termettek. E tárgyak megengedik a vég nélkül való buvárlatot,
megkövetelik a szakadatlan figyelést s tért nyitnak a tudással terhelt
lélek minden csapongása előtt. E tárgyak oly gazdagok, mint a
csillagászat kérdései.
Sőt az államtan és jogbölcselet gyökeres átalakulás előtt áll épen a mi
korunkban. A közjog és államjog volt e két nagy tudománynak eddig
főanyaga. Ma már az államtanban és jogbölcseletben a vagyoni jóllét, az
egyház s a nemzetiség óriási kérdései követelik a főszerepet. A kérdések
élnek, feszülnek, mozognak és mozgatnak; követelik az intézménynyé
alakulást s az állam szerkezetébe befurakodnak mindenütt. De a kérdések
nemcsak jól nincsenek megoldva, de még jól föltéve, jól megalakitva
sincsenek.
Pulszky jól látta a kérdéseket s az egymáson keresztül-kasul törő
érdekek, szükségek és szenvedélyek zürzavaros küzdelmét. Ismerte is ezek
világirodalmát s törekedett is ezek elméletét megalkotni. Egyetemi
előadásaiban a kérdések egyetlen nehézsége elől se tért ki, habár
ezekkel megküzdeni magának is nehezére esett. Nem tért ki jogbölcseleti
műveiben se.
De erejét tulbecsülte. Felölelt mindent. Kidolgozott, beosztott,
rendszerbe öntött minden kérdést, a nélkül, hogy azokat egyenként,
külön-külön tudományos szabatossággal felállitani, kifejteni s megoldani
képes lett volna, vagy arra elegendő ideje, elmélkedése vagy gyakorlati
tapasztalása lett volna. Pedig még ez sem elég. Az irodalmi helyes alak
megtalálása minden kérdésre nézve mulhatlanul szükséges, ha azt akarjuk,
hogy előadásunk vagy könyvünk az ifjuság lelkében gyökeret verjen.
Pulszky Ágoston elmulasztotta ezt. Nem is ügyelt erre eléggé. S minthogy
a legnehezebb s legmélyebb kérdésekkel küzködött: ennélfogva zavaros,
kuszált s világosság nélkül való volt mind tanszéki előadása, mind
tudományos könyve. Az ifjuság rögtön észrevette ezt, figyelme szanaszét
szóródott s azon túl hozzá az ifjuságot csakis a tanrend kötötte s nem
az előadás hóditó varázsa.
Az államtani és jogbölcseleti igazságok nem oly egyszerüek, mint a
számtani s nem is oly könnyedén észlelhetők, mint a természettani
igazságok. Két kilogramm kétszer akkora suly, mint egy kilogramm. A ki
kételkedik: eléje teszik a mérleget s megszünt a kételkedés azonnal. De
a hol egy nemzetiségi kérdés összeütközik egy egyházi vagy egy gazdasági
kérdéssel s a küzdelembe bele kell szólani a közjogi kérdésnek is: ott
már nagy és nehéz elmemunka a kérdés igazságát oly világosan állitani a
hallgatóság elé, hogy minden kétség nyomban elenyésszék.
Talán nem is lehet. De a tanszéken nem is épen szükséges. De az még az
államtanban és jogbölcseletben is szükséges, hogy a kérdések egyik vagy
másik oldala egészen tisztán álljon az ifjuság előtt. Ezzel föltámad
vágya a többit is tisztán látni. Ösztöne, törekvése, buvárkodása s az
élet tapasztalásai majd czélhoz juttatják tudnivágyát. Elég, ha ezt az
oktatója fölkelti.
Azt mondtam: Pulszky tulbecsülte erejét.
Egy napon, a mint mellette ülök a képviselőházban, uj kiadásu angol
könyv áll előtte s olvasgat belőle figyelemmel. Valaki érdekesen beszélt
s ő föl-fölemelte fejét s hallgatta a szónokot, de közben-közben megint
tovább olvasott. A szónokra mulhatlanul kellett figyelnie, mert a szólás
sora rá is kerülhetett, tehát figyelt is, de azért olvasgatott is.
Azt gondoltam, valami sikamlós vagy könnyü regényt olvas. Kérdeztem
tőle, mit olvas?
