több évi fogságra irányult. Maga e per is a szabadság sulyos megsértése
s az alkotmány lábbaltapodása volt. Ehhez most a felizgatott képzelet
Wurmbrandt alakjában az osztrák kormány bérgyilkosát látta Wesselényi
ellen törni. Wesselényi oly hős gyanánt állott az ország
közvéleményében, ki, mint a hajdankor bajnokai, fajának becsületéért,
nemzetének meggyalázott lobogójáért viaskodik. Semmi kétség, hogy ha a
nemzeti ellenzéknek oly hatalmas vezérférfiát, a minő Wesselényi volt,
hasonló erőszakos módon akarná a kormány a politikai küzdelem teréről
leszoritani, mai napság a nemzet nem elégednék meg hasonló érzékeny
jelenetek előidézésével, hanem oly viharban törne ki, mely összedöntené
a kormányt s esetleg megrenditené az alkotmányt.
Pedig a nagyközönség akkor nem is tudta és csakis néhányan tudták, hogy
Wesselényi jobb kezén már április 1-től kezdve élénk fájdalom
kiséretében jelentkezik az izületi csúz s hogy e miatt csak bénán képes
a kardot kezelni. Wesselényit magát is felette aggasztotta e körülmény,
de ő mindvégig bizott abban, hogy a segédek pisztolyt fognak választani.
Kezének bénulását a pisztoly kezelésében eddig nem vette észre.
De arról már mégis meg akart győződni, vajjon a kardot tudja-e ugy
kezelni, mint eddig?
Pesten fölkereste vivómesterét, ha nevére jól emlékszem: Fridrichet.
Ehhez szokott gyakorlatokra járni s ennek vivótermében tartotta gyakorló
ingét s egyéb eszközét. Mikor levetkőzött s az inget felöltötte: azt
mondta Fridrichnek:
– Mester, aligha utoljára nem veszem ezt az inget itt magamra.
A vivómester mosolygott, de azután beszélgetés közben elmondta
Wesselényi, minő veszélyes bajvivás elé megy és csak az aggasztja, hogy
a hónap eleje óta jobb keze csuklójában fájdalmat s némi bénulást érez.
– Ez már komoly dolog báró ur. Próbát kell tennünk. Én ismerem
Wurmbrandt verekedését. Kemény ficzkó.
A báró és a vivómester erős viaskodásba keveredtek. Elvégre kimeritő
viaskodás után azt mondta a vivómester.
– Gratulálok báró ur, most még nyugodtan összemérheti kardját
Wurmbrandttal is.
Igy indult el Pestről Wesselényi Mező-Telegd felé.
Nem vélem szükségesnek leirni, hogy Pesttől Mező-Telegdig a ragaszkodás
minő megható jeleivel találkozott Wesselényi minden városban, hol meg
kellett állapodnia. Utja beillett volna diadalutnak.
A segédek hosszu vitatkozás után kardot állapitottak meg. Gróf Dessewffy
Aurél ezt semmiképen nem akarta, de gróf Bethlen János e mellett
erősködött. És pedig azért, mert gróf Wurmbrandt kijelenté, hogy ő
rövidlátó, rossz szemei vannak, pisztolylyal bánni nem tud, de azért
elfogadja a pisztolyt is. E nagylelküséget gróf Bethlen szerint
viszonozni kellett, tehát a kardot kellett elfogadni.
A városhoz nem messze egy emelkedett tisztás pázsiton kellett kiállani.
A vivás élet-halálra szólt, nem volt kivéve a szurás sem. A
párbajozókkal együtt kivonult a pázsitra a fele város népe s mintegy
száz lépésnyi távolságról nézte a küzdelmet.
A párbajt gróf Dessewffy Aurél és Horváth János vezették.
Midőn a felek már tetőtől övig mezitelenek voltak s a kard nekik
átadatott, az állásba helyezkedés előtt gróf Wurmbrandt a kardot
balkezébe vette s báró Wesselényihez ünnepélyesen e szavakat intézte:
»Uram, én elfogadtam az ön kihivását, mert az kötelességem volt, de most
mielőtt kardunkat összemérnők, minden szokás ellenére kijelentem, hogy
nekem, mikor önről nyilatkoztam, nem volt igazam s ezért öntől itt az
urak előtt ünnepélyes bocsánatot kérek.«
Wesselényi erre egy szót se felelt, hanem kezét nyujtá Wurmbrandtnak s
megszoritá és megrázta ennek kezét hatalmasan. Azután visszalépett s
hideg, kemény arczczal állásba helyezkedett.
