osztrák hadseregbe s ezredét eltették az isten háta mögé, valahova
Csehországba. Kurucz magyarsága miatt üldözték, sanyargatták,
közlegénynyé szoritották le, de utóbb mégis csak káplárságra emelkedett.
Szinte nevetett rajta, a mikor már nem dudolhatá Petőfi dalát s nem
érezheté a nagy költő katonasorsát:
– Egész a közlegénységig fölvivém!
Egyszer csak otthon termett. 1857-ik évi deczember hó 3-án hideg, téli
napon érkezett meg Apagyra Borbála névestéjére. Ott terem a rokonok és
ismerősök előtt délczeg lépéssel, kemény tekintettel, sarkantyus
csizmáit hangosan összeütve.
Senki se ismert rá.
Közel husz éve nem látták már testvérei, barátai. Tejfeles száju pataki
diák volt még, mikor utoljára látták, utoljára ölelték, csókolták. S
ime, előttük áll a jövevény, a ki 1840 óta nem látta szülőföldjét.
Kemény, zömök termet, kopaszodó fej, hatalmas bajusz, huszárosan
kihuzva. A bajusz a két vállát veri. Semmi szakál. A másik két
Böszörményi-testvér otthon szakált szokott ereszteni. A hires képviselőt
legalább ugy ismertük. A jövevény arcza fekete a naptól, hidegtől,
vihartól, csaták emlékeitől, keserü viszontagságok árnyékától.
Bizony ugy volt az. Tizenhat évi katonaság, viharos háborunak száz
csatája, osztrák hadsereg magyar gyülölete: ennek minden nyoma ott élt
az arczon, a katonás élemedett férfiu szigoru arczán. Hova lett annak a
régi pataki diáknak édes, piros, mosolygó ifju arcza?
De hát utóbb mégis csak megismerték. Kivált mikor elkezdett mesélni! Hát
még a mikor elkezdte járni toborzó tánczát!
– Dani bátyánk! Dani bátyánk! A mi jó Dani bátyánk!
Mert mindenik igy szólitotta, igy szerette, igy rajongtak érte mind az
egész vármegyében.
Csodálatos történeteket mesélt, de mindig katonaéletéből. Igaz történet
volt az mind. A Galicziából hazatérés. A 48–49-iki téli hadjárat. Bem
apó tüneményes csatái. A nagy nemzeti bukás. A magyar fiuk üldözése az
osztrák hadseregben. A sok szenvedés. Mind igaz volt ez. De a lanyha kor
lanyha nemzedéke csak mesének, csak a huszárkáplár gyönyörü mókáinak
tartotta a hős emlékezéseit. De azért mohón lesték, lelkükbe vésték
minden szavát. Minél többet mesélt, annál jobban szerették.
Elmondom egyik meséjét.
– Bukoveczék országában jártunk, fiaim. Isten, ember elhagyott már
bennünket, de mi csak jöttünk hazafelé. Utánunk az ellenség, előttünk az
égig érő hegyek. Se magunk, se lovunk nem evett már két nap óta. Nem is
a ló hátán ültünk, hanem a lovat kantáron vezettük magunk után. Igy
értünk egy bukovecz faluba. Most pedig, hogy eszembe jut, megmondom
fiaim, őszintén, engem ne dicsérjetek, ne ünnepeljetek, ne köszöntsetek
föl, mert én bűnös ember vagyok, én már loptam életemben, tolvaj voltam,
a ki pedig lopott, az már bűnös ember. Itt történt velem ebben a
faluban. Szomjas voltam; – éhség, szomjuság, a pokol tüze égette a
torkomat. Látok a faluban, rongyos ház udvarán csuf vén oláh asszonyt.
Odaszólok Sorka Bandinak, – fogd csak, pajtás, a lovamat, hadd ugrok be
ide a vén asszonyhoz egy ital vizre. Bemegyek. Tisztességgel megkérem a
vén asszonyt. Szivesen megy hátrafelé a forrásvizre egy korsóval.
Körülnézek. A pitvarban, falóczán valami szakasztóruha-félét látok.
