esztendő multán?
A zöldülő hant s a korhadó sirkő eltemette. De a költő lantján örökké
él.
De azért nekem is van egy kis szavam. Ott a sir körül minden
második-harmadik sirhalom fel van már dulva. Kiüritik, elegyengetik a
régi sirokat. Ezt az egyet ne bántsa senki. Vagy ha hozzányulnak: azt a
követ tegyék biztos helyre. Hadd őrizze a kegyelet. A nagy költő emléke
megérdemel ennyit.
Bizonyos, hogy a nagy költő nem Krisztináért, hanem Etelkáért rajongott
egykor és oly sokáig. Az én nyomozásaim is kétségtelenné teszik ezt. De
azt is, hogy Krisztinát is ismerte, vég nélkül kedvelte s eleintén a
Perczel-háznál vele álmodozott, róla ábrándozott.
JÓKAI MEGHALT.
Gyász borult rád édes jó magyar nemzetünk. Legjobb munkásod, legnagyobb
fiad, örök dicsőséged: Jókai Mór meghalt.
Hiszen meg kellett halnia. Földi anyának szülöttje: a természet
kérlelhetlen törvényét neki is meg kellett tartania. Nagy életkorral
áldották meg az istenek. Befejezett élet. Becsülettel és teljesen
elvégzett dicső munka után vissza kell adni a föld porának mindazt, a mi
benne halandó volt. Nincs hát okunk keserü érzésre, boszus fájdalomra.
Mégis lehetetlen elpanaszolnunk a veszteséget, melyet szenvedtünk.
Büszkeségünk, önmagunkhoz való édes bizodalmunk, fájó önérzetünk volt
élete, neve, munkássága, alkotásainak meg nem becsülhető gazdagsága.
Komor korszak borult ránk. Nincsenek többé nagyjaink. Mig ő élt: volt
még egy. Az utolsó. A művelt világ előtt bátran mutathattunk rá.
Dicsekvés nélkül nyugodtan mondhattuk: dicső nagy nemzetek,
világtörténetnek alkotói, kis számu és gyönge hatalmu nemzet vagyunk mi,
magyarok, ti köztetek, de nekünk van egy emberünk, van egy vezérünk,
szellemünknek van egy kormányzója: Jókai Mór. Mutassatok nagyobbat, vagy
csak hozzá hasonlatosat is!
Nagy szellemekben gazdag volt a mi most elmult századunk. Széchenyi,
Deák, Kossuth, Vörösmarty, Arany: együtt, egymás mellett, egymás után.
Bölcsek, lánglelkek, nemzet vezérei, hősök, alkotók, vértanuk. Most már
fajunk egykori nagyságának dicső emlékei.
De egy se volt nagyobb, egyik se volt fenségesebb, egyik se hozott több
áldást a magyarra, mint Jókai Mór.
Hatvan esztendő előtt lett nemzetünk vezérköltője. Néhány évig megosztá
a vezéri hatalmat dicső kortársaival. De azután senki se tudott vele e
hatalomban osztozni és senkinek se volt ereje és bátorsága e hatalmat
vitássá tenni. Mindenki gyönyörüségének tartotta az ő vezérlete alá
sorakozni.
Volt korszak nemzetünk életében, a mikor a hősök félreálltak, a bölcsek
elhallgattak, a jók és hivek könnyeiket hullatták s a reménytelenség
sötét éjszakája borult a nemzedékre. A mikor a magyar ugy érezte magát,
mint Istennek választott népe egykor a babiloni vizek partjain,
keseregve a fűzfák árnyékában és siratva eltiport hazáját.
Jókai Mór nem akasztotta fűzfára lantját s nem kesergett. Hanem
költészetének istenerejével megzenditette rajta azt a hangot, melyben
benne volt dicsőségünk a multból, erős reményünk a jövendőre, üditő
vidámságunk s a nemzet közel való feltámadásának minden biztossága. A
hang végigharsogott a haza határain s fölkeltette, megmozgatta a szivek
és lelkek érzéseit. Ifju és agg, férfi és nő, minden osztály, minden
népréteg egygyé és egységessé vált abban a nemzeti érzésben, melyet
Jókai Mór lantja teremtett. Sem az istenben való hitnek buzgósága, sem a
balsorsnak irtóztató csapásai, sem diadalmunk, sem bukásunk, sem
örömünk, sem fájdalmunk soha nem tudták a magyart oly egységessé tenni,
mint Jókai Mór költészete.