A segédek azonban nem adtak jelt, hanem a meglepő nagy fordulatot
tárgyalás alá vették. S megállapodtak abban, hogy a párbajra most már se
oka, se joga nincs egyik félnek sem, de azért a párbajnak a
»közvélemény« kedvéért meg kell történni. Horváth János szerint igy
követeli gróf Wurmbrandt katonai állása, gróf Bethlen János szerint
pedig Wesselényi igy üthet agyon egy csapással minden rágalmat és
gyanusitást.
A viadal sokáig tartott. Wurmbrandt támadásai hevesek, gyorsak és erősek
valának. Wesselényi érzé, hogy bénult kezében nincs elég erő a vágások
elháritására. Először nyakán kapott sebet, azután mellén keresztül egy
hosszu vágást, mely egész testét azonnal elönté vérrel. Végre
balvékonyán vágta meg ellenfele ügyes kardja. E seb nyilását Wesselényi
még a viadal hevében balkezével összeszoritá, hogy a vérzés legalább e
seben át gyengébb legyen.
Wurmbrandt a viadal hevében nem is gondolt arra, hogy a szurás is
szabad. Támadásai közt két izben a szurásra tökéletesen föltárta magát
Wesselényi előtt ugy, hogy ez könnyen leszurhatta volna mindkét izben.
De Wesselényi nem használta fel ez esélyeket szándékosan azért, hogy
Wurmbrandt bocsánatkérését hasonló nemességgel viszonozza.
Hanem e helyett harmadik sebje után ő is támadott, észrevevén már ekkor,
hogy az ezredes gyenge a védekezésben. Első sikerült támadásánál kardja
lappal esett az ezredes felkarjára. Második sikerült támadásánál az
ezredes négy ujját levágta, ugy hogy ennek kezéből kiesett a kard s keze
is azonnal lehanyatlott. Sőt mikor jobb kezefejének ujjatlan
csonkatörzsét megpillantotta: ájulásszerü szédülés fogta el s elesett
volna, ha a segédek hozzá nem ugranak s fel nem fogják.
A párbajnak vége volt.
Mikor a vérzéseket elállitották s a sebeket bekötözték az orvosok s a
teljes kibékülés létrejött, Wesselényi figyelmezteté az ezredest, hogy
két izben leszurhatta volna.
»S miért nem tette?« – kérdezte Wurmbrandt.
»Hogy az ön bocsánatkérését megháláljam.«
Wurmbrandt érzékenyen megköszönte e nagylelküséget. S azután némi
gondolkozás után hozzátette:
»Alig bocsátják meg nekem, hogy önt a másvilágra nem expediáltam.«
Wesselényi mosolyogva mondá: »Talán eszükbe jut, hogy kettőn állt a
vásár.«
Sohase kérdezte és az ezredes se mondta soha, hogy kik hát azok, kik meg
nem bocsáthatják, hogy Wesselényi élete ki nem oltatott.
Wurmbrandt egész eljárása megczáfolja azt a véleményt, mintha ő valaki
által felbujtva politikai érdekből czélzatosan tört volna Wesselényi
életére. De szavai bizonyitják, hogy felsőbb körök szivesen számitottak
arra, hogy kardja által a magyar ellenzék hatalmas vezére el fog
vérezni. Igy vélekedett Wesselényi. Igy volt meggyőződve az akkori
nemzedék.
Minő fenséges öröm volt az, melylyel a nemzet jobbjai Wesselényit épen
és diadalmasan visszatérni látták! Máskor talán közlök részleteket e
szép napokból. Április 24-én már Pesten volt s az ünnepeltetés boldog
perczeit arra használta s tevékenységét a haza közügyeiben ujolag azzal
kezdé meg, hogy április 28-án Kossuth Lajost a nemzeti kaszinó tagjai
közé bevezette. Ezzel állt boszut ellenségein s az udvari párton.
