szakértő véleményt mondjon. Az orvosok tetemes részét kivéve igy
tapasztaltam egész életemben.
A Dreyfusz-ügyben sok irásszakértő szerepelt. A leghiresebb volt köztük
Bertillon. Ez segitette megölni az ártatlan embert. Pedig ez világhirü
szaktudós. Az anthropológia történetében neve és szerepe van. S most
kisült róla, hogy bolond, a kit közel se szabad ereszteni oda, a hol az
igazság kimondásáról van szó.
Hitvány pénzhajhászat: ebben látom én a Walsin-Eszterházy és Henryk
lelkét elmerülve.
Képzeljük el, hogy a dolog igy történt.
Van a hadi kormányzat és táborkar szolgálatában egy kémkedésügyi iroda.
Rendes közegekkel, rendes fizetésekkel.
Ez irodának rendelkezésére áll egy millió vagy két millió frank. E pénz
egyebek közt arra is való, hogy a hireket, tudósitásokat, jegyzeteket,
jeleket, iratokat meg lehessen fizetni, a melyek valamely tervezett vagy
végrehajtott árulást bizonyitanak. És e czimen pénzelni lehessen azokat,
a kik a hireket, tudósitásokat, jegyzeteket, jeleket, iratokat
megszerzik.
Véletlenül fölmerül egy árulási ügy. Például a Dreyfusz-ügy.
Ha ez hamarosan fölmentéssel végződik: akkor hirek, jegyzetek, iratok
beszerzése czimén sok pénzt szerezni nem lehet. S ha hirek, jegyzetek,
iratok épen nincsenek: akkor épen nem lehet pénzt szerezni.
Ha azonban hireket, iratokat lehetne gyártani vagy hamisitani: akkor
százezreket, sőt egy milliót is lehetne szerezni. Talán többet is.
Képzeljük el már most, hogy néhány gazember szövetkezik hirek, iratok
gyártására s tanuk beszerzésére. Képzeljük el, hogy az iroda főnökei
ostobák és könnyenhivők s nyakra-főre szórják a pénzt s nem keresik,
hogy a hirek, iratok és tanuk közül melyik az igazi, melyik a hamis? S
még azt sem keresik, irhatott-e Vilmos, a németek hatalmas császára
levelet Dreyfusznak? Megvan a levél. Ára: 27,000 frank. Kifizetik
rögtön.
A Dreyfusz-ügy megvolt. Az alkalom vonzerő volt. A hamisitó, gyártó és
szállitó szövetkezet dolgozhatott.
Más ügynek az itélet kimondásával s végrehajtásával vége szokott lenni.
Ámde ha a Dreyfusz-ügynek végét vetik: a szövetkezet tovább nem
kereshet. Folytatni kellett tehát a bizonyitékok szerzését, a hamisságok
gyártását azon túl is.
Nekem ugy tetszik, hogy a Dreyfusz-ügyben az itélet kimondásáig készült
száz irat, az itélet kimondása után ezer irat.
Nekem ugy tetszik, hogy hirekért, iratokért, tanukért az itélet
kimondásáig kifizettek pár százezer frankot, azután pedig kifizettek
talán pár milliót.
Ha a franczia kormány egészen világossá akarja tenni a szomoru ügy sötét
részleteit: terjessze a közönség elé az ügy költségjegyzékét.
Ki kapott pénzt? Mennyi pénzt? És miért kapott? Mit szállitott érte?
Hirt-e, iratot-e, tanut-e?
Itt a Dreyfusz-ügy rejtelme. Itt lehet feltalálni az igazi bűnösöket.
Nem a papok, nem az antiszémiták, nem a royalisták, nem a klerikálisok
csinálták a Dreyfusz-ügyet. Bűnös és szomoru az ő szerepük. De az ő
szerepük más lapra tartozik. Ők csak felhasználták az alkalmat a tömeg
felbujtására. Ők Dreyfusz vallásából csináltak felekezeti kérdést, ebből
csináltak népszenvedélyt, ebből csináltak politikát.
A NAGY-KŐRÖSI KÁNTOR.
(A város pinczéje. – Ruzsi asszony. – Patonay János. – A debreczeni
diákok. – Vajda Károlyt kántornak ott fogják. – Milyen kántor? –
Leénekli az orgonát.)