Meglibbentem. Hát uramfia: egész kenyér van alatta Málékenyér
kukoriczalisztből való, mégis kenyér. Hejh, fiaim, elkeritem az áldóját,
hogy mert ez a kenyér a szemem elé vetemedni? Éhes voltam, mint a
gazdátlan kutya. Megnéztem az ellenzőmet, mekkora darab kenyér férne
oda? Biz odafér a fele kenyér. Elő azzal a bicskával. Szép, csillagos
nyelü régi bicskám, melyet még Patakon szereztem, országos vásáron,
őriztem gondosan, meg is őriztem mind ekkorig, ez volt az apai-anyai
örökségem, hazámból, szülőföldemről minden kincsem. A kenyeret bizony
két darabra vágtam s felét magamnak eltettem. Épen visszajött a
vénasszony, korsójából nagyot huztam, nem szóltam neki semmit. De a mint
a kapuján át az utczára érek: eszembe jut, mit cselekedtem. Hajh a hét
szakramentumát ennek a vén oláh asszonynak! Ha ez most meglátja
kenyerét, nyilván megtudja, hogy fele kenyerét én loptam el. Mit
csináljak? Megtapogatom zsebjeimet. Üresek, mint a mennyországban a
papok akla. Megnézem a tarsolyt, abban sincs más, mint a pipa, az is
üres. Semmim sincs, csak a bicskám. Hejh, édes bicskám, ide vele! Meg
kell tőled is válnom. Visszasompolygok a vén asszonyhoz. Nem szólok neki
semmit, csak neki adom a bicskám. Ugy megörült neki, ugy nevetett az én
kedves bicskámra, akkora lett a szája, mint egy itató-vályu. Igy történt
ez a dolog, fiaim!
Dehogy hitték ezt el hallgatói.
Pedig igaz tanuja volt. Sorka Endre, egykori bajtársa, a ki a lovát
fogta, mig ő inni bent járt a vén asszonynál. Ez is odakerült utóbb
Szabolcsba, ez is szabolcsi volt. Odavitte hozzá a kukoricza-kenyeret.
Az is éhes volt, mint a farkas. Elpanaszolta neki a lopást s a kettétört
kenyér felét neki adta.
– Annál jobbat se az előtt, se azóta soha nem ettünk!
De tanui közt ott volt Bónis Samu is, az 1839-iki országgyülés hires
szabolcsi követe, vezérember, parancsoló szellem, Deák Ferencz benső
barátja, 1848–49-ben kormánybiztos. A ki 1848. évi deczember hó végén a
szent koronát Debreczenbe szállitotta. A mérhetlen értékü nemzeti
ereklyét nagyon féltette. A szolnoki vendéglőben éjszakáztak, nem mert
elaludni, hátha a kincset ellopná valaki. Mit tett tehát? Fejére vaskos,
busa, gömbölyü fejére tette a szent koronát s ugy ütötték a kártyát
reggelig. Azóta se volt az a korona más fején, csak Ferencz József
fején. El is itélték Bónist halálra, azután kegyelemképen hosszu
várfogságra. Ott morzsolgatta napjait és éveit a Josefstadti osztrák
várban. Akkortájban szabadult, a mikor Böszörményi Dani. Szabadulása
örömére egykori országgyülési jurátusa Apagyi Antal ügyvéd nagy családi
ünnepet tartott Apagyon. Ott találkozott Bónis Samu a pataki diákkal, a
vén huszárral. Elhallgatta meséit, elandalodott ősi remek tánczán, utóbb
felugrott a hires követ és vezérember, agyonölelte, agyoncsókolta
Böszörményi Danit.
– Bizzunk Dani öcsém a jövőben. Él még a magyarok Istene!
Ilyen tanuk mellett nem csoda, ha mind az egész vármegye rajongott Dani
bátyánkért. Nem volt az igazi mulatság, a hova őt el nem hivhatták. Az
első felköszöntő mindig neki szólt.
Hanem ha toborzóját látták: ott elnémult mindenki. A ki azt a toborzót
látta: istennek minden gyönyörüségét végigérezte szivében.
Sohase járt másban, mint sarkantyus csizmában. Hangos aczélból volt
sarkantyus pengéje, sirt a nyomában a szoba, még az utcza is, a merre
járt.
Sohase tánczolt nővel.
– Nem tud az asszony huszárosan lépni!
Ez volt a kifogása. Mindig magányosan járta a toborzót. De a mikor ő
járta, más akkor nem is járta. Félreálltak ifjak, vének, nők, férfiak s
nézték Dani bátyánk toborzóját. Minő táncz volt az! Az a magányos
toborzó! Daliás ősapáink örökre elfeledett hősi vigadója.