* * *
Leirtam a bajvivás történetét hidegen, szárazon, a megtörtént esemény
személyi és tárgyi adatait rideg egyszerüséggel közölve. Még a költészet
napsugarait se engedtem ráverődni, még a nyelv és irásmód szépségeivel
is fukarkodtam a leirásban. A hetven év előtti kornak nyelvén akartam az
esetet lehetőleg elbeszélni.
Mocsáry Lajos nemes barátomat a történelmi emlékezeten s a hazafiui
ragaszkodáson kivül némileg még családi érzések is kapcsolják
Wesselényihez. A nagy történelmi alak özvegyét ő vette feleségül s
boldog családot alapitott vele. Ő azt mondta, mikor történetemet
olvasta:
– Szinte kár volt megirnod. A bajvivás története minden szavában igaz,
de a hagyomány nem igy tartja. A hagyomány, a honfilélek gyönyörü
hőskölteménynyé alakitotta azt a bajvivást, hagytad volna meg annak.
Minek nagyitó üvegen át vizsgálni a nemzeti ábrándokat?
Ez is igazság, de nem az egész igazság. Nem egy okom volt az egész
igazság megirására.
A bajvivás okainak s ürügyeinek eredeti keletkezéséről s okairól a mai
nemzedék nem tud már semmit s hetven év előtt is csak néhány beavatott
férfi tudott.
A mai nemzedék emlékezetéből az erdélyi alkotmány és országgyülés
szerkezetének s működésének képe is már meglehetősen elmosódott. Ezt a
képet is fel akartam üditeni.
S azután a történeti igazság a maga eredeti tisztaságában mindig
elegendő ok arra, hogy himezetlenül állitsuk a nemzet elé.
Az az igazság nem is árt Wesselényi emlékének. Se történeti alakját, se
egyéniségét nem teszi kisebbé. Sőt egyéniségének különös dicsősége.
Wesselényit akkor a bécsi hatalom kegyetlen üldözőbe vette. Szinte a
Martinovics-féle szomoru történetet akarta vele ismételni. Összefüggött
ez a gonosz hadjárat Kossuth elfogatásával, az ifjak pörével s a
szólásszabadság ellen intézett hatalmi merényletekkel.
Wesselényi akkor a nemzet egyik vezére volt Széchenyivel s Deákkal.
Kossuth vezéri szerepe csak tiz év mulva kezdődött. Az udvari párt s
Wesselényi barátai közül mindazok, a kik lassanként az udvari párthoz
akartak közeledni, Wesselényit még a férfias önérzetében is meg akarták
sérteni s a nemzet előtt is sárral hajigálni. Azért suttogták róla, hogy
ő Nopcsa elől, komoly bajvivás elől meghátrált. Wesselényiről ilyet
hirdetni! Hitvány és őrült dolog. De megtörtént. De Wesselényi a nemzeti
eszmék hőse is volt. A mikor tehát épen Wurmbrandttal, a hadsereg egyik
leghiresebb vivójával kereste a bajt: nemcsak férfias önérzetét, hanem a
nemzeti eszmék hősét is meg akarta a rágalomtól menteni.
Sikerült neki. E bajvivás tehát egyéniségével s egész közéletével
egybevágó dicsősége.
Gyorsan képződő közvélemény akkor nem volt. A hirlapokat sulyos
sajtóczenzura hallgatásra kényszeritette. A nemzetnek csak szük rétege
érdeklődött élénken az országos közdolgok iránt. Csak a követek, a
táblabirák, a jurátus ifjak s a kormányzás főbb emberei voltak együtt a
politizáló nemzet. A hires bajvivás ezer változatu alakban lett szóvá a
nemzet előtt.
Bérgyilkosról beszéltek, a kit a bécsi udvar ösztönzött a legdicsőbb
hazafi elpusztitására. Bajvivás lett volna a gyilkolás módja. Wesselényi
azonban összeapritotta a német katonát, a ki ellene vállalkozott.
Ez volt a legjobban elterjedt változat. Ez azonban nem volt igaz. Pedig
apám is igy hallotta jelentékeny férfiaktól Balaton-Füreden az 1836-ik
év nyarán.
