ezennel ismétlem e szavakat, miszerint én az elnök november 13-án
elkövetett erőszakossága ellen protestálok. Most ülésben lévén, ezennel
felszólitom az elnököt, ha tetszik, méltóztassék reám jelt kérni vagy
adni; most teheti, most ülésben van, most ezen cselekedet nem fogja
nevetségessé tenni… Ha ő excja nem fog jelt adni most ülés közepette,
most, midőn épen azon szavakat mondtam, melyekre jónak, szükségesnek
itélte akkor ülés eloszlatása után jelt adni, ugy azt vélem, megfordult
a koczka s… én kérek reája jelt, de korántsem elnöktől, hanem a józan
észtől, a logikától. Ezeknek szent törvényszéke elé idézem, legyenek itt
a rendek s bizonyosan lesznek is itélőbirák s legyen a józan
közvélemény: itéljék meg annak tettét, ki ugyanazért, miért ülésen kivül
jelt akart adni, most a szeszszió közepette jelt nem ád s ugyanazon ok
fordulván elő, nem teszi akkor, midőn hatalmában lehet azt, a mit akkor,
midőn nem volt hatalmában, tenni akart.«
E beszédben kétségtelenül sulyos támadás van. Nem a benne előforduló
szavak és gondolatok miatt, hanem a pillanatnyi helyzet miatt, melyben
mondatott. Ugyanis Nopcsa épen e pillanatban ismerte be teljes
nyiltsággal november 13-iki tévedését s adott igazat az ellenzéknek,
miből szorosan következik, hogy bármit mondott Wesselényi az elnöki
eljárásról: ezért jelt kérni most már se ok, se szükség, se jogczim fenn
nem forog. Ha tehát Wesselényi mégis jelkérést provokál: ez nem egyéb,
mint az elnöknek ujabb meghátrálásra való kényszeritése. S valóban
Wesselényi ezt akarta. S ezt el is érte, mert az elnök e kihivásra
hallgatni volt kénytelen.
De hát mindez tisztán politikai dolog s nincs a becsületbeli dolgokra
oly nagyitóüveg, melyen át e szavakban személyes sértést s párbajra való
komoly okot lehetne fölfedezni.
Nopcsáék azonban másként gondolkodtak.
Ülés után az elnöknél összejöttek: testvérje László, báró Jósika Sámuel
s többen megbeszélni, hogy mit lehetne vagy mit kellene Wesselényi ellen
Nopcsa Eleknek tenni.
Abban mindnyájan egyetértettek, hogy az elnök párbajra Wesselényit ki
nem hivhatja, mert ezt elnöki tiszte meg nem engedi. Különben is Nopcsa
Elek már hatvanadik életévében volt (1775-ben márczius 14 én született)
s noha korához képest elég erős, de a java korában, élte delén levő s
óriás erejü és bátorságu Wesselényihez képest mégis gyenge. De a
jelenvoltak többsége abban megegyezett, hogy öcscsének, Lászlónak joga
van Wesselényit kihivni.
Nopcsa László akkor 40 éves volt s Hunyadmegye főispánja. Kalandvágyó,
elhatározott, bátor férfiu, kiről a suttogó, kósza hir regényes és
rejtélyes dolgokat beszélt. Sokan azt hiszik: ő róla vette volna a
mintát Jókai azon regényhőséhez, ki a »Szegény Gazdagok« czimü
regényében Fatia Negra név alatt szerepel. E gyanitást kétségtelenül
alaptalannak kell tartani. Nopcsa László szép nagy kort ért el, felül
90-en, csak pár év előtt hunyt el. Az ő fia báró Nopcsa Elek, a királyné
főudvarmestere.
Nopcsa Lászlónak ezen az eseten s a hagyományos családi ellenszenven
kivül is volt Wesselényi ellen valami leszámolni valója. Az augusztus
6-iki országos ülésben ugyanis Kenderesi Ferencz hátszegi városi követ
visszahivatásának kérdése tárgyaltatván, Nopcsa László azt állitá, hogy
Kenderesi »obtrudálja« (feltolja) magát követnek. Kenderesi a szabadelvü
párthoz tartozván, e sértő szó miatt báró Wesselényi Miklós ismételten
kemény szemrehányással támadta meg Nopcsát, ki erősen védekezett ugyan,
de ügyét mégis elveszité, mert, mint a jegyzőkönyv patriárkális módon
megerősité: »udvarhelyszéki követ Wesselényi Miklós atyánkfiának
(szemrehányó) ellenmondását kir. hivatalos atyánkfiainak is nagy része
és követ atyánkfiai mindnyájan magukévá tették«.
E kudarczot nem feledé Nopcsa László s most ezt is kiköszörülhetőnek
vélte. Mind e személyi okok hatottak közre s inditák őt arra, hogy báró
Wesselényi Miklóstól fegyveres elégtételt kérjen bátyjának, Nopcsa
Eleknek s ennek személyében atyafiainak megsértése miatt. Segédje, ha
nem csalódom, báró Jósika Sámuel volt. A kihivás november 18-án reggel
történt.
Báró Wesselényi Miklós gróf Bethlen Jánost kérte fel segédnek.
A két segéd tanácskozása után Wesselényi a következő kijelentést tette:
»Én az elnök Nopcsa Eleknek csak hivatali személyéről szólottam,
magánjellemét bántani s atyjafiait sérteni szándékom nem volt, egyébként
is elvem és nézetem az, hogy a diétán mondottakért a diéta alatti időre
a kihivást el ne fogadjam, de a diéta bevégeztével a méltóságos főispán
urnak szolgálatára állok.«
Bármily érzékeny, sőt beteges legyen is párbajkérdésekben időnkint a
felfogás s bármily szigort alkalmazzunk is ily kérdések megitélésében:
Wesselényi e nyilatkozatát tökéletesen helyesnek, lovagiasnak s
kielégitőnek kell tekintenünk. Sőt bizonyos hősiesség van e
nyilatkozatban, a hol a képviselői mentelem és szólásszabadság jogát
megvédi legalább az országgyülés tartamára. Igaz, hogy az akkori
felfogás szerint is ily hősiességre csak oly férfiu lehetett képes, mint
báró Wesselényi, ki elismert, kitünő pisztolylövő volt, karddal jól
tudott bánni s már több diadalmas duellum emléke volt személyéhez kötve.
Nyilatkozatát tökéletesen kielégitőnek találták ugy a segédek, mint maga
Nopcsa László. Annak azonban semmi nyomát se találtam, hogy a
nyilatkozat irásba foglaltatott vagy arról a segédek jegyzőkönyvet
vettek volna fel.
S bár ekként ez az ügy a lovagiasság szigoru felfogása szerint is
tökéletes elintézést nyert, mindamellett ennek közel másfél éven
keresztül sok és soknemü folytatása volt s a nagy hazafi életében kevés
esemény fordul elő, mely neki több keserüséget okozott volna, rá nézve
több szomoruságnak lett volna forrása, mint épen ez.
II.
(Wesselényi Szatmár vármegyében. – Hütlenségi pöre. – Bukásán dolgoznak.
– Kezdődik a rágalom. – Széchenyi szerepe az ügyben érthetetlen. – Ügye
b. Jósikával és b. Nopcsa Lászlóval. – Wurmbrandt ezredes. – Gróf
Károlyi Györgynél folyt beszélgetés. – Wesselényi bajra hivja
Wurmbrandtot. – A konzervativek. – A segédek. – Wesselényi borus
lelkiállapota. – Végrendeletet csinál. – Pesti vivómesterénél. – A bajt
Mező-Telegden megvivják. – Wesselényi győz. – Megjegyzéseim.)
November hó végeig báró Wesselényi Miklós Kolozsvárott volt, de
deczember elején Zsibóra s onnan Szatmármegyébe, a deczemberi megyei
közgyülésre utazott. Odautazott azért, hogy az urbéri kérdésben készült
reakczionárius megyei utasitás megváltoztatását megkisértse, a korábbi
szabadelvü utasitást visszaállitsa s ekként Kölcsey Ferencznek, egyik
legbensőbb barátjának s nemzeti ügyünk akkori egyik első vezérbajnokának
a pozsonyi követi megbizatás elvállalását továbbra is lehetővé tegye.
A gyülés deczember 9-én tartatott. Wesselényi Kölcseyvel együtt ment
oda. Ekkor s ez napon tartá ama hirneves beszédét, mely miatt hütlenségi
pert akasztott nyakába a kormány. E per nagy közjogi és politikai
országos eseménynyé vált, de ennek ismertetése nem ide tartozik. Csak
azért emlitém fel, hogy a későbbi párbajokkal ez is némi érintkezésben
volt.