Ezelőtt vagy negyven évvel toborzó huszárcsapat jelent meg
Nyir-Bátorban. Talán több éve is már. A mexikói császár számára
toborzottak önkéntes huszárokat. Szólt a zene a piaczon, villogtak az
icczés üvegek, pengtek a sarkantyuk, büszke tánczokat büszkén jártak a
huszárok. Szemre való fiuk voltak. Toborzót járni nyáladék legényt nem
küldenek.
Véletlenül odavetődik Dani bátyánk.
Megnézi a huszárlegényeket és a toborzót. Félrevágja pörge kalapját s
megsodoritja jobbról-balról arasznyi bajuszát. Int a czigánynak,
hallgasson el. A czigány elhallgat.
De az őrmester rárivall Dani bátyánkra.
– Mit akar kelmed, öreg?
Dani bátyánk lenéz a porba. Ott látja valahol az őrmestert. S aztán
felel neki.
– Hát, fiam, nem igy kell ezt a dolgot csinálni, hanem igy ni.
Int a czigánynak s az rákezdi Bihari hatvan legényes toborzóját.
Elkezdi járni az öreg huszár. Az igazi toborzót, a maga deli tánczát.
Néz az őrmester, néznek a huszárok. Ilyet még nem láttak soha. Nem
tudnak szólni. Könycsepp gördül le arczukon. Tolong a sokaság. Összefut
a város. Böszörményi Dani mutatja meg, hogy kell járni a magyar
toborzót.
De viharként tör ki a lelkesedés. A huszárok odarohannak hozzá. Ölelik,
csókolják, vállukra veszik, ugy dicsérik, ugy imádják.
Ugy tudták meg, ki volt egykor Böszörményi Dani.
* * *
Elmult ő is.
Elmult ez a Böszörményi-nemzetség is. Egy testvér se házasodott meg, egy
leány se ment férjhez. Pedig szép és jó leányok voltak, kérők rajzották
körül őket.
A leányok neve volt Diána, Éva, Viktória. A két utóbbit kedveskedő néven
csak Évusnak és Viktusnak nevezték. Viktus kedves László bátyját ápolta
a fogházban. Addig élt, mig bátyja. Azonnal halála után csakhamar
elhunyt ő is. Évus is hajadon fővel hunyta le szemeit örökre.
Diána már mint idős hajadon ment férjhez. Volt egy leánykori lelkes
barátnője. Apagyi Amália. Hitregébe való, a hogy a két leány szerette
egymást. Amália férjhez ment Litkei Tóth József patrohai kálvinista
paphoz s espereshez. Korán elhalt s két árvája maradt. Haldoklásakor az
volt végső szava, hogy két árvájának csak Diána lehetne édes anyjuk, ő
csak akkor érezné magát nyugodtan a másvilágon.
Utolsó szó szent szó. Diána sok keserü édes vonakodás után anyja lett a
két árvának, felesége az özvegy apának. De az édes férj nemsokára, alig
öt év mulva meghalt. A jó Dani bátyánk ekkor Diána hugához költözött a
gazdaságban segiteni. Ez se tartott sokáig. A két testvér is elhunyt
nemsokára.
A hat Böszörményi testvér közül ma már csak a legifjabb fiu él; Antal,
öregen, agglegényül.
Egyiknek sincs maradéka.
Mintha egészen el kellene pusztulni az ősi fajnak!
HOGY HAL MEG A VILMOS-HUSZÁR?
(Herman János születése, gyerekkora. – Felesége lesz a szép örmény
leány. – Veszprémbe kerül. – Honvéd huszárkapitány lesz. – Balesete. –
Türhetetlen kinjai. – Hogyan hal meg a Vilmos-huszár?)
Megint visszatérek a Százhetvenöt huszár hőstörténetére. Most már
utoljára. Sok kérdést intéztek hozzám, mi lett a vitéz őrmesterből, a ki
a huszárokat hazahozta messze földről, idegen országból? Megtudtam.
Elmondom. Szép élet, szép halál annak az őrmesternek élete-halála.
Székes-Fehérvárott született 1818-ban. Szegény szülők gyermeke.
Iparosságot tanult, mesterlegény lett. De a mire husz éves lett: szüknek
érezte a műhelyt. Toborzó huszárok mulattak a vármegye háza előtt,
délczeg legények rakták a ropogóst, beállott közéjük. 1838-ban történt.