Nagy-kőrösi történetet mesélek. Csak ugy, az öregek után mondom el, a
mint tőlük hallottam. Igaz a történet; – el se mondanám, ha nem volna
az.
Még sokan élnek Nagy-Kőrösön, a kik látták a város pinczéjét, még sokkal
többen, a kik csak a hirét hallották. Hiszen innen-onnan hatvan éve
lesz, hogy elpusztitották. Csak a helye van még üresen ott a központi
Gazdaegylet olvasóköre előtt.
Bizony, az nem volt egyéb, mint pincze, de nagy. Előtte korhadt régi
épület, vakolatlan téglafalakkal, túl a Dunán ugy mondanák: a
pinczetorok. Sehogy se volt diszes épület. A régi város régi maradványa,
az ujuló városnak sehogy se ékessége. A pinczetorokban egy kis
szobácska, abban lakott a Ruzsi asszony. Meg egy becsületes konyha:
abban sütött-főzött ugyancsak a Ruzsi asszony. A város urainak
sütött-főzött. Egyszerü, de pompás jóizü ételeket; a ki megizlelte, a
szája szélét is megnyalta utána.
Ruzsi asszony!
Hires asszony volt. Kövér, öreg, de azért jókedvü. Nevét, születését,
korát senki se tudta, de becsülte mindenki. Nevét, de csak Ruzsi asszony
nevét ma is tudja mindenki. Nem volt ellensége. Soha se vétett senkinek.
Egyebet se tett, mint sütött-főzött, azután aludt. A városnak volt
gazdaasszonya. Rendes tisztviselője. De bizony elmult már száz
esztendeje, a mikor felfogadták. De utána nem is fogadtak fel többé
senkit. Megszünt, elmult, örökre eltörlődött ez a tiszti állás, mint a
fogott biróság vagy a vármegyei esküdtség.
Fizetése természetesen nem volt. Mi lett volna s miért lett volna? Volt
tisztességes tanyája, volt dusan élnivalója. Ha kötényre, szoknyára,
viganóra, pendelyre, főkötőre volt szükség: gondoskodott róla a város
gazdája. Azontul pedig hova tette volna a pénzét?
Azután nem is igen volt szokásban Nagy-Kőrösön a város közembereit
fizetni. A város egyházi belső embereit ne értsük ide, csak a külső
tisztviselőket. A régi jó magyar felfogás volt itt még ur. Tisztviselő
csak az legyen, a ki jómódu ember. Bene possessionatus. Jó családbeli
birtokos ember, a ki nem szorult a fizetésre, a ki becsületből szolgálta
a várost, a kinek ne hányhassa a szemére senki, hogy a várostól él.
Volt egy öreg barátom Nagy-Kőrösön, Patonay János volt a neve.
Szerettem, tiszteltem, becsültem. Ha élek, lesz még róla szóm. Ő is a
város közembere volt, ugy 1820 körül. Valami határjáró, felügyelő, külső
rendtartó, hivatalos neve nem is jut eszembe. De lóháton végezte
hivatalát, de azért nem komiszáros volt. Az esztendei fizetése volt négy
rénes forint. Tehát minden negyedévre egyetlen egy rénes forint, a mi
mai pénzünk szerint teszen két koronát és tiz fillért. Hivatalos
fizetése tehát naponként nem rugott egészen harmadfél fillérre.
No meg adott neki a város esztendőnként egy fehérvári bicskát. Az ára
lehetett egy huszas.
– Hát a lótartás?
– A lovat ellátta a város téli-nyári takarmánynyal.
– Hát az élet?
– Hát hiszen adott a Ruzsi asszony a város pinczéjében enni-inni eleget!
Ime a Ruzsi asszony hivatalának fontossága!
Mert hát tisztesség volt ugyan fizetés nélkül szolgálni a várost, de
étlen-szomjan szolgálni nem tisztesség volt. A város közjavát ugyan
ingyen őrzik, de már mégse koplalnak mellette. El se türné azt a város.
Jó hirneve se engedné.
Nos, hát azért volt és arra való volt a város pinczéje és Ruzsi asszony,
hogy a mikor a hivatalnak vége s a sok mennykő tanácskozásban kifáradtak
az agyak s kiszáradtak a torkok: a város urai oda benézzenek, szokott
asztaluk mellé letelepedjenek s Ruzsi asszony sültjét-főztjét jó
étvágygyal elköltsék.
