beszéltünk: csak pillanatnyira törődött ő
azzal. Fölkelt ültéből.
– Várj csak, öregem, mutatok én neked valamit.
Odahozott egy kötetnyi könyvet. Költeményekkel volt tele, a melyeket
mostani nejéhez irt. Kéziratos könyv. Elkezdett nekem abból felolvasni.
Felolvasott ötöt, tizet, huszat.
Bizony kicsordult könyem nem egyszer. Arra biztat, válaszszam el
feleségétől s ime, felesége előtt a hozzáirt lángoló szerelmes verseket
olvasgatja. Csak azért, hogy én is halljam.
Oh, nagy költő, isten szózatának remek hirdetője, ne tanácskozzál te én
velem ügyvédi és birói dolgok ostoba furfangosságáról, válóperről,
örökségről, duzzogó rokonok terveiről. Nem választlak el téged attól, a
kit egykor szived és költészeted megszeretett. Egy év – két év: ugyis
vége lesz mindennek. Lángoló lelked de elbágyadt akaratod támasztékot
óhajt. Mindegy már tenéked, kire támaszkodol.
Ám itt van melletted, a kit a végzet melléd rendelt!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Soha se láttam azóta se a nagy költőt, se nejét. Házuk táját nem tudtam
fölkeresni.
A LELKEK URA.
(Mennyi egy csopron 12 ezer választó? – A régi kortes. – Mit kell tudni
a mai kortesnek? – A lelkek ura. – A budavári választás. – Ki az az
Ehrlich Gusztáv?)
Vissza kell térnem a legutolsó választásra. Igaz, hogy három nap előtt
történt. Nagy idő ez mai napság. A németek hatalmas császárjára öreg
fejszét dobott egy aggszűz s harmadnap mulva már az ördög se beszélt
róla. Miért emlékeznék tehát a világ három nap után is a fővárosi
képviselőválasztásra? Futni és feledni: ez a mi korunk természete. S ma
már néhány ezer választó azt se tudja a fővárosban, hogy Csernátony
halt-e meg és Morzsányit választották helyette, vagy Morzsányi halt-e
meg és Csernátonyra esett a többség?
Pedig nagy az eset.
Tudni kell ugyanis, hogy a főváros Erzsébet nevü városában 12 ezer
választó van kerek számban. Tizenkétezer férfi. Erős, egészséges
valamennyi. Adófizető az utolsóig. Alkotmányos jogára büszke és
féltékeny mind s ha kell: elmegy szavazni mind.
Tudjátok-e, hogy 12 ezer mennyi?
Tizenkétezer emberrel foglalta el Árpád az országot. Felényi emberrel
indult el a szent földre Jerusálemi Endre magyar király, hogy napkeleten
minden pogányt kiirtson a föld kerekségéről. A régi világban az egész
Mosony vármegyének csak 40 választója volt, minthogy akkor csak nemes
embernek volt választójoga, több nemest pedig ott nem találtak. Egész
Máramaros, Szatmár, Szabolcs, Bereg, Ung és Ugocsa vármegyének összesen
nem volt együtt tizenkétezer választója. Csupán Borsod vármegyének volt
több. A bereczki kerületnek Erdélyben ma is csak kétszáz választója van
s ez küld egy követet. Ebben az arányban az erzsébetvárosi kerületnek
hatvan követet kellene választani. A mitől mentsen meg bennünket a jó
isten és Ehrlich Gusztáv.
Már most hogy lehet tizenkétezer választót rendben tartani?
Ez a kortes dolga ugy-e?
Kortes? Mi az a kortes? Ki az a kortes? Tizenkétezer választó közt hogy
támadhat kortes?
A kortesről a festőművészek már néhány remek képet készitettek. Uray
kortesei Szatmárban, Forintos György kortesei Zalában, Pecsovics Ferencz
kortesei Tolnában, a Kállayak, Papszászok és Tiszák kortesei Szatmárban,
Hevesben, Biharban mind emlékezetes és hatalmas alakok a régmult időből.
Széles váll, hatalmas erős termet, keményen kipödrött vastag bajusz.
Félrevágott darutollas süveg, panyókára vetett dolmány, pitykés mellény,
végig gombos lovas nadrág, sarkantyus csizma. Jobb kezében fokos, bal
oldalán tele kulacs, pipaszerszám teljes készséggel. Hol lóháton, hol
gyalog.
Inni és nem aludni, szónokolni és verekedni, dalolni és káromkodni,
adomázni és verset mondani, őseinknek véren szerzett jussáról soha meg
nem feledkezni; a németet leszólni, de ha kell: agyon is ütni; a
paraszttal szóba se állni, viczispánnal és muzsikus czigánynyal pedig
pertu lábon állni s éjjel-nappal mindig lábon állni: ez a régi kortes.
De az ilyen kortest ma már az Erzsébetvárosban tüstént bekisérné a
rendőr. S röhögne rajta minden választó.
A régi kortes irni se tudott. Ha tudott is: nem szokott. Irjon a
nótárius, a rektor meg a pap. Vagy az iródiák. Nem irok, nem olvasok, én
magyar nemes vagyok: ez volt a jelszó, az igazság, az élet és a
gyakorlat.
Az erzsébetvárosi kortes elveszett ember vagy meg se született ember
volna, ha irni-olvasni nem tudna. De sőt nagyon is kell neki irni és
olvasni tudnia.
Tizenkétezer választónak tizenkétezer neve van s mindegyik név két
szóból, mert vezeték- és keresztnévből áll. Kétszázötven uton, utczán és
téren lakik s kétezerötszáz házszám alatt lakik az a tizenkétezer
választó. S egy-egy néven nagyon sok a választó. Minden Kisről, minden
Nagyról, minden Kohnról, minden Weiszról tudni kell, melyik az ügyvéd,
melyik az orvos, az iparos, a kocsmáros, az ügynök, a vasutas, a
számtiszt, a magánhivatalnok, a bérkocsis, a nagyságos ur és a
méltóságos ur? Ki lakik a beltelken, ki lakik a kültelken? Melyiknek hol
a kocsmája, hol a kávéháza, hol a kaszinója, ki a szeretője, ki a
hitelezője, melyik bank vagy takarékpénztár az ő bankja és pénztára?
Mindezt tudni kell a kortesnek. A választók nevét ugyan istentelen nagy
könyvbe kinyomtatják, de ez csak a tudásnak fele. Ez csak a hivatalos
adatokkal van megtöltve, de hol vannak még ezenkivül a bizalmas adatok,
a suttogásra szánt viszonyok és állapotok? Pedig a kortesnek ezeket mind
tudnia kell, még pedig jobban, mint a hivatalos adatokat.
S Ehrlich Gusztáv mindent tud. Ő a lelkek ura e borzasztó
választókerületben. Nála nélkül ez a kerület se el nem alszik, se föl
nem ébred. De még ha aludni el tudna is: fölébredni sehogy se tudna. Ő
vezet és igazgat mindent és mindenkit, mindenütt és mindenkor. Nála
nélkül se kis embert, se nagy embert megválasztani nem lehet. Akár
követet, akár fővárosi bizottságot válasszanak, akár kerületi előljárót
vagy iskolatanácsot, akár papot vagy tanitót vagy tanitónőt: a kire ő
szavát adja, arra adja szavát mindenki.
Mert ő a lelkek ura!
De hát hogy lehet ez?