– Mill Stuart logikáját!
S mutatja a könyvet.
Egy pillanatig elbámultam, de aztán kinevettem vele. Ez a könyv a
legnehezebb tudományos olvasmányok egyike a világon. Fiatal koromban
elmém megedződött arra, hogy Hegelt nem fáradó figyelemmel olvashattam.
Akkor Mill Stuart logikáját is bizonyos élvezettel, vagy legalább
könnyüséggel tudtam volna olvasgatni. Most már nekem nehéz tárgy.
Huszonöt év előtt is nehéz volt. Megkisértettem. Hónapokig kellene
elmémet ujra gyakorolni, hogy olvasásába rögtön bele ne fáradjak.
S ime az én Pulszky barátom ezt az igen nehéz könyvet csak ugy fél
figyelemmel, fél elmével is képes olvasgatni. Szemrehányást csináltam
neki e könnyelmüségért és elbizakodásért. Hiszen vagy a könyvet, vagy a
beszédet nem érti meg jól, mert egész elme kell mindegyikhez
külön-külön.
Ő képes erre, azt felelte.
Pedig dehogy volt képes. Erre senki se képes.
Egyszer kérdeztem tőle, hogy jogbölcseletét kinek a rendszere szerint
dolgozta ki?
– A magam rendszere szerint.
Sulyosan megtámadtam e szaváért. Jelen volt Kerkapoly is. Az volt a
véleményem, hogy az egyetemet s az ifjuságot fiatal ember
szárnyemelgetésének kedvéért feláldozni nem szabad. Majd megjön az ideje
annak is, a mikor ő hosszabb élet nyugodt tapasztalásai s nagy és mély
elmélkedések alapján saját rendszerét tárhatja föl az ifjuság előtt.
Sokat évődtem vele, de talán nagyon is szigoru volt felfogásom s éles a
birálatom. Ugy értesültem, műve Angliában is figyelmet keltett. Szinte
természetesnek tartom. Gondolkodó ereje csakugyan nagy volt.
Irni jobban tudott, mint Kerkapoly vagy Szilágyi, de azért nagy műve nem
lesz maradandó s mint irodalmi mű még annyira se lesz olvasott, a
mennyire nálunk a tudományos műveket szokás olvasni.
Nem világos, nem könnyü, szépségei nincsenek, nem magyar irodalmi mű.
Magyar szavakból, magyar nyelven van ugyan megirva, de azért mégse
magyar mű. Mert gondolkozása, felfogása s gondolatainak meg alakitása
nem magyar.
Ime, nagy kérdés áll itt előttünk.
Pulszky Ágoston mindig tudott magyarul, még gyermekkorában is, még
külföldön is. De agyának gondolkodó működése nem mindig magyar nyelven
történt, minthogy csecsemőkorától kezdve két nyelven, magyarul és
németül egyaránt tanult és tudott. Tehát gondolkodni is tudott németül
is ugy, mint magyarul. Később pedig az angol nyelvet annyira
elsajátitotta, hogy angolul is tudott gondolkodni.
A kérdés az, hogy a ki gyermek- és ifjukorán keresztül két vagy három
nyelven is egyenlő képességgel tud gondolkodni és beszélni: vajjon
később képes lesz-e az egyetlen nyelvnek minden szépségével és minden
tökéletességével alakitani meg irodalmilag gondolatait?
Széchenyi István gróf nem a remek, de a nagy magyar irók közé tartozik.
Gondolatokban, képekben költői alakitásokban, eszmévé és szállóigévé
magasult nézetekben gazdagabb minden magyar irónál. Még sem igazi magyar
iró, mert élete végeig mindig németül gondolkodott. Német volt az
anyanyelve. A gondolatok irodalmi alakitásában ettől szabadulni soha nem
tudott.
De elhagyom e tárgyat. Sokat lehetne erről mondani.
Pulszky Ágoston ritka nagy elme volt s ritka nemes jellem s a kik
közelében voltak: azok előtt kedvessé tette vonzó egyénisége. Tudása
óriási s a törvényhozásban csatázni mindig készen álló kiváló szónok,
igaz hévvel és nemes fegyverekkel küzdő. Többet ért, mint a mennyire
kortársai becsülték. Derekabb ember volt, mint sorsa. Derekabb, mint a
hogy nyomdokai után az utókor fölismerhetné.