1835-dik évi január 12-én Wesselényi már ismét Kolozsvárott volt s 14-én
már az országgyülésen felszólalt. Már ekkor a kormány s az országgyülés
között oly feszültté vált a viszony, a tárgyalás annyira kizárólag a
sérelmi térre szorittatott, hogy más kilábolás, mint az országgyülés
feloszlatása, alig volt lehető. S ez február 6-án csakugyan be is
következett. A kormány Erdélyben sohase volt erőszakosabb, mint épen
most.
Wesselényi az országgyülés feloszlatása után nyomban elutazott és pedig
Pestre és Pozsonyba, hogy a további teendők tárgyában magyarországi
elvbarátaival tanácskozzék.
Elutazott a nélkül, hogy a Nopcsa-féle párbajügyre csak gondolt volna
is. Erre ügyelnie egyébiránt oka nem is volt, mert hát ő az országgyülés
bezárta utáni időre megajánlotta Nopcsa Lászlónak, ha kivánja, az
elégtételt, azonban Nopcsa ezt se most, se novemberben nem kivánta, sőt,
mint föntebb közlém, a segédek és megbizóik is ezt az ügyet november
19-én végleg befejezettnek kijelentették.
Wesselényit azzal gyanusitani, hogy ő a párbaj elől kitért, ekkor még
nem jutott eszébe senkinek. Másként állt a dolog később.
Wesselényit ugyanis Magyarországon a hűtlenségi per várta és fogadta.
Mig a közönség nem tudta, hogy a kormány a pert csak ijesztésül akarja-e
használni, vagy pedig Wesselényit komolyan el akarja tenni láb alól s
mig lehetőnek vélték, hogy az udvar és a bécsi kormány a pozsonyi
országgyülés erélyes közbelépésére meghátrál: addig a gyanusitás és a
rágalom hallgatott. De a mint meggyőződtek arról, hogy az udvar a magyar
rendek haragjára semmit nem hajt, hogy a főrendek feltétlenül az udvar
szolgálatába szegődtek s a már akkor Deák Ferencz által vezetett nemzeti
ellenzék minden erőfeszitése e kérdésben a főrendek ellenállásán
hajótörést szenved; a mint látták, hogy Wesselényi szatmári szavaiért
még Balogh Jánost is hűtlenségi perbe fogják s Kossuth és az Ifjak
üldöztetése is folytattatik, sőt fokoztatik: Wesselényi ellen azonnal
fölemelte fejét a gyanusitás és a rágalom is.
Sokan hitték, hogy Wesselényi tökéletes politikai bukása, sőt egyénileg
is ártalmatlanná tétele be fog következni, föltámadtak tehát személyes
ellenségei, föl a higvelejüek s föl a kormány hizelgői, kik érdemet
véltek maguknak szerezni az által, ha az üldözött államférfit még be is
piszkolják.
Igy támadott Wesselényi ellen az aulikusok és konzervativek táborában
lassankint az a suttogás, melynek tartalma abból állt, hogy ő Nopcsa
kihivását nem fogadta el, hanem az országgyülés végére halasztotta, az
országgyülés végén pedig Kolozsvárról szó nélkül eltávozott s ily módon
elvégre is »megretirált«.
Hűtlenségi pörével és gazdasági bajaival volt Wesselényi az 1835-ik év
folyamán főleg elfoglalva, de ezenkivül hatalmas politikai tevékenységét
se hagyta félbe. Ama rágalmazó suttogás már régóta tartott s Wesselényi
arról sok ideig semmi értesülést nem nyert. Elvégre 1836-ik év január hó
vége felé neszét hallotta az ellene alattomban működő rágalomnak.
Rettenetes felindulással rögtön sietett gróf Széchenyi Istvánhoz,
közölni vele a dolgot s őt az esetleg bekövetkező párbajokban
szekundánsul felkérni. Széchenyi több mint másfél évtized óta volt –
mint ő hitte – legbensőbb barátja. Eszének és szivének minden titkát,
legnagyobb szerelmi ügyének minden változatát föltétlen bizalommal
közölte vele Széchenyi. Sokat voltak együtt. Együtt utazták be Európa
országait. Nem egyszer voltak egymásnak párbajsegédei. Együtt busultak a
nemzet elmaradottságán, együtt tervezték a nemzedék fölébresztését, az
ország fölvirágoztatását, irodalom és közgazdaság felelevenitését.
Széchenyi egyébként is nagytekintélyü államférfiu s párbajdolgokban is
elismert tekintély. Valóban kihez fordulhatott volna inkább, mint
Széchenyihez?
Azonban épen Széchenyinél nem talált semmi segitségre.
Itt egy csodálatos lélektani rejtélyre bukkanunk.
Wesselényi sohase volt válságosabb helyzetben és nagyobb bizalommal
sohasem fordult Széchenyihez és Széchenyi hidegen, majdnem sértőleg
utasitja vissza és tagadja meg tőle minden baráti szivességét.
Wesselényi ez időben anyagi bajokkal küzd, kölcsönért folyamodik s nem
is jelentékeny összeggel Széchenyihez s ez a kölcsönt kereken
megtagadja.
A fenyegető párbajokban minden segédkezést határozottan megtagad. Sőt
csaknem kárörömmel jegyzi meg, hogy Wesselényi már annyira jutott, hogy
alig tud szekundánst kapni. Pedig ez nem is volt igaz.
Naplójába ez időtájt azt irja, hogy Wesselényi mind mélyebbre sülyed
becsülésében. »Sajnálom – ugymond – ez embert, mert ez vagy párbajban
vesz el, vagy börtönben, vagy őrültek házában, vagy végre, mint
nyomorult koldus.«
Senki se volt a világon, a ki előtt Széchenyi ugy feltárta volna özvegy
gróf Zichy Károlyné, született Seilern Kreszczenczia grófnő iránti
lángoló szerelmét, mint épen Wesselényi előtt s bár esküvője
imádottjával ekkor volt (1836 február 2-án): erre Wesselényit se
tanunak, se vendégnek meg nem hivja, sőt erről nem is értesiti.
Kétségtelen, hogy Széchenyi ezen lélektani állapotának s Wesselényi
iránti érzületének kulcsát meg lehet találni. Hiuság és önzés, gőg és
politika, számitás, szeszély és szivtelenség egyaránt közreműködtek
Széchenyi lelkében arra, hogy ő ugy határozza el magát, hogy még
párbajsegédi szövetségben se álljon Wesselényivel akkor, midőn ez ellen
az udvar haragja tombol s midőn ennek – a közvélemény szerint –
mulhatlanul el kell buknia.
Széchenyi István nagy alakjára árnyék borul egy pillanatig e napokban.
De Wesselényi Miklós alakja tisztán és fényesen emelkedik ki a rágalmak
ködéből. Igaz, hogy áldozat és szenvedések árán.
Wesselényi 1836. évi január 28-án kérte meg Széchenyit, hogy legyen
szekundánsa báró Jósika Sámuel s esetleg Nopcsa László ellen. Ezekben
vélte a gyanusitás forrásait felismerni. Széchenyi nem vállalkozván
erre, párbajsegédül szükség esetére gróf Károlyi Györgyöt kérte s nyerte
meg.
B. Jósika Bécsben lakott, mint Erdélyország alkanczellárja. Ide intézte
hozzá levelét Wesselényi január 28 iki kelettel, melyben értesiti őt a
keringő gyanusitásokról s arról, hogy ezek forrása gyanánt őt emlegetik
s az esetre, ha ez igaz lenne, fegyveres elégtételt kér. A levél teljes
udvariassággal s bizonyos baráti fidelitással van irva.
Hasonló hangu levélben felel báró Jósika február 1-én, melyben kifejti,
hogy a gyanusitásokat sajnálja, de ő azoknak nem okozója.
Február 6-án ujra ir Wesselényi. Levelének tartalma a körül mozog, hogy
ha báró Jósika nem mondott is, hanem csak lelkében gondolt olyat, mint
ha a Nopcsa-ügy Wesselényi részéről nem tökéletes korrektséggel
intéztetett volna el, még akkor is követeli a golyóváltást s Jósikát
becsületérzésére való hivatkozással szólitja fel, vallja meg, hogy
ilyesmit nem gondolt-e?
E levél már ideges tulérzékenységet árul el s erre báró Jósika
megtagadhatta volna a feleletet.
De nem ezt tette, hanem Bécsben február 10-én kelt levelében röviden
érinti, hogy ugy látja, hogy Wesselényivel levélben ez ügyet rendezni
nem lehet, tudja tehát, hogy barátjával gróf Esterházy Mihálylyal
(Cseszneki ág, gróf Esterházy István pozsonymegyei volt főispán apja)
február 14-ikén Parendorfban lesz s oda személyes találkozásra hivja
Wesselényit.
Wesselényi ezt elfogadta s február 13-án Pozsonyból indult barátjával és
segédjével gróf Károlyi Györgygyel Parendorfba. Irtózatos szél és
hóvihar volt, Wesselényi nagyon átfázott s nem valószinütlen, hogy
csakhamar kezdődő csuzos és köszvényes betegségének, mely tizennégy évig
kinozta s utóbb is halálba vitte, csirái ez utazásból származtak. Alig
értek a kirendelt időre Parendorfba.
Itt a segédek vették az ügyet kezükbe s báró Jósika Sámuel oly minden
kétséget kizáró határozott nyilatkozatot tett, mely Wesselényit is
tökéletesen megnyugtatta.
Jósikával tehát az ügy elintéztetett. Hátra volt Nopcsa Lászlóval.
Hozzá február 9-én irja első levelét Wesselényi.
E levélben érinti a Kolozsvárt 1834-ik évi november 18-án történteket.
»Én – ugymond – a méltóságos urat ki nem hivom, mert engem soha egy
szóval se sértett meg s épen ez tette részemről lehetővé, hogy elveimet
s nézeteimet követve, akkori kihivását a diéta alatti időre el ne
fogadjam«. Kijelenti ezután röviden és határozottan, hogy most szabadnak
érzi magát, ha tehát Nopcsa elégtételt akar; most szolgálatjára áll.
Wesselényi Pozsonyban, Nopcsa Erdélyben, épen egy hónap folyt le, mig
Nopcsa e levelet megkaphatta. Márczius 9-én kelt Nopcsa udvarias s
teljesen megnyugtató felelete, melyben kijelenti, hogy neki elégtételre
oka nincs s ő az ügyet már 1834 novemberben teljesen kielégitőleg
befejezettnek tekintette.
Báró Wesselényi ujra ir, megnyugvását kijelenti, de ujra felajánlja, ha
a legparányibb kétely maradt volna is Nopcsa lelkében, a fegyveres
elégtételt.
E levélre már Nopcsa nem válaszolt, de a válasz nem is volt szükséges.
Egészen másként intézték el Wurmbrandt ezredessel ezt az ügyet. Ez az
ezredes gróf Wurmbrandt Ferencz volt. A család ifjabb stájeri ágához
tartozott s 1855-ben halt meg. Magas, erőteljes, hatalmas férfi volt.
A Wurmbrandt-család egy tagja: János Henrik 1681-ben nyert magyar
honosságot. De vagy azért, mert az esküt le nem tette, vagy azért, mert
a dijat meg nem fizette: a Wurmbrandtok magyar főrendiházi jogaikat soha
nem gyakorolták. A magyar főrendü családokkal azonban sokszoros
rokonságban állottak. Az idősb ág herczegesitett grófsággal bir. Ép ez
időben a majoreszko neje egy gróf Teleky-lány volt, Wesselényinek is
rokona. Egy Wurmbrandt-lányt pedig néhány év előtt gróf Széchenyi István
testvérje: Lajos gróf vett feleségül. Az ifjabb és legifjabb ág is, mely
utóbbihoz az ezredes tartozott, ily sokféle házassági összeköttetésben
áll magyar családokkal. Az ezredes tehát nem volt egészen idegen.
Bizalmas barátai közt sok volt a magyar is.
Wurmbrandt gróf 1835-ben Temesvárott állomásozott ezredével. Innen
kirándult gyakran Mehádiára s ez év nyarán itt töltött pár hetet.
Egy alkalommal barátai társaságában épen báró Wesselényinek napirenden
levő hütlenségi pöréről beszélgettek s beszélgetés közben előjött a
Nopcsa-féle kihivásról is a szó. Valószinüleg nem a szükséges ténybeli
hűséggel valaki fölemlitette, hogy báró Wesselényi kijelenté, hogy
országgyüléseken mondottakért az országgyülés tartama alatt kihivást el
nem fogad.
»Das ist eine leichte Ausrede!« jegyezte meg erre gr. Wurmbrandt
ezredes. Magyarul: »ez könnyü kifogás.« A társaságban jelen volt gróf
Szapáry Antal is, Géza gróf apja, ki jól hallotta s jól megjegyezte
magának e szavakat.
A következő év február 12-én egy napon Pozsonyban Wesselényi szállásán
együtt voltak a házigazdával gróf Károlyi György és gróf Szapáry Antal.
Épen báró Jósika bécsi levelét várták s a gyanusitásokról beszélgettek.
Szapárynak ekkor eszébe jutott Wurmbrandt ezredes tavalyi megjegyzése,
minden czélzatosság nélkül közlé ezt Wesselényivel s még hozzátette:
»minden efféle fecsegésért az ember nem verekedhetik, az ilyennek utját
állni nem lehet.«
Wesselényi azonban haragra lobbant az ezredes e megjegyzésének hallatán.
Idegessége különben is nagy volt ekkor már s a lappangó gyanusitások
elnémitására minden esetben embert akart fogni, kivel pisztolyt vagy
kardot szemközt állithasson. Szó nélkül leült iróasztalához s megirta
pár sornyi levelét Wurmbrandt gróf ezredeshez, melyben közli értesülését
annak tavalyi mehádiai sértő megjegyzéséről s ezért teljes elégtételt
kér. A levelet felolvasta barátai előtt, nyomban lepecsételte s megkérte
gróf Szapáryt, hogy azt haladéktalanul adja át gróf Wurmbrandtnak ott, a
hol őt megtalálja. Szapáry egy óra mulva már kocsira ült, hogy
megbizatásában eljárjon. Több mint egy hónapba telt, mig Wurmbrandtól,
ki a bánátusban volt, a válasz megérkezett. Pedig Szapáry nem mulasztott
semmit. A rossz idők és rossz utak voltak a késedelem okai. Egyébiránt
maga Wurmbrandt is sietett föl Bécsbe.
Márczius 20-án vagy 21-én kapta Wesselényi az ezredes feleletét, melyben
ez a kihivást elfogadja s kész fegyveres elégtételt adni.
Ekkor tárgyalások kezdődnek. Nem a fölött, hogy a párbaj megtörténjék-e,
hanem ezzel összefüggő mellékkérdések fölött. Idő, hely, segédek kiléte
stb. Wesselényi márczius 25-én ujra megteszi az utat Parendorfba s ujra
gróf Károlyi György kiséretében, hogy ott Wurmbrandttal és segédjével az
előzetes kérdések fölött értekezzék. Wurmbrandtnak is szabadságot kell
kérni s engedélyt a duellumhoz. Az esetről tudomást szerez a bécsi
kormány is s a felek Parendorfban megállapodnak abban, hogy a verekedés
Ausztria területén meg nem történhetik. De megállapodnak előzetesen
abban is, hogy a párbajnak életre-halálra kell menni. A részletes
megállapodásokat azonban a párbajtalálkozásra halasztják.
E készülődésekről időközben kiszivárog a hir a közönségbe. Az
országgyülési ifjuság nyiltan kezdi tárgyalni saját köreiben az egész
ügyet. S lassankint elterjed és rendithetlenül megerősödik az a nézet,
hogy Wesselényit, az ünnepelt nagy hazafit a bécsi kormány akarja
eltenni láb alól s hogy Wurmbrandt mestervivó s a hatalom által
felbérelt spadassin, kivel a czélt biztosan elérik. Az ifjuság keserü
izgatást kezd a konzervativpárt ellen is s uton-utfélen hirdeti, hogy a
készülődő politikai gyilkosságban ennek is bent a keze.
Igaz, hogy Wesselényinek engesztelhetlen ellensége a bécsi udvar. Az is
igaz, hogy a konzervativek szivesen látnák Wesselényinek a politikai
szintérről való visszavonulását vagy leszoritását és az is igaz, hogy
Wurmbrandt gróf a párbajra hivást elfogadta s hogy ő csakugyan egyike a
hadsereg legjobb vivóinak.