Minő költészet ez!
Mekkora erő! Mekkora gazdagság! Mily fenség és változatosság! Mekkora
báj! Eszméknek és érzelmeknek mily mérhetetlen tömege! S mily nemesség
és tisztaság! Akár a szentkönyveké.
Szebb és gazdagabb nyelv nincs a magyarnál. Az ókor dicső népei s az
ujkor világbiró nagy nemzetei nem tudták nyelvüket a költészet egész
birodalmában oly könnyüvé, oly széppé és gazdaggá fejleszteni, a minő a
magyar nyelv. Csak világhelyzetünk kis mérete s végzetszülte szerénysége
az oka, hogy ezt az igazságot a nemzetek még egyetemesen el nem
ismerték.
E nagy igazságra is Jókai Mór teremtő lelke tanitott meg bennünket. Az ő
költészetének csodálatos varázsa mutatta meg, mire képes fajunk,
nyelvünk s szellemünknek őseredetisége és tisztasága.
Nagy szellem volt.
A természet erői ritkán tudnak ugy összefogni, hogy hozzá hasonlót
alkossanak. Vannak költői alkotásai, alakok, hangulatok, rajzok,
elbeszélések, melyek tökéletességek, melyeket felülmulni soha nem lehet.
A költő-óriások merész nagyravágyása csak arra törhet, hogy ezeket
elérhesse.
Tulzásnak látszik szavunk. Semmi tulzás sincs benne. Két vagy háromezer
éves irodalmi műveltség remekei vannak birtokunkban. Ám a legélesebb
birálók álljanak össze s hiába kisértik meg azokból Jókai Mór néhány
lapjához méltót találni. Sok alkotásában minden költőnek és minden
prófétának fölötte áll.
S minden alkotásában magyar.
Világnagyságának ez a hézaga és gyöngesége. A nagy nemzetek el nem
fogadhatják magukénak, a mint elfogadnák, ha angol, német, franczia vagy
orosz volna.
De nekünk épen ez az örömünk és büszkeségünk. Egészen a miénk és senkié
se másé. Költészetének egész tartalma a magyar szellem. Ez a szellem
szülte és nevelte őt s tette remekké, dicsővé és halhatatlanná.
Ő benne nem idegen semmi s mig a világ áll, őt tőlünk el nem vitatja
senki. Ő egyedül a miénk marad, mint Árpád, mint bölcs Kálmán, mint
Hunyadi János, mint Petőfi.
Nemzeti életünk uj korszakának is egyik alkotója. A márcziusi föltámadás
nála nélkül meg nem történhetett. Hőskorunk nagy alakjai közt ott fog
állani a nemzettörténet csarnokában az övé is. S akkora ragyogás veszi
körül, mint a legnagyobbat.
A mult század nagyjai, az ujjászületés hősei kidőltek már mellőle mind.
Csak maga élt még, maga állt még, mint óriás szálfa a bércztetőn.
Társait elpusztitotta már istenkéz és emberkéz s a mi most körülötte
hullámzik, az csak törpe sarjadék. Vajjon kimagaslik-e még valaha e
sarjadékból az őserdő szálfája?
Higyjünk, reméljünk. Azt a nemzetet, mely Jókai Mórt szülhette, még nagy
és dicső munkára hivja a Gondviselés.
De seregeljünk az utolsó kidőlt szálfa köré nemzetül. Forró könyünk és
forró áldásunk kisérje az örök élet utjára. A hogy boldoggá tett élete
és munkássága: tegyen nagygyá, dicsővé bennünket soha el nem muló
emlékezete.
JÓKAI UTOLSÓ BETEGSÉGE.
I.
(Az aggkori elmegyöngülés. – Én minek nevezném? – Miként merek erről
beszélni? – Jókai lassu hanyatlását észreveszem. – Mit tanácsoltam neki?
– Mikor hallottam először Nagy Belláról?)
Nem arról a betegségről emlékezem, mely közvetlen oka volt a nagy költő
halálának. Öreg embernek valamiben meg kell halni. Influenza, azután
ebből tüdőgyuladás, végre szivszélhüdés, a hogy az orvos-tudósok
mondják. Igy halt meg Kossuth Lajos is. Hát nem erről beszélek.