FALK MIKSA KORÜNNEPE.
(Dr. Falk Miksa született 1828. évi október hó 7-én. Már tizenötéves
korában kezdő iró és forditó. Később hirlapiró a legmagasabb szakmában,
a politikai irányczikkek alkotásában. A mult század ötvenes és hatvanas
éveiben jelesebb hirlapirónk nem volt, hozzá mérhető is alig egy-kettő.
Ezenkivül jelesebb iróink egyike. Mint képviselő, a diplomatikai iratok
készitésében fölötte kiváló.)
Nem kedvelem a korünnepet. Ha nekem szólna: hidegen fogadnám, vagy
meggátolnám. Ez év augusztus havában mult negyven esztendeje, hogy első
nagyobb költői munkám az ország legelső szépirodalmi hetilapjában
megjelent. Tehát negyven esztendeje volnék – ha volnék – afféle
iróember. Bizony nem szóltam róla senkinek s örülök, hogy másnak se
jutott eszébe. Ugyanez év julius havában mult husz esztendeje, hogy
hires nevezetes Nagy-Kőrös városa megválasztott követének. Milyen jó
ürügy lett volna hatalmas lakomára. De a város derék polgármestere azt
mondta: minthogy választás esztendejében vagyunk, annak a korünneplő
lakomának korteskedő szine lenne, a mi pedig Nagy-Kőrös városához nem
illenék. Ott minden polgár a maga komoly és higgadt magyar eszével
választ követet, tehát csak maradjon el a lakoma.
Igaz volt. El is maradt a korünnep.
Nem is egyéb a legtöbb jubileum, mint hivalkodás és lakmározási ürügy.
Istennek tartsunk ünnepet, ne embernek. Ünnepeljük meg nagy nemzeti
eseménynek emlékét is, de apró emberek apró dolgait ne ünnepelgessük.
Névnapról, születésnapról ám emlékezzenek meg hű barátok és
családbeliek, ha igazán szeretik egymást, de ezzel aztán legyen is vége
a sürü lakmározásnak.
Ez az én vélekedésem.
De ennek daczára is szivesen látom Falk Miksa korünnepét. Örömmel
tünődöm el ama félszázad egyes eseményei fölött, mely Falk nevével s
irói működésével válhatlanul összefügg. Nemzetünk közéletének ma elmult
ötven esztendejére se államférfi, se történetiró vissza nem gondolhat a
nélkül, hogy elméje Falk nevével s irói működésével lépten-nyomon ne
találkozzék.
Falk Miksa a jó magyar hazafiak diszes seregének jelentékeny tagja. Nem
vezére, de nem is közlegénye. Hanem, ha a katonaéletben keresünk
hasonlatot, derék csapatvezetője. A ki régóta törzstiszt, régóta tagja a
táborkarnak. Mióta közelebbről ismerem, jó negyven éve, azóta mindig az
volt.
Jó magyar hazafi!
Szinte unalmas, szinte kopott, szinte el is korhadt már ez a szó. Csak
arról mondjuk már, hogy jó hazafi, a kiről egyebet nem mondhatunk. S
mondjuk kedvezésből, udvariasságból. Jó gazda, jeles iró, milliomos.
kegyes főpap, jó szónok, miniszterjelölt, államférfi, nagy befolyás,
tevékeny mágnás, veszedelmes ember s egyéb efféle jelző van ma
közkeletben. Jó hazafi: annyi mintha azt mondanák – nemzetes ur.
De ha én mondom valakiről, hogy jó magyar hazafi: akkor nem üres szóval
akarom a levegőt mozgatni. S ha Falk Miksáról mondom: arra jó okom van.
Nem egyféle a hazafiság a mi országunkban. Még a jó magyar hazafiság is
többféle.
Az egyik hazafiság mintái: Bocskay, Bethlen, Rákóczi, Kossuth. Ma pihen
ez a hazafiság. Tábora is elszéledt. A csaták mezei kizöldültek, a
fegyvert rozsda emészti. A tudomány és költészet terén, a békességes
kormányzás és közgazdasági élet vesződségei közt ma ennek a hazafiságnak
nincs levegője, melyben lélekzetet vehessen.
