többször felszólalt, elfogadtatott. Gyorsirók akkor még nem voltak. A
kormánypárt szónokai s köztük különösen Cserei Miklós az okból
ellenezték főleg a beszédek beiktatását, hogy a beszédeket szabatosan
leirni nem lehet, »mert az emberi nyelv sebesebb a tollnál.« Ellenezték
azonban nemcsak technikai, hanem politikai okokból is. Elvégre a julius
5-iki ülésben beadattak a szavazatok az elfogadott inditvány értelmében
alakitandó két bizottságra.
Az egyik bizottság neve volt »A naplókönyv tollvivői«. Ennek tagjaivá
választattak:
a magyar nemzetből: Kovács István krasznavármegyei és Szabó József
vizaknai követek;
a székely nemzetből: Cserei Farkas kir. hivatalos és Török István
kézdivásárhelyi követ; – végül
a szász nemzetből: Regius János beszterczei és Trausch József brassai
követek.
A másik bizottság volt: »A jegyző- és naplókönyv birálói.« Ennek
tagjaivá választattak:
a magyar nemzetből: gr. Kornis Mihály kir. hivatalos, gr. Degenfeld Ottó
közép-szolnokmegyei főispán, Tunyogi József ugyanazon megyei és Zeyk
József károlyfehérvári követek;
a székely nemzetből: Diodár Antal aranyos, b. Kemény Pál maros, b. Apor
József háromszék és gr. Kun Gothárd sepsiszentgyörgyi követek; – végül
a szász nemzetből id. Schreiber Simon szebeni, Dietrich János
szászsebesi, Ehrenfeld K. András medgyesi és Scherer György szeredahelyi
követek.
Az országos határozat hozzáteszi: »A birálatnak résztvevői lesznek még
ezeken kivül országos és nemzeti tollvivő atyánkfiai és – – itélőmester
atyánkfiai is; önként értetődvén, hogy ez utóbbiaknak birálata az
általuk viendő, az országos tollvivőknek pedig az általuk ezuttal vitető
jegyzőkönyvre nézve nem terjed ki.«
B. Wesselényi Miklós a naplókönyv szerkesztőségére 17, a naplóbirálatra
pedig 7 szavazatot kapott; – őt azonban a szabadelvüek megállapodása
szerint egyik bizottságba se kellett beválasztani s ezért a rá esett
szavazatok nem előzetes megállapodás eredményei.
Két tekintélyes nyomda volt akkor Kolozsvárott. Egyik a lyczeumé, másik
a református kollégiumé. Gróf Degenfeld Ottó értekezett ezekkel s már
julius 9-én jelenté az országgyülésnek, hogy a ref. kollégium az
országgyülési jegyzőkönyv, a lyczeum pedig a napló nyomtatását oly módon
vállalta el, hogy ezeket ők szabadon áruba bocsáthassák, és pedig 10
ivenkénti előfizetéssel ivenként 2 ezüst krajczárért: azok pedig, kik
előre nem fizetnek, a könyvárusi árt fizették. De ha a papiros ára
időközben felszökkennék, az előfizetési dij is fölemelhető legyen.
Az országgyülés e jelentést helyeselte, a Napló nyomatása tehát ekként
véglegesen elhatároztatott.
A Napló szerkesztésére és birálatára kiküldött bizottságok szorgalmasan
dolgoztak annyira, hogy szeptember 15-ig már 40 ivrét nagyságu iv
teljesen lenyomtatva kijött a sajtó alól. Ez ivek a május 28-tól
augusztus 6-ikig tartott első tizenkilencz országos ülés jegyzőkönyvét s
az ez ülésekben tartott nyilvános beszédeket tartalmazták. Az utolsó iv
báró Jósika Sámuel későbbi erdélyi alkanczellár beszédjének egyik félben
szakadt pontjával végződik.
Több iv azonban nem következett s e beszéd többi része ily alakban
sohase látott napvilágot. Mert a bécsi udvar s az erdélyi gubernium
időközben a Napló kiadásának meggátlását elhatározták.