Hat év mulva őrmester lett. Első katonája annak az ezrednek. Hogy
szerették, hogy követték legényei: a Százhetvenöt huszár történetében
elbeszéltem.
Házassága is kedves történet.
Emlitettem talán már, hogy Máramaros vármegye urai, a mint a huszárok
hazaértek, a hires őrmestert, Herman Jánost ott fogták Szigeten, hogy
csináljon nekik huszárt a javából, nem is egyet, nem is százat, hanem
egész ezredet fajunk, hazánk, szabadságunk védelmére. 1848. évi
deczemberben kezdte meg a legények és lovak oktatását.
Ott volt a szállása Korbuly Karácson uramnál. Örmény volt, de jó magyar
volt és bölcs ember volt a házigazdája. De áldott jószivü, jólelkü
asszony volt háziasszonya is. Hát még leányuk Rozália. Ragyogott a
szépségtől s angyalszive jóságától. Csoda-e, ha a deli huszárőrmester s
a derék, szép hajadon megszerették egymást.
Herman János megkérte a leány kezét szülőitől.
– Szivesen, szivesen, de nem lehet az. Huszár vagy, katona vagy,
elmerülsz a nagy világban, oda mégysz a véres csatába, se életed, se
halálod, mit csinálnál a feleséggel, mit csinálnál a mi leányunkkal? Nem
megy az el hozzád.
Igy beszélt a jámbor örmény, a ki a mellett még gróf Teleky Jánosnak
volt jószágkormányzója. De megfelelt rá Herman János.
Odahivták a leányt. A leánynak akkor már maguk között Hollósy Rozália
volt a neve. Korbuly örmény szó, azt teszi latinul, a mit a Corvinus s
azt teszi magyarul: Hollós.
Azt mondja a deli őrmester a leánynak:
– Rozália, eljösz-e hozzám mátkámnak, hites asszonyomnak, örök
szerelmemnek?
– Elmegyek!
– Messze földre térek, háboruba megyek, a vezér parancsol, se tanyánk,
se békességes nyugodalmunk; követsz-e engem, hű maradsz-e hozzám?
– Követlek, hű maradok!
– Véres csatákba kell mennem, dühös ellenséggel viaskodnom, ápolsz-e, ha
csonka leszek, béna leszek, befogod-e két szemem, ha meglep a halál?
– Melletted maradok életben-halálban.
Sirt az örmény és a felesége, de áldását adta mind a kettő a szerető
szivekre.
Igy történt házassága.
Hadnagy lett az őrmester, még ott Máramaros-Szigeten. De alig képezte ki
két század huszárját, már el kellett mennie a háboruba. Bem táborában
harczolt, huszonegy csatában vett részt, dicsőséget szerzett minden
csatájában. Felesége ott volt vele mindenütt. Csaták után viditotta; ha
elfáradt, megnyugosztotta; ha elbágyadt: jó szóval és édes csókkal
megerősitette.
De el nem hagyta felesége az osztrák katonáskodás nyomoruságaiban se. A
függetlenségi harcz után ujra besorozták s közlegénynyé tették a
huszárhadnagyot. Igy nyomorgott Csehországban, Galicziában az 1851-ik év
végeig. Akkor szabadult meg.
Hazajött édes szülőföldjére, Székes-Fejérvárra. Ott nem talált
foglalkozást. Átrándult Veszprémbe. Ott nyitott lisztkereskedést és
gabonakereskedést. Ott ismertem én meg 1862 után.
A mikor az uj honvédséget fölállitottuk; hadnagygyá nevezte ki a király,
de a gyalogsághoz. Olyan huszár, mint ő, nem lehetett gyalogos tiszt.
Átment a huszárokhoz, jól elmult már ötven éves, de azért derekabb lovas
tisztje nem volt honvéd hadseregünknek.
Az 1876-iki lovassági hadgyakorlatok alatt lovassági roham alkalmával
elbukott lova s ő az iszonyu esés miatt sulyos belső sérülést kapott.
Sok ideig gyógyitgatták, de a betegség megmaradt s napról-napra
kinosabbá vált. Utóbb szabadságot kért és kapott s neje rokonai
közelébe, Szamos-Ujvárra költözött.