A másik hazafiság mintái: Zrinyi a költő, gróf Széchenyi István, Deák
Ferencz. Viaskodni az ország függetlenségeért s a nemzet jólléte és
méltóságáért, de nem az izomnak, hanem az észnek erejével; – nem a
fegyvernek, hanem a bölcseségnek hatalmával. A hazafiak e táborához
tartozik Falk Miksa is.
S e két táboron kivül van még a jó magyar hazafiságnak harmadik tábora
is.
Volt két jó ismerősöm s nemes jó barátom. Egy atyafi két testvér. Az
egyik Ihász Dániel, a kit csak egyszer-kétszer láttam életemben s a
másik Ihász Imre, birtokostársam, vármegyém előkelője, mindenki által
becsült és szeretett jó magyar ember.
Melyik volt jobb hazafi: soha se tudtam eldönteni.
Ihász Dániel, mint ifju, fegyvert fogott s orvul megrohant, száz sebből
vérző hazájának védelmére sietett, mint honvéd 1848-ban. Végigküzdötte a
szabadságért és a becsületért vivott harcznak minden csatáját. Fegyverét
le nem tette, a győztes idegennek magát meg nem adta, elment bujdosónak,
élt a hazátlanok száraz kenyerén s mikor az olasz nemzet harczban állott
az osztrákkal: erős karját s éles fegyverét felajánlotta az olasz
nemzetnek, hogy ott is szemközt álljon azzal az ellenséggel, a kivel
1848-ban és 1849-ben szemközt állott. S a mikor eljött a békességnek
ideje s ránehezedett az életkor sulya: akkor oda telepedett Kossuth
Lajos mellé s el nem hagyta őt haláláig.
Hogy az agg bujdosó, a független Magyarország egykori kormányzója minden
nap lássa, minden nap érezze, hogy a magyar szivnek hozzá való hűsége el
nem csügged, el nem mulik soha. – Ez volt Ihász Dániel; – férfi, a
lelkek szent lángolásának korszakából, a ki élt, harczolt és meghalt a
nélkül, hogy honfi szivének nagy eszményeit egyetlen szempillantásig
elfelejtette volna.
Hát testvérje Ihász Imre mit csinált itthon? Miként szállhatott
versenyre az ő hazafisága bujdosó testvérével?
Ihász Imre itthon maradt. Eke alá fogta a pusztuló ősi telket. Kis telek
volt, kis birtok volt, alig terjedt száz holdnyira. De maga is megfogta
az eke szarvát. Tanult, mivelt uri ember – de nem járt hivatal után,
hanem a becsületes földmivelő munka után. Egyik birtokot a másik után
bérelte s azután egyiket a másik után vette meg örökül. Istennek akarata
s őseink vitézsége a magyarnak számára alkotta meg ezt a földet.
Idegentől, jöttmenttől, gazdag nemzetek ide lézengő tőkepénzeseitől
mentsük meg a magyar földet. Legyen a föld s legyen itt minden vagyon a
magyar emberé. Eger várát, Sziget várát nem védheti mindenki,
vértanuhalált nem szenvedhet minden magyar ember, de családját,
magyarságát, ősi nevét, ősi birtokát meg kell védelmeznie minden magyar
embernek. Becsületes munkásság, okos takarékosság, tisztán gyüjtött
vagyon, magyar családaink virágzó fenmaradása: im mindez elsőrangu
hazafi kötelesség. Segitette az ügyefogyottat, buzgólkodott nemzeti
ügyeinkért, nem volt fukar semmi nemes dologban, hű társunk volt
vármegyénk életében, a mikor alkotmányunk föléledt s mégis hatezer
holdnyi birtokot gyüjtött, mely jó kedvvel hozza gazdag gyümölcsét, hogy
növelje, szilárditsa a magyar faj életét és gazdagságát.
Im ebből állott az ő igaz és nagy hazafisága.
Melyik volt hát jobb hazafi? Bizony ma se döntöm én el ezt a kérdést.
Te ifjabb nemzedék, te alig tudod vagy csak az öregektől tudhatod, mije
volt egykor Falk Miksa nemzetünknek.