Az országos ülések ugyanis rendesen folytak szeptember 13-ikáig. De az
ellenzéki áramlat oly erős, a nemzeti közvélemény felriadása oly élénk,
a reformok iránti vágy oly hatalmas volt, hogy se a királyi biztos, se a
gubernium nem hitték, hogy az országgyülés a királyi előterjesztéseket
nyugodtan és simán megszavazza s hogy a kormány vezetésének magát
engedelmesen alávesse. Gondoskodtak tehát erőszakos rendszabályokról,
melyek közt a Napló betiltása s az országgyülési nyomtatványoknak
czenzura alá vétele leendett a legelső.
Az országgyülés a sérelmeket és javaslatokat közvetlenül ő felsége elé
akarta terjeszteni s erre küldöttséget választott, melynek Bécsbe
kellett mennie. A küldöttség tagjai, számszerint 12-en, szeptember 1-én
megválasztattak, a felirat az országgyülés által szeptember 9-én, a
küldöttségnek adott utasitások 11-én elkészittettek s ekként a
küldöttségnek szeptember közepén legkésőbb bécsi utjára kellett
elindulni. Ez okból a szeptember 13-iki országos ülésben inditvány
tétetett, hogy »mivel az ő felségéhez küldendő követség tárgyával az
országgyülésen elővehető tárgyak oly szoros összefüggésben vannak, hogy
a küldöttség e tisztbeni eljárása előtt sikeresen semmibe beleereszkedni
nem lehetne:« ennélfogva az ülések függesztessenek fel a bécsi követség
hazajöveteléig. Ez inditvány elfogadtatott s ekként az országgyülés
elnapoltatott tényleg október 31-ig.
A követek és királyi hivatalosak nagy része már a következő napon,
szeptember 14-én elhagyta Kolozsvárt s hazautazott. Kolozsvárt kevesen
maradtak, de b. Wesselényi Miklós talán véletlenül épen ott maradt.
Szeptember 15-én a gubernium 10.243. szám alatt az összes erdélyi
nyomdákhoz egy körrendeletet bocsátott, melyben közli, hogy a kir.
biztos ő herczegsége ő felsége rendelése következtében szeptember 15-én
arra szólitotta fel a királyi kormányt (guberniumot), hogy az
országgyülési jegyzőkönyveken kivül semmi munka a kiszabott
könyvvizsgálat nélkül (czenzura) ki ne nyomattassék, sőt az
országgyülési jegyzőkönyvek kivonatai se nyomattassanak ki megelőző
felsőbb helybenhagyás nélkül.
E kormányszéki rendelet már a következő napon, szeptember 16-án
kézbesittetett ugy a ref. kollégiumi, mint a lyczeumi nyomda
igazgatóságának. Ez utóbbi nyomda igazgatósága ezenkivül 10.242. szám
alatt még egy külön guberniumi rendeletet is kapott, mely által egy ő
felségének augusztus 13-án kelt állitólagos kézi levele (Handbillét) s a
kir. biztos ő herczegségének rendelése folytán az országgyülési napló
eddigi nyomtatása eltiltatik, az országos napló hivatalos iratnak nem
tekintetik s annak czenzura nélkül való folytatása meg nem engedtetik.
Hihetetlen, minő felháborodást idéztek e rendeletek elő Kolozsvár
politikai s kivált ellenzéki köreiben. Azok közt, kik akkor Kolozsvárt
voltak, én gróf Mikes Jánostól, Zeyk Károlytól, báró Kemény Istvántól és
a még most is élő Boér Antaltól hallottam e napok történetét elbeszélni.
Mikes gróf azt beszélte, hogy báró Wesselényi Miklóst indulatosabbnak s
lelkesebbnek, mint ekkor, soha nem látta. Futott az országgyülés
elnökéhez hidvégi gróf Nemes Ádámhoz, hogy tőle felvilágositást nyerjen.