A »kapitány urat« itt e kis városban mindenki ismerte. Hallgatagsága,
csendes modora, nyugodt, lassu beszéde közmondássá vált. Ismerték egész
Szolnok-Doboka vármegyében. Minő katonai mult volt az övé! Csatái,
hőstettei, huszárkalandjai, szenvedései ezer számra! Mennyit
beszélhetett volna, ha akart volna! De nem akart. Századjáról,
pajtásairól szivesen beszélt, de saját vitézi tetteiről hallgatott.
Hiszen alig tudtam rábirni, hogy az orosz határról való hazamenekülését
is nekem s Jókainak elbeszélje, a mint ezt a százhetvenöt huszár
történetében megirtam.
Hát hiszen meghalni meg kell. Mindnyájan meghalunk, a kik születtünk. De
miért kell az ily férfiunak nyomorékká válni? S még ha ellenség golyója,
vagy kardja ütötte volna sebét. Huszárdolog, katonadolog. De oly vakon,
bután, véletlenül, lovának eleste miatt éveken át szenvedni a test
kinjait: csakugyan rettentő végzet. Deli hősre nézve, a ki gyermekkora
óta maga teremtette meg maga számára az életet, a világot s az élet
minden örömét és kötelességét.
Viselte kinjait 1879-ig. Akkor már hatvanegy éves volt. Imádott felesége
naponkénti bánatát nem nézhette. Utolsó kisérletül elhatározta, hogy
Bécsbe megy, orvosi műtétnek veti alá magát s ha az se használ: katonai
elszántsággal vet véget mindennek.
Elemészti magát!
Hohó te hős huszárőrmester, szabadságharczunk dicső vitéze, hova
gondolsz? Mit akarsz? Meg akarsz futamodni végzeted elől? A halál elől
soha meg nem hátráltál s most az élettől akarsz menekülni?
Az élet nagy kötelesség. Születése pillanatában mindenki sulyos
adóslevelet ir alá. Abban az adóslevélben meg van irva, hogy ekkor és
ekkor, ilyen és amolyan kötelességeket kell végezni. A szülők iránt, a
haza iránt, a bajtársak iránt, a feleség és gyermek iránt, a becsület
iránt s az örökkévaló élet iránt. Hitvány adós az, a ki megszökik a
fizetés elől.
A hős huszárőrmester nem igy gondolkodott.
Végrendeletét 1879-ik évi május 19-én megcsinálta. Azt mondja ebben:
– Isten nevében végakaratomat nyilvánitom. Annyira szenvedek, hogy azt
senki el nem hiheti. Tovább nem birom. Eleget türtem, remélve, hogy
betegségem jobbrafordul, de hasztalan!
Azután temetéséről intézkedik.
– Temetésem a legegyszerübb legyen. Semmi katonai jelvény, parádé,
hivalkodás. Egyszerü fakoporsó. Sirom fölé emlékkövet ne állitsanak,
csupán kis fakeresztet, mint az nálunk, Dunán túl szokás.
Ezzel végzi végrendeletét:
– Szándékosan nem ártottam soha senkinek. Az isten növelje nagyra
hazánkat. Éljetek boldogul!
E végrendeletben már kitör az önkéntes halál gondolata.
– Tovább nem birom.
E szó már azt jelenti.
De azért Bécsbe akart indulni. El is készült az utra. Ruha, pénz,
bucsuzás rendben. Az indulás a következő napon, május 20-án lett volna.
Azonban éjjel, de kivált napközben, irtóztató fájdalmai voltak. Szinte
lehetetlennek tartotta, hogy a délután 3 órai induláskor képes legyen
utra kelni s képes legyen Bécsbe érni.
Ejh, mit nyavalyogjunk tovább! Tépjük össze azt a születéskor kelt
adóslevelet!
De hogyan, mi módon? A Vilmos-huszár ágyban nem halhat meg, mint
vénasszony. Neki se jajgatni, se kiabálni, se vonaglani nem szabad. Neki
lóháton és fegyverrel kell meghalnia. Huszonegy csatában igy állott
szemközt a halállal.
Kiment az ólba, megnézte még egyszer kedves hátaslovát. Jó gondolata
támadt.
Fölnyergelte, fölkantározta paripáját. Magához vette kardját, pisztolyát
s felült a nyeregbe.
Csodálatos ügyességgel erősen összecsatolta lábait a ló hasa alatt
alkalmas szijjal. Azután a nyeregkápához erősitette huszárdolmányát elől
hátul nyakától a kápáig, hogy ha a ló mozog is, ő maga ne mozogjon.