Volt egy komoly lapunk; igazságaink tárháza, reményeinknek tűzhelye,
egész nemzeti életünknek, nemes, tiszta és hű tüköre. Kemény Zsigmond
volt a szerkesztője; Salamon Ferencz, Csengery Antal, Szalay László,
Greguss Ágost, Trefort Ágoston, báró Eötvös irták czikkeit. Jókai Mór
fölséges regényei töltötték meg tárczáját. Deák Ferencz bölcsesége,
hazafisága és mindentudása szabta meg irányát.
Minő szellemek! Mekkora alakok!
S ennek a lapnak volt főmunkatársa és vezérirója Falk Miksa. Főmunkatárs
és vezériró e férfiak között!
Rettenetes balsors nehezedett a nemzetre. Országunk nem volt,
fölosztották osztrák tartományokra. Alkotmányunk nem volt, a fejedelmi
önkény uralkodott fölöttünk. Szabadságaink nem voltak, hivatalos
engedélytől függött minden lélekzetvétel. Irni nem lehetett szivből s
igaz magyar elméből, – nemzetünk eltörlése volt az állami czél.
És mégis kellett irni.
Hit kellett a nemzetnek és reménység. Önbizalom ereje és türés
bölcsesége. És kellett bizonyos vidámság is, mely könnyüvé tegye a
türést és várakozást.
Jókai Mór és Falk Miksa lángelméje szerezte meg nekünk a vidámságot
hitünkhöz, reményünkhöz, önbizalmunkhoz és türelmünkhöz. Jókai a
költészet örök ragyogásu napfényével, Falk pedig a politikai napi
irodalom elmés bölcseségének édes melegével.
Falk előtt is volt politikai irodalmunk. De politikai iróink egyike se
tudott akkora hatást gyakorolni a nemzet egész értelmiségére, mint Falk.
Széchenyi czikkei darabosak s eszejárása szaggatott, Kossuth hirlapi
czikkeit nehézzé tette a szónokosság és a pathosz, báró Kemény czikkeit
a mély szemlélődés. Szalay és báró Eötvös czikkeiben a szükségesnél
nagyobb méretü volt az okoskodás és az érvelés. Talán csak a korán
elhalt gróf Dessewffy Aurél itéletének mélységét s gondolatalakitásainak
könnyüségét lehet Falk czikkeihez hasonlitani. Ha Falknak volt nálunk
elődje, csak gróf Dessewffy volt vagy lehetett volna az.
Jó értesülés, tiszta látás, nemes elmésség és játszi kedély s a magyar
nyelvnek bizonyos költői erővel való kezelése tette oly vonzókká Falk
czikkeit.
S azután a politikai napi irodalom nálunk is és Európaszerte is
komolyabb és méltóságosabb volt, mint ma. Hizelgést vagy rágalmazást,
ledérséget és könnyelmüséget Falk czikkeiben nem találunk. Ma más
szellem uralkodik, a közönség nagyobb részének izlése se oly finom, mint
negyven év előtt, de Falk, mint politikai iró ma is az, a ki az ötvenes
évek végén volt a mult században.
Az iró hajdan nem iródiákja, hanem benső bizalmas munkatársa volt a
nemzet vezéreinek. Deák csak ugy együtt dolgozott Falkkal és báró
Keménynyel, mint gróf Andrássyval vagy báró Eötvössel. S az irónak
minden jutalma csak a nemzet vezéreinek barátságából s önlelke hazafias
megnyugvásából állott.
Ezért mondom, hogy Falk jó magyar hazafi. Azok közül való, a kiket
egykor a történetiró a hazafiság terén is korszakuk vezérlő férfiainak
ismer el.
Azt mondta valaki, hogy a hirlapiró oly férfiu, ki eltévesztette
hivatását. Talán több az elmésség e mondásban, mint az igazság. Falk
semmi esetre se tévedt semmiben, a mikor hirlapiróvá lett s hirlapiró
maradt.
Mi lett volna?
Szónok? Gyakorlati államférfi? Vagy bankár s közgazdasági életünk egyik
vezetője?
Lehetett volna egyik is, másik is. Volt tehetsége hozzá elég. De
munkássága egyik pályán se ért volna annyit a nemzetnek, mint a mennyit
a politikai irói pályán ért.