A kaszinóban haragja egész teljességével mennydörgött e gyalázatos
összeesküvés ellen, mint ő nevezte. Itt heves összeszólalkozása volt
gróf Récsei Ádám generálissal, kiről természetesen még akkor senki sem
sejtheté, hogy tizennégy év mulva 1848-ban a bécsi kamarilla által három
napra Magyarország miniszterelnökévé fog kineveztetni. Majd maga köré
szállására gyüjté barátait és elvtársait, hogy a legközelebbi teendők
felett velük tanácskozzék.
A kormány eljárása csakugyan botrányos volt a hihetetlenségig.
Mert hiszen ha a Naplót csakugyan nem akarta czenzura nélkül sajtó alá
engedni: hát akkor miért egyezett bele szó nélkül az országgyülés
juniusi határozatainak meghozásába?
Ha pedig e határozatok alkotmányosan hozva, alkotmányos megerősitést is
nyertek s valósággal foganatba is mentek: akkor minő jogon sértheti
ezeket meg a a kormány egyoldalulag és önkényesen?
És miként felelhet azért, hogy ő felsége önkényuralmilag Handbillét-tel
intézkedjék ily törvényhozási és kormányzati kérdésben?
És ha ő felsége Handbillétje már augusztus 13-án kibocsáttatott: miért
nem hozták ezt azonnal az országgyülés tudomására? Miért várták meg a
pátensek kibocsátására az országgyülés elnapolását s a követeknek és
kir. hivatalosoknak Kolozsvárról eltávozását?
És végre miként engedhette meg a kormány, hogy a királyi biztos, kinek
csak veto joga volt, de más nem, kormányzati intézkedéseket tehessen?
Mindebből látható, hogy b. Wesselényi haragjának hazafias kitörései
egészen indokoltak valának.
Megjegyzem, hogy a királyi biztos Estei Ferdinánd Károly főherczeg,
lovassági tábornok s Galiczia polgári és katonai főkormányzója volt, ki
az országgyülési dolgokkal épen nem sokat törődött s kit a kormány ez
alkotmányszegő szerepre tudatosan használt fel.
Báró Wesselényinek a barátaival való első megállapodása az volt, hogy a
naplónyomatást és kiadást vezető országgyülési bizottság a lyczeumi
nyomda igazgatóságát hivatalosan kérdezze meg: vajjon ez a Napló
kinyomatására nézve megtartja-e az országgyüléssel kötött szerződését és
a kormányszéki rendelet daczára is nyomatja-e tovább a Naplót?
E hivatalos felszólitás szeptember 18-án érkezett a
nyomdaigazgatósághoz.
A nyomda igazgatója, tisztelendő Bonda Benedek szerzetes volt s ez
tulajdon kezeirásával azt felelte az országgyülési bizottságnak, hogy a
»felséges királyi gubernium parancsolatja erejénél fogva a szokott
czenzura nélkül további rendelésig nem nyomtattathatja a naplókönyvet«.
S valósággal nem is nyomtatta.
Igy maradt félben ez a Napló. Igy készült egy csonka könyv.
A példánynak, mely könyvtáramban van, hiányzik czimlapja, mely soha ki
nem nyomatott. Kezdődik tehát a 3-ik oldalon s végződik a 162-iken, mint
emlitém, báró Jósika Sámuel beszédének egy félbeszakitott mondatával.
E könyv ritka, mert a nyomtatott ivek példányait a gubernium kéz alatt
összeszedette s megsemmisitette.
Néhány magánkönyvtárból s az országos közkönyvtárakból azonban nem
hiányzik.
B. Wesselényi Miklós személyesen is felkereste Bonda Benedek lelkészt s
egész ékesszólásával törekedett őt a nyomtatás folytatására rábirni.
Törekvése eredménytelen volt.