Hanem arról a betegségéről, melyet én halála előtt három évvel vettem
észre határozottan. Az 1901-ik év tavaszán. Ez azonban, mint most már
jól tudom, még korábban keletkezett. Talán két-három évvel előbb, sőt
talán észrevehetetlen mértékben még több évvel előbb. Erről a
betegségről az én tudtommal eddig még nem emlékezett meg senki.
Ez az aggkori elmegyöngülés.
Jöjjünk tisztába a szóval s a betegséggel.
Ez a betegség megvan. Nem is nagyon ritka. Ez valóságos elmebetegség.
Latin nyelven ez a neve: dementia senilis. Balogh Kálmán, az egykori
nagy tudós, vénkori észtelenség néven ismerte. Nem esztelenség, hanem
észtelenség néven. Dementia csakugyan azt jelenti magyarul, a mit az
»észtelenség« szokatlan szó. De talán se a latin, se a magyar szó nem a
legjobb szó. A magyar semmi esetre se. Schwartzer Ottó aggkori
elmezavarnak nevezi. Ő különösen szaktudós az elmebetegségek terén. Az ő
szava már jobban tetszik nekem. De én mégis csak aggkori
elmegyöngülésnek nevezem, a kinél csak oly mértékben van meg, mint
Jókainál megvolt. De még ennél is jobb volna ez a szó: aggkori
elmecsonkaság. Csakhogy ez a szó: csonka elme, nehezen férne a
nagyközönség agyához. Csonka kéz, csonka láb, csonka orr, csonka szarv;
ezt érti mindenki. Azt érti, hogy a testrészből hiányzik egy darab. De
azt már nehéz elképzelni, hogy az elméből is hiányzik egy darab. Az
elmét nem olyannak gondoljuk, mint a narancsot, a melynek belső
gerezdjei vannak, vagy mint a granát-almát, a melynek belső kis önálló
gömbölyögei vannak. Még olyannak se, mint a buzakalászt, a melyen az
érett szemek nem is érintkeznek egymással. Az elmét egynek, egésznek,
egységesnek gondoljuk, a melyből itt vagy amott, egyik vagy másik
oldalán nem hiányozhatik egy vagy több darab.
S mégis ugy áll a dolog. Legalább képzelhetjük az elmét is valami
afélének, mely részekből, tagokból, csoportokból áll. Sok megfigyelésem
mutat erre. De hát elvégre hagyjuk ezt a tárgyat. Elmetudósnak vagy
elmebetegségek tudósának én bizony már be nem állok s megfigyeléseimet
se tárom a világ elé.
Sokáig tétováztam, vajjon a nagy költő e több évi betegségéről irjak-e?
Rokonai közt többen vannak, a kiket igazán szeretek s nekem fájna, ha
nekik fájdalmat okoznék s ha pillanatig is azt gondolhatnák, hogy a nagy
költő iránt én nem érzek igazi kegyeletet. Pedig e földön senkiben se él
nagyobb kegyelet, mint bennem.
Elvégre Jókai oly nagy, oly egyetlen, a kinek ragyogó alakjára semmi se
vethet árnyékot. Az meg épen nem, ha megtudjuk, hogy hetvenöt éves agg
korában elméjének egyik szelete gyöngülni kezdett. Hiszen Newton elméje
végül egészen elborult s mégis nem ő-e a legnagyobb és legdicsőbb elméjü
ember a világon?
Tétovázásomnak még nagyobb oka is volt. Az, hogy én nem vagyok orvos,
nem vagyok elmegyógyitó, egyáltalán nem vagyok ugynevezett szakember.
Sokan gondolhatják tehát azt, miért avatkozom én olyan kérdésekbe, a
melyek igazán szaktudósok kérdései?
De most már ez ellenvetéssel se törődöm. Láttam, figyeltem, tünődtem,
összehasonlitottam s rájöttem arra, a melyről szentül hiszem, hogy az az
igazság. S minthogy ez Jókaira, fajunk legnagyobb költői alkotójára
vonatkozik, ugy vélekedem, nincs is jogom az igazságot elhallgatni.
De egyébként se tartom alaposnak azt az ellenvetést. Sokszor volt az
életben dolgom orvosi szakértőkkel. Bizony sokszor ők is együgyü észszel
nézik a dolgokat. Sok tüneményt nem vesznek észre. Sok tüneménynek nem
ismerik föl se igazi természetét, se a fölbukkant kérdésre tartozó
igazságát. Sokszor tévednek s néha sulyosan.