Iró lehetett volna nagy. Tudása széles és mély, figyelése erős, itélete
éles s a nyelvet szépen, gondosan s mégis könnyen kezeli. Széchenyiről
irt nagy műve bizonyitja, hogy az emberek és korszakok lelkébe, az elvek
és szenvedélyek harczainak titkaiba mélyen be tud nézni. Szentül hiszem,
hogy ha iró marad, egyes nagy alakok s korszakok leirásában elérhette
volna Kemény Zsigmondot és Szalay Lászlót s állambölcsészeti kérdések
tárgyalásában felülmulta volna báró Eötvös Józsefet.
De én élete dicsőségének tartom, hogy megmaradt a hirlapirói pályán, a
mely azonban még sem korlátozta abban, hogy a törvényhozás fontosabb és
kényesebb iratainak tetemes részét ne ő készitse el. Ez iratok az ifjabb
kor embereinek laza fogalmazásai mellett örökké minták maradnak.
Hirlapirói pálya! Ez se az ma már, legalább nálunk, a mi ötven-hatvan év
előtt volt.
Falk kortársai közül Kemény Zsigmondot és Szalay Lászlót betegség és
halál szoritotta le az irói pályáról. De Csengery, Salamon Ferencz,
Greguss Ágost s mások is siettek elhagyni a hirlapot, a mint tehették s
a mint külsőleg diszesebb s talán biztosabban jövedelmező munkakörbe
léphettek át.
Minő kezekre jutott a hirlapirodalom?
Sokan vannak már, a kik ugy vélekednek, hogy a politikai hirlap nem
egyébb, mint iparvállalat s czélja, rendeltetése se egyéb, mint bármely
anyagi vállalaté. És mindinkább terjed az a nézet, hogy elv, meggyőződés
s határozott szellemi irány nem a hirlapirónak való s mindez csak
haszontalan, sőt ártalmas teher a valódi hirlapiró vállain. A
hirlapirónak – ugy mondják – minden elvtől, iránytól, meggyőződéstől
szabadon a naponként változó áramlatok szerint kell dolgozni, a mint a
közönség szeszélye vagy tőkebiró urának intése parancsolja.
Az ó-görög nép teremtő képzelete a mai hirlapirodalmat s ennek
hadseregét nem ismerte. Ha ismerte volna: Parnasszus hegylábához
mocsarat képzel, melyben kigyók-békák, utálatos csuszó-mászók
hemzsegnek. E mocsár lett volna a korszerü hirlapirók tanyája.
De ez a felfogás nem az én felfogásom. Lehet, hogy a fejlődés iránya
évtizedek mulva e felfogást juttatja diadalra, de én már az uj
korszakhoz nem alkalmazkodom.
Falk még a régi remek felfogás szülöttje. S még mindig teljes erővel
hőse is annak. Időszaki sajtónk mezején két korszaknak vezérlő szelleme.
Teljesen bevégzett dicsősége a multnak s a mai nemzedék csak azért nem
ismeri el annak, mert még ma is irányt, szellemet és világosságot nyujt
nemzetének, mint negyven-ötven év előtt. Minden fiatalkorabeli nagy
társa kidőlt már mellőle s ő magánosan áll, mint öreg cserfa. Az öreg
cser koronája még ép, lombja még eleven zöld s Falknak tollán még ma is
a régi szellem ragyog.
BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS HIRES BAJVIVÁSA.
I.
(Az erdélyi 1834-iki országgyülés szerkezete. – Napló szerkesztése. –
Szász Károly inditványa. – A gubernium tiltó beavatkozása. – Wesselényi
buzgalma. – Körlevele a követekhez. – A november 13-iki viharos gyülés.
– A jelkérés. – Wesselényi beszéde. – Báró Nopcsa László bajra hivja
Wesselényit.)
Ferencz császár és király, mint Erdély nagyfejedelme s a Székelyek
Grófja 1834-ben május 26-ra Kolozsvárra hivta össze az erdélyi
országgyülést. Ez országgyülésen mindvégig jelen volt, sőt az
ellenzéknek vezére s az egész országgyülésnek vezérszónoka volt hadadi
báró Wesselényi Miklós, akkor már mind a két hazában ismert s ünnepelt
kiváló hazafi.