Ekkor egy szokatlan elhatározást érlelt meg magában. S ez abból állott,
hogy körlevelet és felhivást intézzen az országgyülés összes tagjaihoz,
melyben őket az ügy állásáról s az eltávoztuk után történtekről
kimeritően értesiti, hazafikötelességük rendithetlen teljesitésére
buzditja, a választott követeket pedig felhivja, hogy tartsanak
törvényhatósági közgyüléseket, az esetet közöljék küldőikkel s
szerezzenek maguk számára utasitást.
Hosszu és érdekes körlevelében az ügy természetét s a honfiak feladatát
egy helyütt ekként adja elő:
»A Napló betiltása keseritő lépése az önkénynek, nem annyira azért, hogy
ez által annak további megjelenését kettévágva lenni gondolnám, sőt meg
vagyok győződve, hogy mihelyt az ország rendei itt ujra megjelennek, ki
fogják vivni ezen ügyet, melynek sorsától függ az ország rendei
határozhatási joga, irományai sérthetlensége s a lelkeket csigázó
czenzurának el- vagy el nem ösmerése; melytől függ az, hogy lehet-e az
ország rendei tulajdonáról tudtok és hitök nélkül az uralkodásnak
szabadon rendelkezni? Lehet-e az ő nevökben és részökre kötött
kontraktust megsemmisiteni? és végre az: hogy a királyi biztos mint
kormányzó léphet-e fel s létezhet-e? és hogy ezen országot ediktumok s
pátentálisok által lehet-e igazgatni?«
Keserü buzditását lángoló szavakban igy folytatja:
»Ezen egész polgári alkotmányunk sorsát magában foglaló életkérdéseknél
lesz bizonyosan az ország rendeinek arra elegendő lelki erejük s
törvényes jussaik melletti hivségük, hogy azokat a világ gunyjára s a
maradék égető átkát érdemlőleg nem fogják kicsikartatni engedni
kezeikből, azon kezeikből, melyekre ezen szent kincsek bizva vannak. Ha
pedig nem lenne erkölcsi erőnk, ha mindezen jussokat a Napló-val az
önkény örvényéből (hová azokat gonosz tanácsosok sodorni akarják)
kiragadni igen gyengék, igen gyávák lennénk: ugy mentsük meg hazánkat
magunktól s egy oly országgyüléstől, melynek bűnre tért kezei már csak a
szolgaság s rabság levele megpecsétlésére lehetnének képesek; bujkáljunk
hazánkfiai méltó vádja előtt s rejtsük magunkat polgári alkotmányunk
romjai legmélyebb üregébe keseregni és sirni, de a mely könnyek
gyávaságunk szennyét lemosni nem fogják.«
E levél szeptember 20-án kelt, az országgyülési diktaturára adatott s
báró Wesselényi aláirásával 350 példányban az összes rendekhez, királyi
hivatalosakhoz és követekhez elküldetett. A Bécsbe indult küldöttség
tagjaihoz maga báró Wesselényi saját költségén küldött ember által
juttatta. És pedig gróf Bethlen János kezeihez, ki Wesselényinek benső
barátja s később az üldöztetés éveiben is rendületlen hive volt. Én e
levél egy példányát épen nála, akkor már idősb gróf Bethlen Jánosnál
láttam 1869-ben.
A kormányt nem riasztotta meg e mozgalom, sőt daczosabb és önkényesebb
rendszabályokra inditotta.
A bécsi udvari és kormánykörök már ekkor s kivált a küldöttség pozsonyi
és bécsi időzése alatt foglalkoztak az országgyülés feloszlatásának
eszméjével. Egyelőre annyit határoztak azonban, hogy az országgyülés
elnökségében kell változtatást tenni s hidvégi gróf Nemes Ádám helyébe
erélyesebb férfiut ültetni. Ez meg is történt, a mennyiben a szeptemberi
választás eredményéhez képest az országgyülés szünetelése alatt
felsőszilvási Nopcsa Elek ő felsége által országgyülési elnökké
erősittetett.