Soha se tudtam saját eszemről lemondani, ha a fölbukkant kérdést jól
ismertem s a tüneményt gondosan megvizsgálhattam. Ily esetekben nem
hajoltam meg az orvosi tudomány szakértői előtt. Csak akkor fogadtam el
véleményüket, ha azzal az enyém megtudott barátkozni. Kivált az
elmebetegségek nagy részének fölismerésében, a beteg elméjü emberek
magaviseletének s időnkénti jellemének megbirálásában magam is biztos
voltam annyira, mint bármelyik orvos szakember. A kórtani, a csupán
kórtani változásokat s azok megitélését természetesen rájuk biztam. Abba
bele nem avatkoztam.
Ez a felfogás nem csupán az enyém. Tudom, hogy a német
igazságszolgáltatás ezzel nem igen tud megbarátkozni. De a magyar és az
angol ész birói gyakorlata e felfogás hive.
Shaftesbury lord, a nagy birói gyakorlatu férfiu, ezelőtt negyvenhárom
évvel, Windham pörében e felfogás helyességét fejtette ki.
Nem hiszi – ugymond – hogy az elmeépség vagy elmeháborodás fölött az
orvosok illetékesebben itélhetnének, mint akárki a világon, kinek helyes
esze és elegendő tapasztalata van.
Egyenesen állitja – igy folytatja kijelentését tovább – hogy közönséges
eszü emberek, kik a világban jártasak és az embereket gyakorlatilag
ismerik, ha tébolyodott körében vannak, rövid idő alatt fölismerik,
vajjon ez képes-e saját dolgait intézni.
Ime, az angol ész. Egyszerübben, világosabban ezt az igazságot nem
tudnám szavak köntösébe öltöztetni.
A nagy költő hat év előtt nősült ujra, 1899. év szeptember közepén.
Ez időtájt, sőt esküvője előtt az egész nyáron át gyakran találkoztam
vele. Együtt szoktunk ebédelni, valahányszor a városba jött valami
tennivalót elintézni. Kissé kopott kétlovas kocsija megállt déli 12 és 1
óra közt az Andrássy-úti Klivényi-vendéglő előtt s ott egy asztal
mellett kettecskén ebédelgettünk. Igen keveset evett s ivott. A
borjupörköltet megizlelni soha el nem mulasztotta. A bort és pálinkát
szerette ugyan, nagy mérséklettel délutánonkint itta is rendesen, de
ebédnél alig ivott valamit.
Határtalanul szerettem a nagy költőt gyermekkorom óta. Ha együtt
voltunk: soha szemem róla le nem vettem, egyetlen szavát, egyetlen
mozdulatát megfigyelni el nem mulasztottam. Se Deákot, se Kossuthot soha
nagyobb figyelemmel nem kisértem, mint őt. Abból a nemzedékből, melyet
néhány szereplőjében én is ismertem, e három férfiu emelkedett ki a
csillagok magasságáig. Tudom, hogy sokan nem igy vélekednek: azok magyar
érzését nem is becsülöm ám valami magas értékünek.
Közös étkezésünknél hát az tünt föl előttem először, hogy keveset eszik.
Nagy csontu, a közepesnél magasabb termetü férfiunak, ha erős,
egészséges és sokat forog a szabad természetben, többet kell enni.
Ez a kevés étküség már az aggulás jele. Ebben bizonyos voltam.
De az aggulást másban is vettem észre. Költői műveiben, a melyeket ez
idő tájban alkotott.
Szépek azok. Meglátszik azokon Jókai keze és lánglelke. Az elbeszélő
részek ellen nem is lehet a hanyatlás vádját támasztani. Nagyon meg
tudtam én ezt akkor már birálni. Hiszen magam is kezdtem már irni s
»Gróf Károlyi Gábor följegyzései« s »Utazás a Balaton körül« czimü
műveim első kötetét ép ez évben irtam. Az én irói erőm akkor még teljes
buzogásban volt, nem is voltam Jókai utánzó, tehát nagyon össze tudtam
hasonlitani az 1899-iki Jókait önkéntelenül magammal is, de a mult
század 50-es, 60-as és 70-es évek Jókaiával is.