Mily édes és meleg hazafias rajongás vette körül akkor Wesselényi fényes
alakját! Nemzedékünknek alig lehet arról már a mai számitó korban
fogalma. Jókai más nevek alatt s más körülmények kapcsán leirja a
bajvivást Kárpáthy Zoltán czimü regényében. És pedig oly módon, a miként
annak hire még husz év mulva, 1856-ban is fennállott.
TÓTH KÁLMÁN.
(Tóth Kálmán jeles költőnk s egykor talán legnépszerübb költőnk.
Született 1831. évi márczius hó 30-án, meghalt 1881. évi február hó
3-án. Együtt voltunk a törvényhozás tagjai. Nem egy táborban voltunk, de
nagyon szerettem.)
Meghalt. El fogjuk temetni, el fogjuk feledni. Mi, a kik barátai, a kik
kortársai valánk, a kik melegedhettünk érző nemes szivének tüzhelyénél,
mi még megemlegetjük őt. Azt a vídám gyermekkedélyt, azt az örökké
lelkesülő gyöngéd szellemet, azt az ábrándos és mégis mosolygó arczot,
azokat az élénk szemeket, melyek vagy meredten néztek a láthatatlanba,
vagy örök mozgékonysággal vizsgálták az embereket, mi még sokszor
fölidézzük magunk elé, magunk közé. De a nemzedék, mely utánunk jő, nem
fog róla tudni semmit.
Pedig költeményei századokig élnek. Oh, de ezek csak költemények,
melyeket a nemzeti szellemnek uj fordulata, uj költőgéniusznak teremtő
ereje visszaszorithat az irodalomtörténet szűk könyvesházába. És e miatt
akkor nem lészen semmi kár. Hanem, hogy egy olyan embernek, mint ő volt,
oly gyorsan el kell és el lehet mulni: az a pótolhatatlan veszteség.
Mert benne az ember volt páratlan, a költő csak egyike a kitünőknek.
Jó, szelid, nemes, szeretetreméltó. Mint egy kedves gyermek. Sohase volt
ember, a kire ő irigykedett volna; sohase volt ellensége, a kit ő
gyülölni tudott volna; sohasem volt gyönyörüsége, tehát szerepe sem az
irodalomnak és politikának hercze-hurczáiban, még azok is, kiknek
kritikusa volt valamikor, szerették őt, habár kritikája halálát okozta
is a műnek, mely kezei közé vetődött. Egy dal, egy mosoly, egy élcz:
ezekből állott összes hadfelszerelése az életnek, az irodalomnak és a
politikának harczaiban.
Az utolsó tiz-tizenkét év óta elmaradt a kortól. Ő is érezé, mi is
láttuk, mindenki észrevette, habár neki talán senki meg nem mondá. A
költői ér még néha felbuzogott benne, Deák Ferencz emlékére irt
költeménye még kimagaslott versenytársai közül, itt-ott a hirlapokban
még elolvastuk egy-egy kisded dalát, de már mindez csak ugy tünt fel
előttünk, mint mikor a messze távolban, a puszták szélén,
gyermekkorunkban jól ismert, rég nem hallott, régóta pihenő furulyahang
zendül meg előttünk, mely elhangzik nyomtalanul s mely csakis arra való,
hogy a régi multnak édes emlékét költse fel szivünkben.
Az ő költészetének aranykora ott kezdődött, a hol a függetlenségi harcz
mennydörgésének utolsó moraja elnémult és ez aranykor ott végződött, a
hol az alkotmányos élet gyári zaja, gépies zakatolása elkezdődött.
1850-től 1865-ig. Midőn kényuralom feküdte meg az országot; midőn
elnyomták a magyarnak nemzetiségét; midőn minden honfi együtt siratta a
multat s egyetértve remélte és munkálta a jövendőt; midőn még nem volt
pártviszály; midőn még a politika nem életmód és nem üzérkedés volt,
hanem nagy honfilelkek ideáljainak nemes harcza: érező lelkében akkor
támadtak azok a költemények, melyekre mi, annak a kornak gyermekei oly
édesen és oly bánatosan emlékezünk vissza.