Végül kivont kardját jobb keze csuklójára akasztotta.
– No, most jövel édes jó pisztolyom!
Hol is van hát az a kutya sziv, a mely ugy dobog és annyira fáj?
A mikor a rokonok a ló nyeritésére bementek a lóólba: ime, ott ült a hős
huszárőrmester, a délczeg Vilmos-huszár akkor is a nyeregben.
Feje előrehajolva, de termete egyenesen. Csak a ló mozgása szerint
mozgott kissé előre-hátra.
A földön kilőtt pisztoly. Jobb keze csuklóján kivont kardja.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Igy hal meg a Vilmos-huszár.
Ugy mondtam el, a hogy én hallottam ezt a történetet. Méltó a
Százhetvenöt huszár történetéhez.
MIT NEM TUDUNK A DREYFUSZ-ÜGYBEN?
(Dreyfusz katonatisztet katonai biróság 1895-ben árulás miatt holtig
tartó számkivetésre itélte s a bélpoklosok szigetén, az Ördög-szigeten
őrizte. 1899-ben a franczia társadalom képzelhetlen forrongásba jött, a
mikor az itéletet ujra vizsgálat alá vették. – A vitatkozások
zürzavarában a távolból véleményem alakult: miként lehet rájönni az
igazságra.)
Dreyfusz szenved négy és fél év óta. Családjától elszakitva, vagyonától
és minden szabadságától megfosztva, nevében megbecstelenitve szenved
déli Amerika egyik elhagyatott puszta szigetzátonyán, a hol börtönőrein
kivül egyéb élő ember nem lakik. A hova egykor a bélpoklos betegeket
zárták. S a honnan, mint embertelen pusztaságból a bélpoklosokat is
elszállitották. Mert igy kivánta a szánalom és könyörület.
Ide zárták Dreyfuszt élete fogytáig. Ezt tudjuk.
Kisült ártatlansága. Francziaország legmagasabb birósága kimondta, hogy
ártatlanul itélték el. Eddig már ezt meg is tudta a szenvedő. Hozzák is
már haza, hogy ujra ölelhesse nejét és gyermekeit; ujra láthassa imádott
hazáját; ujra szivhassa a szabadság tiszta levegőjét s visszaszerezhesse
azt, a mi mindennél szentebb és magasabb: a becsületet.
Ezt is tudjuk.
Egy csomó katona volt vádlója, birája, feladója, terhelő tanuja.
Tábornokok, miniszterek, ezredesek, őrnagyok, századosok. Köztük néhány
sötét lelkü gonosztévő, hamisitó, hazug és árulkodó. Köztük néhány
vétkesen könnyelmü. Köztük néhány jólelkü ostoba. És segitségükre jött
néhány erős lelkü ügynök s háborodott elméjü vagy buta irásszakértő.
Ezek együtt hordták össze s készitették el az embergyilkos itéletet.
Ezt is tudjuk.
A többi, a mit még tudunk, vele járt az itélettel, de nem tartozott
hozzá.
Hogy az embergyilkos itéletről azt mondták: ez az itélet a franczia
hadsereg becsülete.
Hogy az ártatlanról azt mondták: hazaáruló, mert zsidó.
Hogy a nagy nemzetnek riadó közvéleménye egész éven át azt harsogta:
hagyjátok azt az embert az Ördögszigeten elrothadni, akár bűnös, akár
ártatlan.
Hogy a nagy nemzetnek akadt néhány nemes fia, akadt néhány nagy lélek és
igaz sziv: mely ki merte mondani, hogy hamis volt az itélet s igaz ember
volt, a kit megöltek.
Mindössze ennyit tudunk.
De ez nem minden. Sőt még nem is elég arra, hogy a társadalom
történetének e fejezetét tisztán megérthessük.
Mi volt a bűnösök valódi indoka? Ezt szeretném én igazán tudni. Ha az
összes szereplőket személyesen és jól ismerném: azt hiszem rájönnék. Igy
messziről csak általános föltevések madárserege röpköd elmém előtt.