Az országgyülés október 31-én kezdé meg ujra tanácskozásait. Nopcsa Elek
a november 11-iki ülésen foglalta el először az elnöki széket. Bizonyára
nem véletlenül történt, hogy báró Wesselényi épen Nopcsa elnöklete alatt
támasztá a Napló kérdésében azt a vihart, mely sokszoros
párbajkisérletek után elvégre egy felette komoly párbajt idézett elő. A
vihar november 13-án tört ki.
Október 31-től november 13 ig már hat országos ülés tartatott előzőleg.
A Napló kérdése felette komoly és sürgős volt, de miután már
szeptemberben köztudomásu volt, hogy az elnök Nopcsa lesz: báró
Wesselényi meg akarta várni azt az időt, mig Nopcsa foglalja el az
elnöki széket.
A Wesselényi-család haragja a Nopcsák ellen nem uj keletü volt.
Wesselényi apjának, idősb báró Wesselényi Miklósnak épen egy Nopcsa
ellen elkövetett nagyobb hatalmaskodás miatt kellett ötven év előtt
sulyos államfogságot szenvednie. A Nopcsák mintegy század óta az udvari
párthoz tartoztak, mig a Wesselényiekben élénken élt ősüknek a nagy
nádornak emlékezete s ők mindig a nemzeti párt élén állottak. Most pedig
az országgyülési körökben épen el volt terjedve hogy a Napló erőszakos
betiltásában Nopcsa Eleknek is volt tanácskozó része s hogy a tervezett
reakczionárus rendszabályok foganatositásához ő is eszközül van
kiszemelve.
November 13-án Nopcsa elnöki hozzájárulásával tárgyalás alá vétetett a
Napló kérdése.
B. Wesselényi Miklós mennydörgő beszéddel kezdi meg a vitát, melyben
erős szavakba foglalt sulyos vádakkal rohanja meg a kormányt, előadja a
kérdés történetét és fontosságát, felolvassa az országgyülés tagjaihoz
szeptember 20-án irt körlevelét, nehéz szemrehányással illeti az
»uralkodást« s végül inditványozza:
»Tegyük azon férfias elszántságu határozatunkat, hogy a Napló okvetlenül
nyomtattassék.«
»Ezen elhatározásunk végrehajtása kétségen kivül kötelessége egyfelől
azoknak (naplószerkesztő-, biráló- és nyomtató-bizottságok), kiknek
eddig is a Napló nyomtatásának eszközlése kötelességükké volt téve; –
másfelől elnöki kötelesség az.«
Most már választott és megerősitett statuum praeses van, ennek kell
kötelességévé tenni s felszólitani arra, minek lelkébe is a kötelesség
betüivel kell beirva lenni: miszerint kötelességének tartsa, hogy az
ország rendei határozatának végrehajtását eszközölje.
Felette ügyes volt ez inditvány. Nyilvánvaló volt, hogy az országgyülés
többsége a Napló nyomtatását akarja. Az inditvány elfogadása tehát oly
helyzetbe hozta Nopcsa Eleket, hogy ez vagy kénytelen lesz saját és az
udvar akarata ellenére a Naplót tovább is nyomatni, vagy kénytelen lesz
az országgyülés többségének ellene szegülni.
A második szónok báró Jósika Miklós, a később méltán ünnepelt költő s
nagy regényiró volt. Legszebb beszéde az, melyet e kérdésben tartott.
Vádjai és kifejezései talán még sulyosabbak, mint Wesselényiéi. Pártolja
ennek inditványát.
Széplaki P. Horváth Dániel főstrázsamester, kir. hivatalos megkisérti a
kormány eljárásának védelmezését. Ezt lezugják, beszédétől kénytelen
elállani.
Kozma Dénes zarándmegyei, Tunyogi József közép-szolnokmegyei követek,
gr. Dégenfeld Ottó főispán, Szász Károly vizaknai követ egybehangzólag
Wesselényi inditványát pártolják.