Igy lett aztán az ország leggazdagabb városává Nagy-Kőrös.
Esténként azután oda gyülekeztek a többi urak is, a kik épen nem voltak
hivatalbeliek s jó szó, bodor pipafüst és csendes dalolgatás mellett
istennek tetsző módra eltöltötték az időt.
Ezelőtt jó nyolczvan esztendővel is ott dudorásztak az urak egyik este.
A Farkas, Beretvás, Vajkó, Mocsy, Kalocsa, Bakos, Gubody, Faragó, Torma,
Buz nemzetségekből voltak ott néhányan s voltak mások is: Patay, Patonay
s több egyéb tisztes vendégek. Adomáztak, nevetgéltek, jól mulattak s
néha egy-egy dalra rágyujtottak. Leginkább a szegény »Szücs Marcsa«
dalára. Gyönyörü dal, szomoru történet, éneke még a kuruczok világából.
A mint ott lent a pinczében dudolgatnak, három ifju legény belép Ruzsi
asszonyhoz. Fáradt, porlepte, apró batyuval, vaskos suhogóval, de
jókedvü mind a három.
– Isten jó nap!
– Fogadj isten!
– Debreczeni diákok volnánk, nénémasszony. Éjjeli szállást is keresnénk,
de ha valami kis enni-inni valót kapnánk, az se éppen a kutyának jutna.
Szerette ezt a szót Ruzsi asszony. S tudni kell ám azt is, hogy
Nagy-Kőrösön nem volt ám vendégfogadó az uj időkig. A tisztes vendéglátó
házaktól még elcsalta volna a vendéget.
Nosza intett Ruzsi asszony a három diáknak a pincze felé. Menjenek csak
oda, találnak ott asztalt, széket, telepedjenek csak le. Mindjárt ad
harapni valót.
Vitte is azonnal a gőzölgő fölséges báránypörköltet. S vegye tudtul
mindenki, hogy olyan báránypörköltet pedig, mint Nagy-Kőrösön, a kerek
ég alatt sehol nem tudnak késziteni.
A nagy-kőrösiek észre se vették a három diákot. Csak dudolgatták tovább
a szegény »Szücs Marcsa« dalát.
Csakhogy a mikor a debreczeni diákok jól laktak s egyet már ittak is:
ugy lassan, félhangon ők is beleénekeltek a Szücs Marcsa dalába. Ők is
ismerték már azt a csodálatos szép dalt. S diák ne dalolna ott, a hol
más is dalol? Hátha félholt volna! S különösen az egyik diák oly mély,
tiszta, dörgő és mégis édes hangon búgott: csoda lett belőle.
A nagy-kőrösi urak egyszer csak meghallják azt a hangot. Micsoda hang
ez? Oly szépen belevág a dalukba. De mégse az ő érdes hangjuk. Valami
hangszer lesz az. Talán a tárogató. Körülnéznek. Sehol senki, semmiféle
búgóhangszer. Éppen nem gondoltak a diákokra. De hát honnan jön az a
hang? Égből, föld alól, pincze sötétségéből?
Ujra kezdik a dalt. Ujra belebúg az a hang énekükbe.
Most már észreveszik. Az a három idegen diákgyerek dalolgat velük. De
csak ugy félhangon…
Az urak közt ott van Bakos Ambrus. Később hires főbirája Nagy-Kőrösnek.
Akkor még fiatalember. Fölkel, odamegy a diákokhoz.
– Kendtek dudolgatnak a mi dalunkba?
– Nem is ám a fekete macska.
– Miféle szerzetbéli emberek kendtek?
– Bizony, mi csak debreczeni diákok volnánk, szuplikálnánk.
De már e szóra a kőrösi urak helyet szoritottak a a maguk asztalánál a
diákoknak.
– Gyertek csak fiaim ide, miközibénk.
Ott aztán kieresztette a diák a hangját, a hogy isten adta. A vakolat
ugyan nem hullt le a pincze boltozatáról, mert ott nem is volt vakolat
soha. Hanem azért megreszketett attól a hangtól az egész ócska alkotmány
Maga Ruzsi asszony is ott hagyta a tüzet, tűzhelyet, vaskutyát és
főzőkanalat s benézett az urak közé. Vajjon nem földindulás készül-e
ott?