Husz hónap előtt komolyan elmélkedtem e fölött. Egyéni indokom is volt
rá. Hiszen én vezettem már ilyen természetü s ilyen világhirü pert. Az
eszlári ügy perét. Az eszlári ügy még nagyobb volt, mint ez. A világ
sajtója még többet foglalkozott vele. Annak tárgyalása is tizenkilencz
hónapon át folyt, mig végre befejezhettük. De abban a világ megelégedett
az ártatlanok megmentésével s nem kereste tovább a bűnösök indokát, a
kik miatt annyi ártatlan ember oly sok ideig börtönt szenvedett.
De én egyénileg nem nyugodtam meg abban, hogy az ártatlanság kiderült.
Én kerestem – s ugy hiszem, megtaláltam a hamis vádlók indokát. De
kutatásaim eredményének föltárása már az irodalomra s annyi idő után nem
a biróságra tartozik.
Francziaországban most másként van. Ott nem elégesznek meg Dreyfusz
fölmentésével. Ott most biró elé állitják azokat is, kik az ártatlan
ember elitéltetésének okai és okozói voltak. Ott tehát kutatják az
indokokat, melyek a bűnösöket elhatározásukra birták.
Utjában állott-e Deyfusz valakinek? Törekedett-e valaki arra, hogy
helyét, állását, kenyerét elfoglalja? S ha igaz: ki volt az, vagy kik
voltak azok? Erről eddig nem volt szó.
Sötét, ádáz boszu esete forog-e fenn? Volt-e valaki, a kit Dreyfusz
valamikor halálban megsértett, a kinek önszeretetét vagy nagyravágyását,
vagy szerelmét, vagy vagyonát, vagy jövőjét semmivé tette? És a ki ezért
életre, halálra, becsületre örök boszut esküdött? – Erről se volt eddig
szó.
Vagy talán közönséges ledérség, pajtáskodó betyárság, könnyelmü
hányavetiség vezérelte a minisztereket, tábornokokat, ezredeseket,
őrnagyokat, tanukat, birákat és szakértőket, hogy egy embert
elveszitsenek? Mint a hogy a pajkos kölyök mély vizbe dobja a macskát s
gyönyörködik benne, miként vergődik, hogy pusztul el?
Lehetetlen. Erre sincs eddig semmi biztos adat.
Hitvány, közönséges, mindennapi pénzkeresés vágya, terve, ösztöne és
szenvedélye: talán ez vezérelte a bűnösöket?
Husz hónap előtt ép e megoldásra bukkantam. Közöltem nézetemet sok
barátommal s gondoskodtam, hogy hirlapok is vegyenek róla tudomást. Ma
sem tudok más megoldást.
A katonai biróság tagjait ne számitsuk a bűnösök közé. Azokat nem érinti
a kapzsiság vádja.
Tévedtek: ez az igazság. Hogy tévedjenek: ez természetében van az ilyen
biróságnak. Oly ügyben, mely nem egyszerü, mely sok részletből áll s a
melyben nincs döntő bizonyiték. A hol jelek, jelenségek, találkozó
körülmények együtt képezik vagy a terhelő, vagy a mentő bizonyitékot. A
hol száz irást és száz törvényt és száz véleményt kell birálat,
megfontolás, összehasonlitás alá venni. Hol és melyik hadseregben van az
a nyolcz vagy tiz, vagy tizenkét véletlenül összekerült hadnagy,
főhadnagy és százados vagy őrnagy, a ki ilyen ügyben ne tévedne? Hiszen
a katona feladata nem az, a mi a biróé, ügyvédé, gyakorlati jogászé.
A szakbirónál se könnyü ily ügyben az alapos itélet. Hát a katonánál, a
kinek esze lován, szakaszán, szeretőjén, találkáján, laktanyapajtásain s
hadgyakorlaton kalandoz?
Még a szakértőket is vegyük ki a bűnösök közül. Ezek csak vétkesen
könnyelmüek. Fölakasztani nem szabad őket, csak eltörölni. Azért, hogy
vétkeztek, ne bántsátok őket, hanem gondoskodjatok arról, hogy alkalmuk
ne legyen vétkezni.
Mert az a szakértő, a ki semmi egyéb, mint szakértő, egyáltalán nem
szakértő. Hiszen, a ki ért valami szakhoz: az megél, boldogul,
meggazdagodik abból a szakból, ha utána lát és semmiképen se fogadja el
a birói szakértői állás szegény kenyerét. Csak akkor fogadja el, a mikor
már meggyőződött róla, hogy szakmájához nem ért, mert abból nem tudott
megélni.