De a konzervativek belátóbb tagjai épen ezért fölötte kellemetlennek s
esetleg fatálisnak látták az országgyülési ifjuság mozgalmait. Érezték,
hogy ha Wesselényi el talál esni: a felizgatott nemzedék egész rémitő
haragja a konzervativek ellen fog kitörni. Boldogult öreg barátom
Zsedényitől, ki a konzervativek egyik alsótáblai fiatal vezérszónoka
volt akkor, érdekes részleteket hallottam a konzervativ tábor efféle
aggodalmairól. Végre is e tábor legnemesebb s legkiválóbb egyik tagja,
gróf Dessewffy Aurél vállalkozott a mindenféle gyanusitás elháritása
okából is arra, hogy Wesselényinek a párbajnál szekundánsa legyen.
Azonban Wurmbrandték is mindent elkövettek arra, hogy még csak szine se
legyen a párbaj afféle irányzatosságának, mintha ez a hatalom kedvéért
történnék. Wurmbrandt Horváth János kamarást kérte fel párbajsegédjének,
ki Deák Ferenczczel állott jó barátságban s ki jóravaló magyar ember
volt.
A párbaj helyéül végre Mező-Telegdet tüzték ki Biharmegyében,
határidejéül pedig április 20-ikát állapitották meg.
Wesselényi felette komoly, elérzékenyült, sőt komor volt ez időben. Nem
egy barátjának mondá, hogy hasonló nyomasztó érzést eddig még nem
ismert. Egészen elkészült a halálra. »Nyomorékká lövetni magam – ugy
mondá Széchenyinek – nem engedem. Vagy én lövöm Wurmbrandtot agyon, vagy
ő engem. Igy kell lenni.«
Megcsinálta végrendeletét. Gyöngéden gondoskodott ebben azokról, kik
szivéhez közel állottak. Egy magasabb leánynevelő intézetre 60 ezer
forintot hagyományozott. Széchenyi oktalan elhidegedését jól észrevette
ő, de az elérzékenyülés és halálra készülés e napjaiban e legrégibb
barátjával mégis teljes kiengesztelődésre akart jutni, őt kérte fel
tehát, hogy ama nemes hagyomány teljesitésében végrendeletének
végrehajtója legyen. Széchenyi ezt elfogadta. Egyuttal gondos
intézkedéseket tett Széchenyi, hogy az esetre, ha – mint mindenki hitte
– Wesselényi elesik és segédje gróf Dessewffy Aurél üldöztetni fog, ezt
czenki uradalmában biztosan elrejthesse s a törvény kezétől
megmenthesse.
Naplójába is beirta Wesselényi, hogy el van készülve a halálra s ugy
tekinti ezt, mint Berzsenyi, kinek a haláláról irt e gyönyörü sorait
szintén naplójába iktatta:
„Legyen álom, legyen biró:
Bátran megyek elébe.
Mint az elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha biró: nem furdal vád.
Mert ha álom: nyugalmat ád.“
Levélben intézkedett, hogy egyik zsibói tisztje menjen Mező-Telegdre s
ott gondoskodjék számára szállásról. Irt gróf Bethlen Jánosnak is s szép
levélben kérte meg, hogy legyen jelen, mint tanácskozó segédje s igaz hű
barátja a párbajnál.
Politikai barátaitól a »Csárdának« nevezett ideiglenes kaszinóféle
gyülekezetben április 13-án érzékenyen elbucsuzott. Gyönyörü beszédben
fejté ki elhatározásának szükségességét. A nemzeti szent ügy mellett
rendithetlen kitartásra kérte barátait. »Hattyudal«-ának nevezte ez
utolsó beszédét s valóban az elbucsuzás megható jeleneteket hozott
szinre. Sokan nyakába borultak, soknak, köztük Balogh Jánosnak is
szeméből kicsordult a köny. Többen Pestig elkisérték.
Mai napság alig tudjuk érteni e felette lágy lélekállapotot. Hiszen egy
perczig sem volt bizonyos Wesselényinek akár halála, akár sulyos
megsértetése. Bármily hires vivónak volt is Wurmbrandt kikiáltva: egy
perczig sem lehetett feledni, hogy Wesselényi se utolsó verekedő,
izomereje a rendesnél nagyobb, bátorsága kifogástalan, karddal ügyesen
tud bánni s kartársai közt a legjobb pisztolylövők egyikének hirében
áll. S a mi fő, eddig még mindig szerencséje volt a párbajokban.
Azonban a nemzet java részét akkor a kormány erőszakos eljárása felette
elkeserité.