Az elbeszélő részek hát még akkor is tökéletesek voltak a nagy költő
alkotásaiban.
De a leiró részeknél mást vettem észre. Azok is szépek voltak, de már
nem eredetiek. Azok csak visszasugárzások voltak a nagy alkotások
aranykorából. Észrevettem, hogy a nagy költő agya már röst egészen ujat
alkotni s hogy alkotásainak szépségei a leiró részekben még mindig
nagyok, de azért csak halvány visszaemlékezések a harmincz-negyven év
előtti alkotások csodálatos szépségeire.
Igy van azzal az édes-kedves, érzésekben és elmésségekben gazdag
humorral is, melyhez hasonló a világ összes iróiban és költőiben nincs s
melyben a nagy költő talán örökre egyetlen marad.
Ez is gyengébb volt, mint hajdan. Észrevettem.
De én őt hanyatlóban látni nem akartam. Miért ne maradjon ő
összehasonlithatlan? Miért legyen ő kisebb, mint valaha volt? Inkább ne
irjon.
Azonban még mindig szentül hittem, hogy ő még most is képes a legnagyobb
alkotásokra. Csak tárgyát, alakjait, korszakát válaszsza meg.
Ne irjon idegen társadalmak alakjairól.
Ne irjon a mai kor tüneteiről. A mai kor erkölcsei és szenvedélyei és
napi vetélkedései már nem neki valók. Már nekem se, pedig másfél
évtizeddel ujabb ember vagyok. Az Olympus isteneinek szent tüzénél
gyujtotta ő meg egykor fáklyáját s ha ennek lángja elaludni készül, ne
gyujtogassa azt a mai tőzsdék, szinpadok, költői és politikai
ficzánkolások konyhabeli tüzénél. Maradjon ő csak a nemzeti szentségek
társaságában.
Meg is mondtam neki világosan, magyarán.
– Ne irj, te édes bátyám másról, csak arról, a mit gyermekkorunkban és
ifjukorunkban láttunk és éreztünk. Az a látás még tiszta, az az érzés
még eleven, mély és magyar. Öregszünk már. A mai világot, a szerelem
bolondságait, a büntető biróságok hőseit és áldozatait, a világok és
tengerek csavargóit engedjük át a fiataloknak. A politika szereplői se a
mi tollunkra valók. Ki az, a kit a költészet csillagkoszorujával
övezzünk? Dobozy Mihály és hitvese ma nem halnak meg együtt, hanem
elválnak szépen s közjegyzői okiratban rendezik a vagyoni viszonyokat.
Ősz Peterdi szép Ilonka leánya ma nem hervad el liliomhullásként, ha
királyát látja, hanem szinpadra lép, vagy kocsmát nyit. Szondy két
apródja ma vidéki szinész, Zrinyi és Gyulaffy miniszterségre pályáznak s
nyelvük többször kijön hüvelyéből, mint kardjuk. Nincs már Angyal Bandi
se, Sobri Jóska se, ezek helyett is tőzsdelovagok és bankigazgatók
uralkodnak. A te muzsád, édes bátyám ne vegye észre ezt a világot.
Menjen az csak vissza a régi vármegyébe, keresse föl a szine-java magyar
férfiakat és asszonyokat és függetlenségi harczunk hőseit, gyászát és
dicsőségét. Ezt még láttuk, megértük, átéreztük. Még most is látjuk, még
most is érezzük ugy, mint ötven év előtt. Erről irj, ne másról.
Legfölebb még a kurucz kor bujdosóiról. Soha se irtál fenségesebben,
mint a hogy ezekről még ma is tudnál.
Tetszett neki ez a furcsa, de igaz szó. Mosolygott, nem szólt ellene, de
alig felelt rá valamit.
Adomáztam. Adomáimat a régi magyar életből szedtem elő. Azok az alakok
szerepeltek meséimben, a melyeket ő is ismert, ő is legjobban szeretett.
Ő volt nemzedékünk legjobb adomázója, legédesebb elbeszélője. Én azért
csevegtem, hogy őt birjam rá az adomázásra. Talán szikrát vet a kova, ha
az aczéllal rácsapkodunk.
Ritkán vetett, nagyon ritkán felelt. Jó szivvel, kedvesen fogadta
emlékezéseimet, de ő a társalgásban kevés részt vett. Mosolygott is,
nevetett is, nagyon tetszett neki a dolog, de egyébként csak hallgató
volt.
Már ezt észrevettem.
Egészen más volt már, mint nyolcz-kilencz év előtt, a mikor Káldyval a
régi magyar zenét, a művészet legfölségesebb alkotásait, a kurucz
dalokat és Lavotát és Biharit akartam feltámasztani. Akkor is sokat
voltunk együtt, de akkor még adomázott, dalolt, tánczolt s óriás
szellemének ragyogó szikrái ugy omlottak, mint az augusztusi
csillaghullás. Ez a régi Jókai már nem volt meg. Igaz, hogy akkor
hatvanöt éves volt, most pedig már hetvenöt.
Egyszer-kétszer előhozakodtam családjáról, őseiről, nemzetségéről.
Elmondtam, hogy családja hagyományai közt sok a tévedés és a puszta
költemény. Néhány nyilatkozatában ő is téved. A családi leszármazás
tökéletlen még Nagy Iván könyvében is. A legelső nemesi ősökről nem is
tudnak semmit.
Csak mosolygott mindezeken.
– Majd megirom én, bátyám, a te nemzetséged történetét, ha kedvem
kerekedik.
Még erre is csak ennyit felelt:
– No, ez jó lesz, öregem!
Házassági szándékáról se beszélt soha. Nekem legalább nem.
Akkor ura voltam az »Egyetértés« czimü nagy lapnak. Egyszer azt mondta:
– Öregem, figyeljetek kissé Nagy Bellára!
Bármily furcsán hangzik, de megvallom, ez urnő nevét akkor hallottam
először.
– Ki az a Nagy Bella?
– Tehetséges, ifju művésznő, nagy reményt kötök hozzá.
Alig telt el néhány hét, egyik-másik lap szellőztetni kezdte, hogy Jókai
Mór nősülni akar. Jegyeseként is emlitették Nagy Bellát.
Nem emlitettem föl előtte ezt a föltünő hirt, de fölemlitette ő 1899.
évi szeptember 12-én.
– Hallottad, öregem, azt az ostoba hiresztelést? Hogy én elveszem
Bellát?
Alig feleltem rá valamit, de harmadnapra megtörtént az esküvő.
Megint találkoztunk rövid idő mulva. Jó kedvvel, hangosan kérdi:
– No, öregem, mit szólsz a házasságomhoz?
– Áldjon meg az isten. Hajlott korral tetted. De ebben is légy minta a
mai nemzedék előtt.
Őszintén feleltem. Ugy feleltem, a hogy éreztem és gondolkoztam. El is
szomoritott engem az a sok éretlen, ostoba elméskedés, a melyet a
fővárosi társaság e házassághoz kötött.
De azért elgondolkoztam a nagy költő fölött.
Vajjon miért mondta nekem szeptember 12-én, hogy a házasodásról szóló
tudósitás csak ostoba hiresztelés? Vajjon móka volt ez tőle, vagy komoly
dolog? Vajjon ámitani akart volna engem két napig, holott két nap mulva
megtartotta esküvőjét?
Miért ámitott volna engem? Hiszen nem volt köztünk egyéb viszony, mint
hogy én voltam talán a legnagyobb tisztelője. Ha tanácsomat kéri: talán
helyeseltem vagy talán nem helyeseltem volna szándékát. De tanácsomat se
kérte. S abban is biztos volt, hogy a mit a nagy költő cselekszik: azt
én mindig helyeslem. Hiszen nála jobb és nemesebb ember alig született
még a világra. Voltak egyéni gyöngeségei, de még azok is kedvesek
voltak. S azután mit tartozik az a világra, hogy a legnagyobb költőnek
vannak holmi apróbb gyöngeségei? Mit árt az a piramisnak, hogy négyezer
év mulva most már repedés vagy zuzódás van egy-két darab kövén?
És ha ámitani akart volna engem: miként érthetném meg, hogy néhány nap
mulva régi barát jószivü bizalmasságával kérdezte tőlem: mit szólok
házasságához?
Nem ámitott ő engem.
Komolyan beszélt ő velem szeptember 12-én s komolyan lépett házasságra
szeptember 15-én.
Csak akarata volt már bágyadt s elhatározása pillanatnyi. A korhadás
jele.