A királyi hivatalosak, az ugynevezett regalisták közt neve elő nem
fordul. Családjából csak a Wesselényi István kamarás és akkor ezredes és
b. Wesselényi Farkas kamarás voltak királyi hivatalosak s bár az
országgyülés őt is reklamálta: bizonyos, hogy az erdélyi gubernium őt
meghivni semmikép se tanácsolta volna ő felségének. Azért mint
Udvarhelyszék követe foglalt helyet az országgyülésen. Követtársa e
székből Szombatfalvi József volt.
Az országgyülés tagjai mindjárt az első napokban magántársalgás közben
tanácskoztak a felett s meg is állapodtak abban, hogy az országgyülési
tárgyalásokról az eddig szokásban volt felette rövid jegyzőkönyv helyett
jegyzőkönyvet s egyuttal naplót is fognak vezetni, melybe az
országgyülési beszédeket beiktatják s melyet czenzura mellőzésével
kinyomatnak. Kettős czélt akartak ezzel elérni. Az egyik czél volt: az
országgyülést a lehető teljes nyilvánosság ellenőrzése alá helyezni s
ekként a gubernium iránt engedékeny királyi hivatalosokat is a nemzeti
közvéleménynyel mintegy együtthaladásra kényszeriteni. A másik czél
volt: a sajtót tökéletesen megbénitó czenzurát e téren félretenni s
legalább itt a sajtó-szabadságot komolyan életbeléptetni.
Az erdélyi országgyülés egyetlen táblából állott, ott a kettős
kamara-rendszer ismeretlen volt. Két-két követet választott 13 vármegye,
5 székely szék, 11 szász szék és 16 takszális hely, mely a magyarországi
királyi városnak felelt meg. Az összes választott követek száma tehát 90
volt.
Ezzel szemben állott 224 királyi hivatalos s ezek közt az elnökön kivül
két püspök, egy apát, egy káptalan, egy konvent, huszonhét valóságos
katona, magasrangu tiszt, három itélőmester és 126 főispán,
főkirálybiró, szász ispán, táblabiró, kormányszéki tanácsos, udvari
méltóság és egyéb fejedelmi közhivatalnok. Az udvartól és kormánytól
függő hivatalnokok száma tehát 172-re rugott a 90 választott követ
ellenében. Hogy ily alkatu országgyülésen is nagy politikai sikert
lehetett elérni: ezt csak a nemzeti szellem hatalmas föllendülése s báró
Wesselényi Miklós nagy tekintélye s óriási tevékenysége indokolhatta. De
épen az országgyülés ily alkata mellett volt nagyfontosságu a Naplónak
szabad kinyomatása s az ellenzéki beszédek csonkitatlan hű közlése.
Erre nézve b. Wesselényi és elvbarátai abban állapodtak meg, hogy az
inditványt Szász Károly vizaknai követ terjeszsze elő. Szász Károly
kiváló férfiu, hatásos szónok, a szabadelvü nemzeti pártnak egyik
vezérférfia volt s nagy tekintélyben állott. Az inditványt mindjárt a
negyedik országos ülésben junius 24-én előterjeszté.
»Javaslatomat – ugymond – oda terjesztem, hogy az itélőmesterek a
törvények rendszabása szerint bizattassanak meg oly jegyzőkönyvnek
vitelére, milyet eddig is vittek (melynek azonban szabad lesz az
eddigieknél jobb móddal irtnak is lenni) és a mely két részből álljon,
t. i. előadásból és határozásból; de ezenkivül a rendek kebeléből hat
személyek neveztessenek a végre, hogy azok itt a vitatások folyamatát
figyelmetesen hallgatván és azokról magoknak jegyzéket készitvén,
szerkesztessék azokat jegyző- vagy naplókönyv formájába; neveztessen ki
továbbá még egy küldöttség, mely ezen jegyzéseket megvizsgálja,
észrevételei szerint megigazitsa; fenmaradván minden egyes tagnak, ha
szavait nem jól értették, kiigazithatása és országos ülésen az iránti
észrevételének feltehetése. Ez nemes Magyarországon is igy van.«
Hozzáteszi még: »Ezen bővebb jegyzőkönyv czime lehetne Magyarország
példájára Napló vagy Naplókönyv.«