Minő költemények voltak azok! Minő hatásuk volt azoknak a magyar
társadalomra! A szerelem költészetének legremekebb termékei minő
jelentéktelenek, minő semmik most, ha a hatás fokozatát mérlegeljük,
Tóth Kálmán dalaihoz képest!
Ezelőtt három évvel, midőn költeményeinek gyüjteményes kiadása
megjelent, végiglapoztam ezt a könyvet s gyermekkorom emlékeiként
fölkerestem benne azokat a dalokat, melyek átmentek a nép ajkára és a
nép szivébe. És összeszámláltam azokat.
És ugy találtam, hogy Vörösmarty, Petőfi és Arany, e három költőóriás
összevéve nem adott annyi népdalt a magyarnak, mint maga Tóth Kálmán.
Csodálatot gerjesztett bennem a fölfedezés. Hiszen a kritikusok azt
beszélték belém, hogy ő csak Petőfi iskolájának lantpengetője, semmi
egyéb s hogy őt ama három klasszikus alkotóhoz még hasonlitani is
szentségtörés.
Hát hiszen a műbiráknak igazuk lehet. Én most velük vitatkozni nem
akarok, nem is tudnék, idejét sem látnám. Tudom, belátom, hogy a költői
alkotások örök műbecse és korszerü hatása nem mindig jár együtt, sőt
gyakran szemközt áll egymással. Sőt érzem, hogy ma deresedő fővel és
hamvadozó szivvel az a dal: »Fütyöl a szél, az idő már őszre jár« kissé
másként hangzik fülemben és szivemben, mint ezelőtt huszonöt évvel és
nagyon is megengedem, hogy Tóth Kálmán géniusza csakis korának és akkori
elnyomott nemzetének dalolt és nem az egész világnak és nem az
örökkévalóságnak.
De hát én itt csak azt akarom fölemliteni, hogy a mikor nem volt
szabadság és nem volt politikai közélet; a mikor baráti találkozás,
családi együttlét, zárt körben zajongó ifjuság vidám mámora volt csupán
megengedve; a mikor a nemzet nagy része kezdett kétségbeesni s kezdte
nyügzött sorsát olyannak tekinteni, a mely többé meg nem javitható; a
mikor Petőfi már ott pihent a Küküllő-partján, a fehéregyházi csatatér
zöld pázsitja alatt, Vörösmartyt némává tette az elbirhatatlan
honfifájdalom, Arany későnek tartotta biztatni a kidőlt fa ágát, az
elfonnyadó nemzeti érzületet, hogy virágozzék megint, Tompa pedig
megkérte a bujdosó gólyamadarat, hogy a midőn találkozik a nemzet
számüzöttjeivel, el ne mondja nekik, hogy mi itthon pusztulunk, veszünk
s mint oldott kéve, széthull nemzetünk: akkor előállott Tóth Kálmán s
mint hajnali csöndben a pacsirtadal s éjfél homályában a pásztortűz,
dalolni és örvendeni és fölmelegedni tanitá buslakodó nemzetét.
Eltalálta az igazi hangot. Jobban eltalálta, mint kortársai bármelyike.
Nem siránkozott a multon s nem a jövő század számára készitett zenét.
Volt a társadalomnak két eleme, mely nem esett kétségbe, mely élni és
örülni akart s mely ösztönszerüleg szilárditá a nemzet számára a
jövendőt. A nép és a serdülő mivelt ifjuság. Ezekhez fordult, ezek
számára dalolt a költő. És volt idő és voltak évek a nemzet
történetében, a mikor az ország északi határaitól a déli határokig s
kelettől nyugatig vasárnap délutánján a magyar nép s vidám
összejövetelen az ifjuság mindenütt Tóth Kálmán dalait énekelte, mintha
csak e dalok önszivéből fakadoztak volna. A szerető párok az ő
költeményeiből irtak egymásnak emléklapot, ifju iróknak egész serege
támadt nyomában s pengeté a lantot előtte, utána és körülötte és az
élemedett nemzedék, melynek mulatságait Csokonay, Kisfaludy, Berzsenyi,
Vörösmarty, Petőfi füszerezték, egyszer csak csodálkozva, ámulva vette
észre, hogy uj hajnal támad, uj napsugár ragyog, lányok és legények
szivéből uj érzések fakadoznak, ujra megszületett a költő s hogy az
elfojtott hazafiság magas költészete mellett a szerelem dalai kelnek
életre, mint borongó tölgyes oldalán a mezők illatos virágai.
Az alkotmányos korszak kezdete óta mindennek vége lett. Élt még és
alkotott a költő akkor is. Alkotásai közt voltak nagybecsüek, voltak
páratlanok, honfielégiái, honvédemlékei megragadják lelkünket e korból
is, de az ő korszaka végkép lehanyatlott. Az utolsó tiz-tizenkét év már
csak gyenge visszfénye a mult dicsőségének.
Paloták fedele alá nem rak fészket a csalogány s a politika
hatalmasaihoz nem szegődött Tóth Kálmán. A veréb is az éneklő madarak
seregéhez tartozik, de énekéért megkivánja és elfogadja a telt szérüt, a
magdús asztagot. Ő nem értett a verebek ügyességéhez s nem is tartá
magát méltónak azok szerencséjére. Énekelt, midőn arra szive kényszerité
s kényszerité szive, midőn éneke jól esett a nemzetnek.
Szegény örökalvó költő! Nagyon jó volt elköltöznöd most már. E korszak
nem volt már a tied s te nem voltál a korszaké. Megtagadtátok,
elhagytátok egymást. A korszak hatalmasabb volt, mint te, el tudott
felejteni téged. De te igazabb és nemesebb voltál hanyatló korodnál. Oly
igaz és oly nemes voltál mindig, mint ifjuságod aranynapjaiban; mint
akkor, a mikor oly sok örömöt, oly sok vigaszt nyujtottál nemzetednek
Köszönetünk, áldásunk kisér hosszu utadon.
AZ A PATAKI DIÁK.
(Böszörményi László. – A testvérek. – A pataki diák. – Beáll huszárnak.
– Huszonhét esztendeig nem látták otthon. – A mikor lopott. – Bónis
Samu. – Hogy járta Böszörményi Dani a toborzót? – Elmult mindenki.)
A százhetvenöt huszár! A dicsőséges emlékezetü Vilmos-huszárok! Megirtam
azt a történetet, a mikor ott hagyták az orosz határt s hegyen-völgyön,
vizeken és havas, szirtes, uttalan hegytetőkön át hazajöttek üldözött
magyar fajuk védelmére. Éheztek, fáztak. Maguk, lovuk halálra vált.
Ellenség földén, ellenség tüzében; mégis jöttek, viaskodtak s legyőzték
a halált. S megjött mind, maga is, lova is.
Ott volt köztük az a pataki diák. A neve Böszörményi Dani. Se
eredetéről, se az eset után való életéről nem tudtam semmit. Sárospataki
barátaimat kértem meg: keressék ki a kollégium régi könyveiből, ki volt,
honnan való, kik voltak szülői, él-e még vagy meghalt, mi lett utóbb
életének változata? Hadd járjak azután utána. A nemzet kincsei közé
tartozik a nemzet hőseinek emlékezete. Azért a pataki diákét is
megmentem, ha meg tudom menteni. Gyulaházáról, Szabolcs vármegyéből,
Somogyi Sándor buzgó honfitársamtól megkaptam a választ. Elmondom hát a
hős további történetét haláláig.
Olvasóimat pedig arra kérem, ne mosolyogjanak, ha én kis embernek,
közönséges huszár-káplárnak is megirom életét. Szivesebben irom meg,
mint mágnásét, miniszterét, bankár urét. Ezek az igazi kisemberek. Az a
pataki diák nemzetünknek hőse, honszerelmének áldozata, fajunknak örökké
ragyogó dicsősége. Hogy ragyogását a közélet és az irodalom ködös,
füstös, poros, szemetes levegőjében nem látjátok: nem az ő hibája.
Olvassátok csak el a »Százhetvenöt huszár« történetét. Legszebb
munkámnak vallom. Abból megtudjátok, ki volt, mi volt az a kis ember.
Ki volt Böszörményi László? Ezt már jól tudják öregeink mind az ország
határain belül. Honvéd volt, rettenthetlen hazafi volt, Szabolcs
vármegye képviselője volt, Kossuth eszméinek hirdetése miatt börtönt
szenvedett. Nagy beteg volt, a mikor elzárták Ha kiszabadul: megmarad,
ha bezárva lesz: meghal. Mindenki tudta, ő is tudta. Tisztes kormánya
volt az országnak. A kormány megizente neki, hogy ha nem ő, hanem
akármelyik barátja ezt a két szót aláirja: kegyelmet kérek, – nyomban
eleresztik. Nem irta alá s nem engedte, hogy egyetlen barátja aláirja.
– Kérni? Én nem kérek senkitől semmit. Kegyelmet pedig azért se kérek,
mert én cselekedtem igazságot.
Inkább meghalt ott a börtönben. Szegény jó Viktória huga ápolta ott
utoljára.
Hát ennek a Böszörményi Lászlónak volt vagy három évvel idősebb
testvérbátyja az a pataki diák, az a Vilmos-huszár.
Szülei, előkelő tisztes nemes szülők Kopács-Apáthiban laktak Szabolcs
vármegyében. Hat gyermekük volt, három fiu, három leány. A legidősebb
gyermek: Dani, a pataki diák, 1822 körül születhetett s ha élne, most
régen túl volna a nyolczvan éven.
Idején feladták a pataki kollégiumba tanulónak. Nem volt jó tanuló, nem
akart tudós ember lenni, e miatt szüleitől s testvéreitől sok
szemrehányás érte.
– Igazságuk volt – ugy mondta később már mint öreg huszár. – Beismerem,
hanyag rossz tanuló voltam, Sáros-Patakon mindig jobb szerettem a
huszárok gyakorlatait bámulni, mint a kiadott leczkét tanulgatni. Apám
szigoru ember volt, méltán ért szemrehányása, de végre is, minek akart
belőlem tudományos embert nevelni? Összedülne a világ, ha mindenki tudós
ember lenne.
Hanem azért csak, bár lassacskán, osztályról-osztályra előbbre ment.
Három évvel később ő utána föladták a kollégiumba diáknak Laczi öcscsét
is, a későbbi hires függetlenségi képviselőt. Ebből származott a
veszedelem.
Együtt élt, együtt lakott a két testvér. Dani a hanyag tanuló és Laczi,
a mintaszerü, jó tanuló. Laczi rendesen végezte a tanuló éveket. Dani
el-elmaradt egy osztálylyal. Elvégre az oratorságban összeértek, egy
osztályba kerültek. Laczi ott is első eminens lett. Dani pedig az utolsó
diák. Noha már öreg diák s az első eminensnek idős testvérbátyja.
Ezt már nem lehetett elszenvednie. Bántották is a nebulók, nevettek is
rajta. Otthon se lehetett maradása.
Mit tehetett mást? Beállt huszárnak önként. Szive-lelke ugyis
odavonzotta már kis gyermek-kora óta. Igy állt boszut a világon.
Otthon, Apáthiban, mikor már ökölnyi gyermek volt, fölmászott a ló
hátára. A paraszt gyermekekkel együtt csatangolt a mezőkön. Nyereg se
volt, kantár se volt, de sokszor még kötőfék se volt, csak a ló
sörényébe kapaszkodott, ugy ügetett, vágtatott, nyargalászott s ugratta
át az árkokat, gödröket, ösvényeket. Lehetett e belőle más, mint huszár?
1842-ben csapott fel katonának. Természetesen közlegénynek. De azért
ezen túl lóhátról nézte a világot. Kivált Laczi öcscsét, az első eminens
tanulót. Meg azt a többi vihogó diákot. Most versenyezzenek vele, ha van
lelkük a csizmaszárban. Vitéz lesz, hős lesz, apritja az ellenséget,
csak legyen rá alkalom.
Mig szabadságharczunk ki nem tört, 1848 végeig nem jött meg az alkalom.
Akkor is messze földről, Oroszország határairól, keserü szenvedések árán
kellett az alkalmat neki magának megszerezni. A hogy a Százhetvenöt
huszár történetében elbeszéltem.