De én erre ily értelemben akkor még nem gondoltam. A nagy költővel sok
minden történt ama két nap alatt, de arról nem szólok. Mások beszélték,
közvetlen tanuságot nem tehetek.
Nem is gondolhattam aggkori gyöngülésre. Arcza üde, fiatalos, szép
szemei élénkek; szelleme a társaságban sokkal kevésbbé cselekvékeny
ugyan, mint régebben, de azért tiszta, figyelése éber, vidámsága,
mosolya, gyönyörü ezüst hangja változatlanul a régi. És irodalmi
alkotásai is még mindig jelentékenyek.
Ez után ritkán találkoztunk. Ifju nejét még mindig nem ismertem.
II.
(Jókai levélben magához kér. – Válni akar. – Tárgyalunk, tanácskozunk a
válás dolgában. – A bajai Fischer Lipót. – A nagykőrösi Szalay Pálné.)
Az 1901-ik év tavaszán levelet kapok tőle. A levél igy szól:
– Kedves Barátom. Egy igen nehéz ügyben óhajtom igénybe venni ügyvédi és
baráti tanácsadásodat. – Kérlek, légy szives ma délután lakásomon
meglátogatni. – Baráti üdvözlettel maradok – Budapesten, 1901 május 28.
igaz hived: Jókai Mór.
El nem tudtam gondolni: mit akar a nagy költő. Mi szüksége lehet ő neki
ügyvédi tanácsomra? Sohase beszéltünk mi az életben együtt ügyvédi
dolgokról. Azonban nem sokat tünődtem. A mit ő kér: az parancs. Irása
különben a régi, a jól ismert irás, melyen reszkető kéznek semmi nyoma.
Megyek hozzá pontosan. Komolyan fogad. Semmi vidámkodás, de azért semmi
komorság.
– Köszönöm, öregem, hogy itt vagy. El akarok válni a feleségemtől. E
fölött kell tanácskoznunk.
Nagy dolog. A válópert mindig sulyos dolognak tartottam. Két élet egygyé
vált s ime, az egygyé vált életet megint ketté kell szakitani. Nehéz
feladat.
– Jól van, bátyám, a mit te akarsz, annak meg kell történni. Hanem
szokásomról még a te esetedben se mondok le. Előbb veled tárgyalok
négyszemközt, azután engedd meg, hogy nőddel beszéljek négyszemközt.
Azután nem bánom, tárgyaljunk egymásközt mind a hárman. De nekem meg
kell arról győződnöm, hogy az orvoslás másként lehetetlen, a válás
elkerülhetetlen.
Gyorsan és szivesen beleegyezett, hogy beszéljek az urnővel. Vele nem is
sokáig tartott a tanácskozás. Arra a kérdésemre, hogy nála mi az igazi
ok az elválásra: nem is tudott, talán nem is akart valódi, komoly okot
mondani. Azt mondta csak: nehéz a járma, nincs elég szabadsága, neje még
a leveleit is elolvassa. Csupa általánosságok.
Beszéltem az urnővel. Kegyesen fogadott, szivesen bocsátkozott
tárgyalásba. Kijelentette kereken, hogy ő válni akar.
Ezt a nyilatkozatot feltünőnek találtam. Ilyesmi eszembe se jutott.
– Hiszen az ön férje, az én Móricz bátyám, azt mondta, hogy ő akar
elválni.
– Nem ugy van. Én akarok elválni.
Átmentem a nagy költőhöz, az ő szobájába.
– Hejh, bátyám, furcsa dolog ez! Hiszen a feleséged akar válni, nem te.
– Igaza van, barátom. Igaza van az én kedves feleségemnek. Én vagyok a
vétkes, vén bolond fejjel. Miért kellett nekem őt szerencsétlenné
tennem? Hiszen ő fiatal, szép, duzzad az erőtől, előtte az élet és a
nagy világ, méltó a boldogságra s ime, itt mellettem, vén ember mellett,
elaszik, elszárad.
Nem mondhatom el összes tanácskozásunkat. Se nekem nincs hozzá jogom, se
az olvasóközönségnek nincs joga azt megtudni. Végre se lett semmi az
elválásból. Aznap nem is fejeztük be a tárgyalást. Folytattuk másnap.
Folytattuk a nagy költő svábhegyi nyaralójában. Teljes kibékülés
következett. Megittuk az áldomását is.