Ez után az ülésterem minden oldaláról zajos felkiáltások tömegesen
törnek elő. Némelyek az elnöki enuncziácziót, mások a vita folytatását
követelik. Nopcsa Elek elnök kijelenti, hogy ő a szónokok és a gyülés
megegyezését abban látja, hogy a Napló kinyomatás akadályának elháritása
rá, mint elnökre bizassék, ez értelemben kivánja az elnöki határozatot
kimondani.
Gróf Teleky Domokos küküllőmegyei követ kijelenti, hogy ő csak az
esetben s azon reményben áll el most a szótól, hogy az elnök valósággal
és azonnal elháritja a nyomatás akadályait.
Erre ujabb viharos felkiáltások követték a vita folytatását, mire az
elnök a folytonos zajban a határozatot az előző kijelentés értelmében
kimondja s az ülést nyomban feloszlatván, elnöki székét elhagyja.
Ezután oly jelenet következett, melyet csak az elnök iránti lázas
bizalmatlanság tesz felfoghatóvá.
Igaz, hogy az elnök eljárása nem volt helyes. Először azért nem, mert a
rendek a vita folytatását követelték, az elnök pedig a vitát bezárta s
az ülést feloszlatta. De másodszor s főleg azért nem, mert Wesselényi
inditványa az volt, hogy egyrészről a napló-bizottságok, másrészről az
elnök utasittassanak a nyomtatás folytatására. Az elnöki kijelentés
tehát az inditvány valódi értelmének kiforgatását jelentette.
A mint Nopcsa leszállt az elnöki székről, a követek és kir. hivatalosak
mind felugráltak helyeikről s össze-vissza zavarogva és tolongva roppant
zajjal kiabáltak s kárhoztatták az elnököt és követelték, hogy ujra
foglalja el elnöki székét. Báró Wesselényi odarohant Nopcsa közelébe s
az egész zajt tuldörgő hangon elkiáltá: »protestálok az elnök
erőszakoskodása ellen«. Meghallja e szavakat Nopcsa, elhalványodik,
haragba jő, megáll s egy pillanatig gondolkodik: mitévő legyen.
Azután vissza iparkodik jutni az elnöki szék felé, hogy azt ujból
elfoglalja. E közben annyit mond Wesselényinek: »e szavakért jelt kérek
a báró ur ellen«. Rögtön lehuzza pecsétgyürüjét ujjáról, hogy azt a
közügyigazgatónak átadja. A közügyigazgató Hilibi Gál László volt, ki a
zaj, zavar és tolongás e pillanatában még az asztal végén ült az elnöki
székkel szemközt.
Különös jogi intézmény volt a régi magyar jogban a széksértés vétsége s
az erre kiszabott nyelvváltsági büntetés. A ki törvényes gyülekezet
köztanácskozásai alatt megsértett valakit szóval, jellel vagy
ténylegesen: az követte el a széksértést, az ellen nyomban joga volt a
sértettnek kereset alá vételt, mint mondani szokták, »akcziót« kérni; a
gyülés nyomban elrendelheté a széksértési keresetet, ez esetben a
jelenvolt közvádló nyomban előterjesztette a vádat, a gyülés azonnal
meghozta az itéletet s az itélet haladéktalanul a gyülés szine előtt
végrehajtatott. Az elmarasztalt fél azonban az azonnali végrehajtást
nemesi pecsétnyomó gyürüjének zálogul letevése által elhalaszthatta.
Közvádlónak pedig minden törvényes gyülésben kellett lenni. Szedriákon
és megyei gyüléseken ott volt a tiszti ügyész, az országgyülésen ott
volt a királyi ügyek igazgatója, vagy ennek helyettese. A koronaügyészi
teendőket ily esetben természetesen a kir. ügyek igazgatója teljesité.
Az erdélyországi eljárás is lényegesen az volt, a mi a magyarországi.