Minden pipa kialudt a nagy-kőrösi urak szájában.
– Ilyen hangot még nem hallottak soha.
– Aztán hogy hivnak téged, édes öcsém?
– Vajda Károly a becsületes nevem.
– Nohát kecskeméti gányó legyek, ha mi téged innen eleresztünk. Itt
maradsz kántornak.
Ott maradt kántornak. Még az este megalkudtak, másnap a várossal és a
szent eklézsiával is rendbehozták a dolgot. A másik két debreczeni diák
egyedül mehetett a világnak.
Igy lett Vajda Károly nagy-kőrösi kántor. Régen elmult, de az öregek még
emlékeznek rá.
Ilyen kántora pedig soha se volt még Debreczen városának se. A
nagy-kőrösi öreg templom jó félezer év óta daczol a viharokkal, de ilyen
hangot nem hallott még soha és nem is hall már soha. A mennydörgés és a
rigódal volt együtt az a hang. S a mikor temetett s azt a hangot
megereszté, a gyászének telezugta az egész várost, az emberek
elhallgattak s abbahagyták a munkát, a galambok és baromfiak elültek az
udvaron és a háztetőn, még a harangok szava se nyomta el azt a
gyászéneket; meghallották azt a Kőrösér forrásától kezdve a Gógánérig s
a czeglédi uttól a kecskeméti határig mindenütt. S minden háznál
elsóhajtották a szegény halottra: adjon az isten neki örök nyugodalmat.
Ilyen kántor lett Vajda Károly.
Utóbb meggazdagodott, megöregedett, de azért kántor maradt. A város
dicsősége hozta ugy magával. Ha idegenek jöttek a városba, ha nagy
gyülések folytak, sátoros ünnepeken és nagy nemzeti ünnepeken mindig az
öreg kántor állott elő. Öreg korában is olyan hangja volt, mint hajdan,
debreczeni diákkorában, a város pinczéjében.
Mégis nagy szomoruság érte utóbb őt is, a várost is.
Volt Nagy-Kőrösön egy istenes életü előkelő házaspár. Patay Sámuel uram
és Patay Sámuelné asszonyom. Az asszony meghalt: temetésére el kellett
készülni. El is készültek, öreg férje buzgalommal maga intézte az
előkészületeket. Mikor minden készen volt, azt mondta barátainak s az
egyház véneinek Patay Sámuel uram:
– Urak, barátaim! Arra kérlek, várjunk a temetéssel két napig.
– Miért várjunk?
– Megtudjátok!
Két nap mulva ő is meghalt. Öreg hitvese után megszakadt a szive. Azt
akarta: együtt temessék el őket.
Ugy lett, a hogy akarta.
Minden vagyonukat, szép vagyonukat közczélra hagyták. Arra is különösen,
hogy orgonát állitsanak a templomba.
Orgona!
Mi a mennykő az? Katholikusoknál, lutheránusoknál van efféle muzsika. De
mire lenne az igaz jó magyar nagy-kőrösi kálvinistánál?
Valami hangszer, ugy mondják. Fennáll a karzaton, czifra szerszám. Sok a
sipja. Hátul huzzák, elől fujják, legelől billegetik. Okos emberek azt
állitják, orgonával szebb az ének, ünnepélyesebb és áhitatosabb az
istentisztelet. A régi zsidók is sippal, dobbal, nádhegedüvel dicsérték
az istent. Még kosnak szarvából készült trombitával is. A pogány Jerikó
falait is trombitaszó döntötte össze. Nekünk is sok pogánysággal kell
küzdenünk. Hitetlenséggel, babonával, istenkáromlással. Az orgona
eltávoztatja ezeket.
De a hivő lelkek nagy sokasága nem akart hajlani az okos emberek
beszédére. Minek térnénk el az ősi szokástól? Lehet-e áhitatosabb
istentisztelet, mint a mikor a hivők serege, öregek és fiatalok, nők és
férfiak buzgón éneklik együtt a Zsoltárokat és Dicséreteket? Hangjukban
van a lelkük, buzgóságuk, megtisztulásuk. Igy tökéletes a munka. Lám,
túl a Dunán se kedvelik. Sőt a pápai kollégium hires professzora, Mándi
Márton István egyenesen kimondta, hogy az orgona csak »szent duda«. Nem
is egyéb, mint duda, ha szent is. Pedig talán nem is szent.
Mind nem használt ez semmit. A pénz meg volt rá, mit csináljanak a
pénzzel? Utóbb is megcsináltatták az orgonát, föl is állitották a
karzaton, a napraforgóvirágos szószékkel szemben.
Gyönyörü volt.
Ezelőtt mintegy negyven évvel történt az eset. Talán éppen husvétra
kellett megszólalni az orgonának.
Nem örült ennek kántor uram. Sőt nagyon is elkeseredett. Minek oda
orgona, a hol az ő hangja szállott az egek felé és az áhitatos szivek
felé?
Boszura gondolt.
A kar énekét ő vezette. A legszebb zsoltár számát tüzte ki a táblára.
Azt orgonás kántor Nagy József uram volt. Azt ugyan még eltürte Vajda
Károly uram, hogy az orgona az előhangokat elfujja. De azután
nekieresztette rettentő hangját s ugy agyonénekelte az orgonát, hogy meg
nem hallotta annak hangját többé senki emberfia.
Ezt nem lehetett megbocsátani.
Leénekelni az orgonát!
Csuffá lesz Nagy-Kőrös városa. Példabeszédet csináltak belőle.
Nyomban nyugdijazták a jó öreg kántort. A mire egyébiránt tisztes kora s
nagy érdemei miatt ugyis méltó lett volna már.
A LEGÖREGEBB DOKTOR.
(Dr. Fromm Pál. Született 1812-ben, meghalt 1898-ban. Hatvannégy
esztendeig volt a főváros előkelő orvosa s több mint negyven esztendeig
tisztviselője.)
Egy ember, a ki nem bankettez, nem toasztoz, nem kiállitó, nem kortes,
nem mameluk, nem diszküldöttség s mégis tekintélylyel bir hivatalos
körében s mégis nyomatékos állása van tiszttársai közt s a főváros
hatósági életének nagy mezején: vajjon nem nevezhető-e csodaembernek e
mi jó, vidám, zajos, reklámcsináló és reklámszerető fővárosunkban? A
belvárosi kerületi főorvos ilyen csodaember.
Nem fiatal már a mátrikula szerint, de nem öreg még a fizika szerint. Az
a hetvenöt év, a mi mögötte van, neki még mindig bagatell. S most
biztosan megtudta ezt még kollegáitól is, ha ugyan lett volna e fölött
valami kétsége.
Elhatározta ugyanis, hogy visszavonul a köztisztviselői pályától.
Negyedszázadig egy állásban szolgálni a közügyet elégnek mondotta s azt
hivé, hogy tért kell nyitni az ifjabb nemzedéknek is. Tiszttársai
megtudták e szándékot valahogy. Nosza összegyültek hamarjában s küldtek
hozzá deputácziót, hogy e veszedelmes szándékáról lebeszéljék. Hiszen,
ha otthagyná őket, akkor mindegyikök előbbre rukkolna egy lépcsővel s
milyen nagy veszedelem lenne ebből mindenkire. A deputáczió el is ment
hozzá s mindenek előtt familiáris nyiltsággal megkérdezték tőle, hogy mi
lehet annak oka, hogy itt akarja őket hagyni, mint Szent Pál az
oláhokat.
– Hiszen öreg legény vagyok én már köztetek, – volt a felelet.
– Öreg? – kérdezék azok elbámulva, hiszen kis gyerek korunkban is olyan
fiatalnak ismertünk mi téged, a milyennek most s most is fiatalabb vagy
te, mint mi, pedig mi se vagyunk idősebbek ötven-hatvan évnél.
Persze, nevettek mindnyájan e nagy őszinteségen, a mi ugyan meglehet,
hogy nem egészen igy történt, de bizonyos, hogy egészen igy történhetett
volna.
Elég az hozzá, hogy Fromm a barátságos unszolásra megigérte
kartársainak, hogy egy darabig még hát köztük marad, csak azt ne
kivánják, hogy az uj restauráczió után is kiszolgálja az uj
kapitulácziót; – neki még tervei vannak s aztán pihenni is akar egyszer
már isten igazában s kis gyermekeivel is van elég gondja.
Valóban eddig keveset pihenhetett. Ötven év óta orvos s közel negyven év
óta közszolgálatban. Budapesten és Bécsben végezte az orvosi egyetemet
és sokáig szolgált mint ifju a kórházakban. Ifjukorában irodalommal is
foglalkozott s egy orvostani kisebb műve napvilágot látott, de azután a
széles orvosi gyakorlat kivette kezéből az irói tollat. A gyakorló
orvosok is olyanok, mint a miniszterek, ügyvédek és szinészek: mig
dolguk van, addig nem irnának könyvet a világért.
A függetlenségi harcz természetesen őt is magával ragadta. Szolgálatát
önként felajánlotta a hazai kormánynak s a kolera vészes napjaiban
éjjel-nappal szakadatlanul beteg honvédeinket ápolá. Klauzál Gábor
miniszternek különös kedvencze volt s mikor Pestről Windischgrätz elől a
kegyetlen csikorgó hidegben menekülni kellett, Klauzál a sietségben
mindent vitt magával, csak bundát nem. Fromm lóhalálában sietett utána
egy bundával s elérve az uton, beburkolá a vaczogó fogu, már akkor
félholtra fázott volt minisztert s még szemrehányást is csinált neki e
mulasztásért.
– Megérdemlem barátom, mondá Klauzál – a szemrehányást, ámbár ezzel a
bundával meg nem mentjük a hazát.
– De azzal sem ám, ha az urnak lefagy füle, orra.
1849-ben itt a fővárosban rendeztek be a honvédek számára egy
kolerakórházat. Fromm ennek lett vezető, felügyelő orvosa s mint ilyen
természetesen gyógykezelt beteggé vált fogoly osztrák katonákat is.
Mikor Haynau mint győző bevonult Budapestre, Frommot is megczitálták
valami haragos osztrák generális elé, kinek följelentették mint a
rebellis kormány tisztviselőjét s mint honvédorvost.
– Hát ön hogy merészelt itt maradni a mi kezünkben, miért nem szökött el
a többi Kossuth-kutyával? – kérdezé az osztrák generális nagy mérgesen.
Fromm nem ijedt meg a mérges generálistól, hanem megfelelt neki.
– Önökkel együtt bejött hozzánk a kolera s a mely orvos ilyenkor
betegjei mellől elszökik, olyan mintha a katona a csatából szökne meg.
A generális elhallgatott s Frommot többé nem üldözték, de a kórházi
közszolgálatban meghagyta őt még az ötvenes évek kormányzata is.
S hogy feladatát mily hűen, mily lelkesen, a közönségnek mennyire
megelégedésére teljesité: bizonyitá, az, hogy a legelső alkotmányos
tisztujitáskor fővárosi tiszti orvosnak választák és azóta negyedszázad
óta megválaszták minden alkalommal.
A fővárosi tiszti orvosok kara valóban önmagát is megtisztelé, midőn őt
a maga kebelében sietett visszatartani. Az érdem ily elismerésével csak
a közön ség érzületének lőn kifejezés adva.
A negyedszázados pálya végén s az ujnak kezdetén mi is üdvözöljük a
belváros derék tiszti orvosát.
KOSSUTHRÓL.
(Halála évének tiz éves fordulóján.)
Tiz év előtt adta vissza erős lelkét az alkotónak. Tiszta, nemes,
fönséges volt az a lélek, a miként az alkotó kezéből egykor kikerült.
Hosszu életnek nagy harczai, egész századnak nagy küzdelmei se szeplőt,
se csorbát, se gyengeséget rajta nem ejthettek.
Élete az örökkévalóságé, melyből közel egy századot töltött el nálunk,
velünk és érettünk. Senki se hagyott akkora örökséget nemzetére, mint ő
a magyar nemzetre. Élete, munkássága, alkotásai, eszméi s fenséges és
rettentő szenvedélyei: ebből áll öröksége.
Méltók vagyunk-e rá? Megőrizzük-e hiven? Nem tékozoljuk-e el
könnyelmüen? Növeljük-e, szaporitjuk-e utódaink javára azt az örökséget?
Azt mondja a költő: az ég minden nemzetnek ad egy kincset, melyért él és
lelkesül s mely jellemének ragyogó fényét alkotja. A magyar nemzet
kincse egy szentelt fájdalom.
Érezni és becsülni a szabadságot, vért és boldogságot áldozni a
függetlenségért, megemlékezni a dicső multról s lelkünk mélységeiben
megőrizni annak igaz képét, de azért a szabadságnak és a függetlenségnek
és a multak dicsőségének birtokába soha el nem jutni: ez a szentelt
fájdalom, a mi nemzetünk kincse.
Költő: te mondtál igazat. A te igazságod helyébe Kossuth igazsága
lépett.
Nem a szentelt fájdalomra, hanem a szentelt haragra és a hősi
elhatározásra van szüksége a magyar nemzetnek. Ez Kossuth igazsága.
Öröklött ősi jogod oh magyar: a szabadság és a függetlenség. Lelked
nemes, miveltséged erős s erőd elégséges, hogy kivivd s megszerezd azt.
De ábrándozásod mellett támadjon fel akaratod s lelkesülésed alakuljon
át elszántsággá.
Ez Kossuth igazsága.
Régóta aludt már ez az igazság. Akkor szunnyadt el, a mikor a szabadság
nagy hősének, utolsó dicsőséges fejedelmünknek, Rákóczinak elfáradt
kezéből kiesett a kard. Száznegyven esztendeig aludt az igazság s alvása
mind mélyebbé és mélyebbé vált. Kislelküek, fajtagadók, korhadt hitüek,
béres lelkek váltig hirdették, hogy az az alvás nem is alvás többé,
hanem maga a halál, a melyből nincs fölébredés.
Irtóztató tudomány azt hirdetni, hogy meghalt a nemzet igazsága!
Három nemzedék élt és hunyt el egymásután a nélkül, hogy feltámadt volna
szent haragja s mennydörgő hangon tiltakozott volna a halálhir ellen.
Csak érezni, csak sirni, csak panaszkodni tudtak a nemzedékek.
Jött Kossuth.
Lánglelkének éleslátásával megvizsgálta a magyart. Szivét, karját,
lelkének mélységeit, a multján andalgó ábrándjait s a jövőre szegzett
reménységét.
És látta, hogy a nemzet igazsága még mindig él. A korhadt sirokban csak
a hősök és a vértanuk csontjai porlanak s nem őseink igazsága. A
szabadságharczok dicsőséges lobogói is megvannak még, habár szinük
megfakult is. Napfényre velük! Isten szabad ege alatt hősök kezében ujra
visszanyerik régi szinük ragyogását.
A csodák tüneményei vették körül Kossuth teremtő alakját.
Föltámasztotta a száznegyven év óta alvó nemzeti igazságot.
A nagy eszméket szentséges szenvedélyek talajába ültette el, hogy a
következő nemzedékek lelkében többé el ne hervadjanak, el se
szunnyadjanak.
Kitüzte a nemzet elé a végczélt oly magasan és oly fényesen, hogy ezt
ezentul minden honfiszem láthassa s az odavezető uton senki el ne
bódulhasson.
Haragudni is megtanitotta nemzedékét. A népek egyik legnagyobb erénye és
ereje a haragvás ernyedni nem tudó képessége. A csupa szeretet, hódolás,
panasz, fájdalom, kéregetés és bölcseség nem a nemes fajok és nemzetek
egyedüli erénye. A ki csak szeret és a ki csupán csak okos: az mindig
megalkuszik. Ezt pedig meg nem engedheti az a különös végzet, melybe
minket a századok belesodortak.
Ime Kossuth öröksége a mi számunkra.
Ennek segitségével ismerte meg ujra a világ a magyart.
Ennek segitségével mentettük meg fajunk becsületét és nemzetünk
önbizalmát.
Ennek segitségével tudtuk visszavivni mindazt, a mihez jogban,
szabadságban, alkotmányos életben eljuthattunk.
A nagy szellem élő alakja tiz év előtt hunyta le szemeit örökre. Ott
álltam halottas ágyánál. Láttam életének a halállal vivott harczait. Az
én lelkemre is ránehezedett az a rettentő nyomás, mely megillette minden
jó magyarnak lelkét. Hát nekünk most már őt is el kell veszitenünk?
Őt is? Az utolsót a hősök, a szellemóriások, a nemzet vezérei közül? A
kik Istenerővel markoltak bele nemzetünk sorsának kerekébe, hogy azt az
igaz utra vezessék? Őt is elveszitjük immár?
Nem.