Mások voltak részben az elnevezések. A széksértést Erdélyben
széktörés-nek, a Causarum regalium direktort Causarum publicarum
direktornak, az »actio« kérést »jelkérés«-nek nevezték s a jelkéréshez
megkivántató volt, hogy a sértett fél nemesi pecsétnyomó gyürüjét adja
át a koronaügyésznek arra való bizonyságul, hogy ő sértés miatt a sértő
ellen »jelt kér«, azaz széktörési keresetet követel. Ősrégi jogszokás
maradványa volt ez. Már Szent István századában a Corpus Juris a biróság
elé való idézést e névvel jelzi: sigillum mittere, azaz »pecsétet
küldeni a bevádlotthoz«. Az eljárás ezen több mint nyolczszáz éves módja
Erdélyben 1848-ig a széktörési perekben valósággal fennállott.
Nos hát Nopcsa Elek lehuzta ujjáról pecsétnyomó gyürüjét, hogy
Wesselényi ellen »jelt kérjen«.
A közelállók közt ez ujabb izgalmat és megbotránykozást keltett. Nopcsa
fülébe zajosan kiabálták, hogy a gyülés fel van oszlatva, jelt kérni
tehát nem lehet már. Valaki odakiáltá: »hiába tátogat a Nopcsa-madár, ma
nem kap hust«. A Nopcsák nemesi czimerében egy keselyü griffmadár van
kilógó piros nyelvvel, erre czélzott az a közbekiáltás.
A jelkérés csakugyan nem is történt meg s az országgyülés tagjai
lassankint a nagy zürzavarban elhagyták a termet s elszéledtek.
Ezután három napon át nem tartatott országos ülés.
E három napot Nopcsa és a gubernium és a kir. biztos folytonos
tanácskozásban töltötték a fölött: mi legyen a teendő. A Napló
kérdésében a többség nyilván kormányellenes volt. Az országgyülés
feloszlatására meghatalmazás nem volt kéznél. Bécs messze volt s az
időben se vasut, se távirat nem létezett, tehát az udvar nézetét kitudni
12–14 napba került. Másrészről Nopcsa se akarta, hogy az ő magas elnöki
állása egyetlen napi elnökösködéssel megsemmisittessék. Elhatározták
tehát, hogy a kérdésben engedni fognak s az elnök oly nyilatkozatot fog
tenni, melyben a többség teljesen megnyugodhatik.
Igy is történt.
A november 17-iki ülésben az elnök kijelenté: »Bátor vagyok a t. rendek
szine előtt tisztán kinyilatkoztatni, hogy a tanácskozások törvényes
szabadságát megszoritani bizonyosan nem kivánom s nem is fogom soha
kivánni, mely kinyilatkoztatásom mellett a november 13-iki
enuncziácziómat is merőben visszaveszem. Ez által a tanácskozások abba
az állásba esvén vissza, melyben voltak az enuncziáczió megtétele előtt,
kérem a t. rendeket, méltóztassanak tovább folytatni«.
E visszavonulás s ezzel a Wesselényinek és barátainak adott elégtétel
tökéletes volt. Sőt politikailag az elnöktől s a kormánytól többet
kivánni lehetetlennek látszott. Az ellenzék azonban diadalát tökéletesen
ki akarta zsákmányolni s azért azt az álláspontot foglalta el, hogy az
elnök november 13-iki kijelentése nemcsak azért helytelen és semmis,
mert az elnök azt visszavonta, hanem főleg azért, mert a rendek azt
törvénytelennek tartják.
Az e fölött kifejlett hosszu vitát vázolni nem akarom. Az eredmény az
lőn, hogy az ellenzék felfogása óriási többséggel érvényre emelkedett s
Szász Károly javaslata szerint országos határozatként jegyzőkönyvbe
iktattatott.
De győzött az ellenzék legalább az országgyülésen a Napló nyomatása
kérdésében is még a november 17-iki ülésen s többé a mostanihoz hasonló
izgalmas alakban e kérdés az országgyülés feloszlatásaig föl nem merült.
A bekövetkezett párbajkérdéseknek alapját azonban báró Wesselényi Miklós
e napi beszéde vetette meg.
Az elnök nyilatkozata után azonnal szót kért Wesselényi s pár bevezető
szó után ezeket mondá: