szemek, vastag bajusz, egyenes fejtartás, mindig mosolygó jólelkü arcz.
Vannak arczok, melyeket semmiféle lelki indulat soha eltorzitani nem
tud; melyek, ha mikor haragusznak is, a szelid érzelmeket, a nemes
gondolkodást tükrözik vissza. Ilyen volt Bittó arcza fiatalon is, agg
korában is. Pedig a Bittóknál a napsugártól barna, majdnem sötét bőrszin
öröklött sajátság s később kopaszság, deresedés s redőzet is urrá lett a
fej különböző részein. S mégis bizalomgerjesztő szép arcz volt késő
vénségében is.
Mert a lélek volt nemes az arcz mögött.
Deák különösen kedvelte. Már 1848-ban és 1861-ben is, de 1865 óta
állandóan. A belső bizalmasok körébe, a nagy táborkarhoz tartozott.
Minő táborkar volt ez! Minő férfiak környezték akkor a pártvezért?
Szalay László, Klauzál Gábor, gróf Andrássy, báró Kemény Zsigmond és
báró Eötvös, Kerkapoly, Bittó István, – nagy elmék és nagy erények
birtokosai, – államférfiak, tudósok, irók, bölcselők; a magyarság
történelmi eszméinek nagy ápolói. Az ifjabb nemzedék tagjainak minő
olimpusi gyönyörüség volt ezek társaságában otthon lenni!
Bittó nem volt kezdeményező szellem. Bölcselő se volt. Minden nagy
kérdésről volt érett és komoly nézete, de a mikor ezt kifejtette, sohase
olvasmányai tüntek elénk, hanem észlelései, tapasztalatai. Egész lélek
volt saját erejéből. Ha vitázott: se saját személye, se ellenfelének
botlása vagy gyöngesége nem jutott eszébe. Azért se a fenhéjázást, se a
gunyt, se az élczet nem ismerte. Mindig a kérdésnek belső igazságai
vezették agyát. Sohase volt szellemes, sohase játszott elméje a dolgok
külsejével vagy esetlegeivel, de mindig okos és talpraesett volt minden
szava. Beszéde sohase fárasztott; beszéde a legnagyobb elmék figyelmét
is magához ragadta.
Nagy tekintélyével s mindenki által elismert okosságával szinte
ellentétben állt termetének kis mérete. »Kicsiny ember nagy bottal jár«
– igy szokta a népnek példabeszéde az ily férfit jellemezni. Termete
miatt Pistikának nevezték benső barátai s párthivei. De nem guny volt e
szóban, hanem szeretet és gyöngédség.
Miért nem tudott szónok lenni?
Érdekes ez a kérdés azért is, mert bizalmas körben egész szónoki erővel
és hatással tudta eszméit megvilágitani s érveit kifejteni. De azért is
érdekes, mert miniszter és kormányelnök korában szinte kényszerült
szónokká lenni. És még se vált szónokká.
Bizony nem tehetsége hiányzott, hanem természete tartotta vissza. Akkora
szerénység s oly észrevehetetlen nagyravágyás, mint az övé, a
kezdeményezést, a szerepet, a szót százszor szivesebben engedi másnak,
semhogy a maga számára foglalja le. Ő sokkal mélyebb és tartalmasabb
szellem volt, mint például utódja, Tisza Kálmán s ha miniszterelnöksége
alatt Tisza Kálmán évenkint s kivált az első években felszólalt
kétszázötvenszer, Bittó alig hiszem, hogy felszólalt huszonötször. A
szónokláshoz pedig, hogy az magasra fejlődjék, az agynak épp oly sok
gépies munkálkodásra van szüksége, mint a zenésznek ahhoz, hogy kitünő
zenész legyen. A ki hangszerével csak ritkán foglalkozik: sohase lesz
belőle nagy zenész, akárminő a tehetsége.
Kormányelnöksége alatt nagy sikerek nem jöttek napvilágra. De nem
történtek nagy események se, melyek fénye, vagy árnyéka őrá kiterjedne.
A mai kor embere meddőnek tekinthetné kormányelnökségének rövid
korszakát.
A nemzet történetirója egykor majd foglalkozik ővele is s följegyzi
cselekményeit s azok értékét, de följegyzi talán mulasztásait s azok
okait is. S valóban sok érdekes dolgot jegyezhet föl.
Ő volt a Deákpárt utolsó kormányának elnöke. Maga a vezér a kornak és
betegségnek sulya alatt már képtelen volt a vezér mindennapi munkáját
végezni. Deák Ferencz Bittó kormányelnöksége alatt már egyetlenegyszer
sem lehetett ott se a képviselőházban, se a pártkörben, –
ellenmondhatlan bölcseségü szavaival nem irányozhatta többé az elméket s
oroszlánszemeinek komor tekintetével nem fékezhette többé a lázongó
indulatokat.
A pártnak s a körnek belső élete egészen más volt, mint a mai. Az ország
élén a miniszterelnök állt s mögötte a király tekintélye. De a párt élén
Deák Ferencz állt és az ő tekintélye. A többség nem a kormánynak pártja
volt, hanem a kormány volt a többség alkotása. A javaslatokat a kormány
készitette akkor is, de a többség a maga pártkörében gyakran hetekig
tartó vitatkozás után függetlenül állapitotta meg. A kormány kénytelen
volt nemcsak a királynak, hanem Deák Ferencznek támogatását is előre
megszerezni. Ha az egyik elmaradt: elmaradt a másik is s elmaradt a
többség is.
Ehhez voltunk szokva hét-nyolcz éven keresztül, s mikor az 1873-iki
óriási válságok után Bittó igen sulyos körülmények közt kezébe vette a
kormányt: Deák Ferenczet már nem találta a párt élén. Azt vette észre,
hogy egyedül áll s másban, mint a király tekintélyében gondviselő
támogatást nem találhat.
Megbomlott a párt egysége nyomban. Külön árnyalatok, külön
összebeszélések, külön vágyak és törekvések támadtak a párt kebelén
belül.
A Sennyey-párt szervezkedett. Azt hitte: ideje közel van.
A Lónyay-párt már szervezve volt két év óta. E párt »vacsorapárt« név
alatt már rég ideje rendszeresen működött.
A balközép is belenyult már a Deák-párt belső dolgaiba s uttörője Ghyczy
Kálmán már ott ült a kormányon s pártja bent a Deák-pártban.
Egy uj elemet is kezdtünk észrevenni a Deák-párton. A miniszteriálisok
pártjának neveztük ezt az elemet. Azok a férfiak voltak ezek, a kik
elvvel, iránynyal, válságokkal keveset törődve, mindig a kormánynyal
tartottak, az erős kormány előtt föltétlenül meghajoltak, a gyönge
kormány ellen cselszövényeket szitottak s a párt erkölcsi függetlenségét
bénitották. Ezek utóbb Tisza Kálmán rendszere alatt tulsulyra vergődtek.
Ezekből lett az ugynevezett mameluksereg.
Bittó jól látta azt, hogy Deák régi rendszerét sokáig fentartani már nem
lehet. Oszlopai töredeznek, főerősségének, Deáknak napjai már
megszámlálvák; közel az idő, a mikor összedől minden. Volt ugyan még egy
hatalmas töredéke a pártnak, melyet akkor zömnek nevezett a szójárás.
Deák benső hivei, az önzést nem ismerő régi és uj férfiak, az eszmékért
lelkesülők, csupán a közczélok harczosai: ezekből állott a zöm. De ezek
folyton fogytak s lassankint meglepte őket a csüggedés. Ezekre
támaszkodott Bittó.
Ezekkel készitette meg az uj választási törvényt s ezekkel alkotta meg
az összeférhetetlenségi törvényt. Mind a kettő a nemzeti képviselet
megtisztulására törekedett. Mily nagy és nehéz munka volt ez, mennyi
bölcseség kellett ennek elvégzéséhez: alig gondolná az ember. A
választási törvény fölött öt hónapon át vitatkoztak a pártkörök, az
osztályok, a központi bizottság s az országgyülés két háza.
Sajátságos tünet. Törvénytárunk Szent István óta csak két választási
törvényt ismer. Az egyik 1848-ban készült Kossuth vezetése alatt, a
másik 1874-ben Bittó kormányzása alatt.
Bittó sohase bukott.
Önként engedte át helyét 1875-ben Tisza Kálmánnak. Erős meggyőződése
volt, hogy ezt meg kell tennie. S érthetetlen, hogy Tisza egész uralma
alatt szakadatlanul üldözte őt. Akkora elszántsággal, s oly
rendszeresen, a minőre a kormányok történetében alig van példa. Nálunk
épen nincs. Nevének és multjának tisztaságát s eszméinek és jellemének
nemességét azonban a Tisza-rendszer egész hatalma se volt képes
érinteni. S bár husz év óta keveset hallott róla a közélet, most, a
mikor sirja mellől a bevégzett hosszu életen végignézünk: bizony nem
látunk abban egyebet, mint összhangot, fenséget s nemes magyarságot.
EMLÉKEZÉS PULSZKY ÁGOSTONRA.
(Pulszky Ágoston. Született 1846. évi juliusban, meghalt 1901. évi
szeptemberben. Iró, képviselő, államférfi, egyetemi tanár, az észjog és
jogbölcselet mivelője, hosszu időn át jó barátom.)
Alig egy hónapja, hogy behunyta szemeit örökre s hideg hant borult meleg
szivére s ma már alig emlékezik meg róla valaki. Csak azok, a kik
szivéhez legközelebb állottak. Nő, gyermekek, testvér, néhány jó rokon
és hű barát.
A sajtó hallgat. Lemorzsolta a halálnak és temetésnek részleteit.
Ismeretes, mindennapos részleteket, melyek évenként száz meg ezer
halottnál előfordulnak. Előszámlálta a korán félben szakadt élet
fontosabb eseményeit. Ki volt apja, ki volt anyja, mikor és hol
született és hol növelkedett, hol tanult, mikor lett képviselővé,
katonává, egyetemi tanárrá, mikor nősült, hány gyermeke, mi volt
betegsége s mikor halt meg s ezzel vége. A mi jó sajtónk száz vagy
kétszáz sort szentelt neki, a mint épen szeszélye vagy napi anyagának
sokasága engedte s ezzel feladatát megoldotta s kötelességét
teljesitette.
»Elvégeztetett« – mint Jézus mondta a keresztfán. S a minek vége: minek
arról tovább is beszélni.
A mi feltünhetett: az, hogy minden lap megemlitette, hogy Pulszky
tehetséges, tanult és minden tekintetben nemes lélek volt s hogy mégse
volt se mint tanár, se mint szónok, se mint államférfi, mint szokás
mondani, közkedveltségü.
Igaz-e ez? S ha igaz: mi ennek az oka? Van-e a sajtó előtt szebb kérdés
ennél? Hogy lehet valaki jó hazafi, derék ember, nagy tehetség s mégis
kerüli őt az emberek rokonszenve s nyilvánvaló szeretete? Egy lap se
tárgyalta ezt a kérdést.
Pulszky Ágoston csakugyan nagy szellemi erő volt. Nagyobb, mint édes
apja s mint Károly öcscse. Pedig mind a kettő messze felülmulta az
egészséges szellemi erők középmértékét. Ágoston eredetileg mély és
hatalmas elmebeli tehetség, tanulmánya a bölcselet terén óriási s tudása
is rengeteg. Ehhez kedves és ragaszkodó lélek, jó barát és hű pajtás,
irigykedést és rosszindulatot nem ismerő, szerény és nem számitgató,
munkára mindig kész, a gondolkodásban mindig éber. Még figyelőképessége
is meglehetősen erős.
Hol van hát az ok, mely meggátolta őt abban, hogy a politikai élet
férfiainak s a pártoknak szeretetét és bizalmát megnyerhesse? Talán
benne van az ok, vagy talán a közönségben?
Mindakettőben.
Én nagyon szerettem és nagyon becsültem őt, noha két évtized óta ritkán
lehettünk együtt. Politikai pártállásunk s társaséletünk más társaságba
vonzotta őt s másba engem. Ő kormánypárti, én függetlenségi; – pártköri
életünk nem érintkezhetett egymással.
De másként volt harmincz év előtt. Egymás mellett ültünk a
képviselőházban, szemközt az elnöki székkel, az emelkedő padsorok
közepén. Pulszky Ágost, Zsedényi Ede, Matuska Péter és én s közelünkben
Paczolay János, Szilágyi Dezső, Urbanovszky Ernő. Akkor is nagyon
szerettem Pulszkyt s három éven át ott a képviselőházban egymás mellett
talán minden gondolatunkat és eszménket kicseréltük egymással. Még a
szereplő férfiak s a nagy kérdések fölötti érzelmeinket is.
Ő talán akkor is jobban ragaszkodott Szilágyihoz, mint énhozzám, de én
jobban figyeltem rá, mint bárki más. S erre jó okaim voltak, noha
kicsinyesnek látszók.
Pulszky előbb foglalt helyet a képviselőházban, mint én. Őt már az
1869-iki országgyülés közepén beküldte Nógrád vármegye valamelyik
kerülete. Mikor választása folyamatban volt, azt mondta édes apja
Pulszky Ferencz az Uri-utczai Deák-körben:
– Majd hozok én most nektek miniszternek való embert, a milyet az uj
nemzedékben nem találtok.
– S ki lesz az? Kérdezték többen.
– A Guszti fiam!
Sokan örültek, sokan mosolyogtak, néhányan élczeskedtek is az apai
vakszeretet rovására. De az öreg nem engedett.
– Majd meglátjátok, mennyit tud az, milyen tehetség az!
Én hittem az öreg Pulszkynak. Sohasem vettem észre benne semmi
érzelgősséget, semmi elfogultságot. Miért lenne érzelgős és elfogult
saját fia irányában?
Nem is csalódtunk se a tehetségnek, se a tudásnak mértékében. De
csalódtunk valami másban. Abban, a mit a világ modornak nevez s a mit én
alkalmazkodási érzéknek vagy számitásnak tudnék nevezni.
A mi magyar társadalmunk akkor még ismerte s megbecsülte az ugynevezett
tekintélyt. Volt, a ki születése által, volt a ki vagyona által, volt a
ki tisztes kora által, volt a ki szerzett érdemek, forradalmi hőstettek,
nagy szenvedések, tudományos vagy költői alkotások által tett szert nagy
tekintélyre. Eszterházy herczegre más szemmel néztek, mint Kuba Jánosra,
a szakolczai városbiróra. A ki a mult század negyvenes éveinek nagy
küzdelmeiben már nagy szerepet töltött be, mint Szentiványi Károly,
Bónis Samu, Pulszky, b. Eötvös, vagy a ki 1849-ben igazi hőse volt a
nemzetnek, mint Klapka, Nyáry Pál, Perczel Mór, vagy a ki a kényuralom
alatt halálra itélt, bujdosó, vagy várfogságot kiszenvedett volt, mint
igen sokan, vagy a nagy költők és irók, Jókai, b. Kemény: azok már
ennélfogva a nemzet kiváló figyelmére méltók, már ennélfogva
tekintélyek. Andrássy grófot tekintélylyé tette állása, multja,
születése, tehetsége s a király különös bizalma. Deák tekintély volt
mindenki előtt és mindenki fölött.
Jól volt-e igy, nem volt-e jól: most nem vizsgálom. Igy volt. Nemzeti
szokásunk, gondolkozásunk, érzésünk, erkölcsünk elismerte s megbecsülte
a tekintélyt, a kinek szavát, nézetét, akaratát komoly figyelemre
méltónak tartottuk csupán azért is, mert az ő szava, nézete és akarata
volt. Az a szó néha gyöngén hangzott, az a nézet néha nem volt alaposan
kifejtve és bebizonyitva, az az akarat néha makacsságnak vagy önkénynek
látszott, de azért azt komoly tisztelettel meg kellett fontolni, mert a
nemzet egyik tekintélyétől eredt.
Pulszky Ágoston nem ismerte ezt a nemzeti szokást. Nem ebben nőtt fel.
Nem fejlődhetett ki nála ez. Négy-öt éves korától husz éves koráig
idegen országban, idegen népek közt volt többnyire. Minden gyümölcsnek
megvan a maga különös szine, illata, hamvassága. A magyar ifju lelkének
különös illata és hamvassága a honfi érdemek iránt való kegyelet s az
igaz tekintély méltánylása. Akkor még igy volt. Ma már nálunk sincs ugy
ezredrésznyire sem. Pulszky lelkéből és miveltségéből hiányzott ez az
illat, ez a hamvasság. Az idegen légkör letörölte ezt, vagy ki se
engedte fejlődni.
Pedig az ő lelke gyöngéd volt és figyelmes s miveltsége nemes volt és
gazdag. Csak az alkalmazkodási érzek hiányzott.
Nyomban beleszólt minden kérdésbe. Minden politikai kérdésnek ismerte
multját, jelenét, irodalmát. A német, angol, franczia és olasz államtani
irodalmakban egészen jártas volt. A bölcseleti kutatások és
feldolgozások minden művét és vivmányát jól ismerte. Lassanként saját
észlelései is szaporodtak. Ezek néha engem is bámulatba ejtettek. Irt
egy kisebb értekezést ezelőtt 23 évvel. Czime: »A pártkormányzat és a
korkérdések.« Nem akartam elhinni, hogy ez az ő műve. Azt gondoltam,
valamelyik óriási angol vagy franczia elme műve. Erősebb észlelésre
mutat e kis értekezés mint b. Eötvös József vagy Szalay László bármely
munkája. B. Kemény Zsigmond elméjéhez volna méltó. Sokáig faggattam
Pulszkyt, sokat vitatkoztam is vele, hogy bizonyos legyek arra nézve,
hogy ez az ő szelleméből eredt.
Bizonyos lettem s annál jobban megszerettem, de egyuttal bámultam is őt.
De nem igy voltak vele mások.
A nagy tekintélyü és nagy önérzetü s tisztes koru magyar táblabirónak
meg volt a maga nézete minden nagy kérdésben s meg is tudta ezt
indokolni a maga gondos észlelései alapján.
S ime eléje ugrik egy ifju. Vékony donga, kis termet, sovány alkat.
Fürtei kuszáltak, szemöldökei magasan állanak, szemei álmodozók, de
tekintete komoly. Hanyagul áll rajta minden. Bajusza pödöretlen,
Figaró-szakálla alig pelyhedzik, de már is kusza. Ruhája hányt vetett;
hosszu, bő nadrága mindig utána uszik a porban. De azért szemközt áll
vele. Merészen arczába tekint, kész a vitára rögtön, az érvek tömegével
dobálódzik s fejére idézi a világirodalom minden jeles művét s az angol
és franczia államférfiak minden nagy mondását. Tud mindent. Minden nagy
ország alkotmányának története a kisujjában s nem kiméli se a szót, se
az időt, se a tekintélyt.
A jó magyar és bölcs táblabiró csak néz, csak bámul, csak szédülni kezd
erre a rettenetes tudásra. Ki ez a fiu? A ki igy tud, igy mer
vitatkozni? A Pulszky-gyerek. A Feri fia. A ki gyermekkorától fogva
külföldön élt és tanult s ismer minden népet, minden nyelvet, minden
nemzetséget.
A magyar táblabiró, a magyar tekintély, a parlamenti notabilitás ennyi
mindent csakugyan nem tud.
Kedves és vidám jeleneteknek voltam tanuja.
A folyosón a nagyterembe nyiló ajtónál egy kis fali hirdetés
figyelmeztette a képviselőket hajdan, hogy e helyen a hangos
beszélgetést czélszerü abbanhagyni, mert a hang behatol a terembe s ott
a tanácskozást zavarja Ma már nincs meg ez a hirdetés, mert ugy sem
használt s e helyett a nagy ajtókon belül még egy üvegajtó és
szőnyegfüggöny védi a csendet.
Egy ily hirdetés alatt lefüleli Pulszky Szende Bélát, a honvédelmi
minisztert s akkor talán csak még államtitkárt vagy miniszteri
tanácsost, hogy a hadsereg felujitásának európai elveit vele
megismertesse.
Szende Béla magas termet, herkulesi alak, széles vállak, tekintélyes és
domboru mell, gyomor és has. Nyom vagy százhusz kilogrammot. Magyar
ruhában, fényes száru huszárcsizmában, tenyérnyi széles nadrágszijjal.
Egykor vitéz honvéd, Budavár falain az elsők egyike, szereti mindenki.
Szembeáll vele Pulszky. Nem ér följebb, csak a nadrágszijáig. De ennek a
nadrágszijnak ezüst csatját megfogja keményen, nehogy a miniszter
megszökhessék tőle. El nem ereszti, mig csak a német és franczia hadügyi
reformokat apróra neki meg nem magyarázza. Pulszky a beszéd alatt fölnéz
rá keményen, Szende pedig lefelé néz, mintha a torony tetejéről nézne
alá.
Kiváncsian állunk oda közelükbe néhányan. Ott áll Csengery is.
Mosolyogva hallgatjuk a hangos magyarázatot. De odajön Deák Ferencz is s
vagy félperczig hallgatja ő is. Akkor odaszól Csengeryhez:
– Eredj Csengery a terembe, mondd meg odabent, hogy hagyják abba a
tanácskozást, ne lármázzanak, mert itt Pulszky Gusztit megzavarják a
beszédben.
Nevet mindenki, maga Pulszky is. Elhagyja Szende megoktatását s akkor
veszi észre Deák Ferencz mókás szavaira, mily vidám fonákság van abban,
hogy ő az ő kis termetével itt a folyosón lefüleli az óriás termetü
Szendét s annak a fejébe akarja magyarázni Európát és Ázsiát.
A mivelt és gyöngéd lelkek sohase boszankodtak azon, ha Pulszky Ágoston
a kedélyes eszmecserében is mindjárt a magas tudomány teljes
hadszertárával ment a vitába. Nem hányivetiség, nem negédesség, nem a
szellemi fensőség gőgös érzete volt ez nála, hanem az angolok és németek
közt megszokott modor, mely ottkint az egyetemi hallgatók
vitázó-termeiben egészen otthonos. Ezt hozta ő haza s mindig
tárgyilagosan gondolkozó elméje nem tartotta szükségesnek, hogy a hol
érveket lehet és kell használni: ott a személyes tekintetek is folyton
szemei előtt legyenek.
A simaság, a kérdések szőrmentében való elintézése, az alkalmazkodási
érzék egészen hiányzott nála s később se fejlődött ki eléggé.
De a parlamentben nem minden lélek mivelt és gyöngéd. Különösen a régi
balközép nem türte szivesen a bátor érvelést, ha az ellene szólt.
Pulszky se szavaiban, se érzületében sohase bántott senkit, de
eszejárásának idegenszerüsége, felfogásának rideg tárgyiassága, érveinek
kifogyhatatlan tömege, az ellenzékkel szemközt minden pillanatban s
minden kényes kérdésben kész kiállása sok ellenszenvet támasztottak
ellene.
Hangja se volt békitő. Szónoklatát Csernátony a mult század hetvenes
éveiben »zakatolás«-nak nevezte. E szó sokáig rajta maradt beszédein.
De csak azok nem szerették, a kik nem ismerték. A kik sohase élhettek
közelében. A kik az ő társalgásának élénkségét nem élvezhették s
gondolkozásának és érzésének minden óriási tudás daczára is folyton üdén
maradt naivságát meg nem ismerhették.
Az egykori balközép tette divatossá ellene a gyülölködés, guny és
kicsinylés hangját. E hang megmaradt mindvégig mind a parlamentben, mind
a sajtóban. Sőt a nagy egyházpolitikai átalakulások idején még
fokozódott. Az okos és szabadelvü haladásnak öntudatos és szilárd hive
volt. A nyilt és alattomos klerikálisok ellenségei voltak szakadatlanul.
Érdemeit soha semmiben el nem ismerték. Minden szaváért, minden
cselekményeért, sőt minden mozdulatáért a sajtó gunyja és ócsárlása volt
a jutalom. De az ő jókedvét, kötelességérzetét ez meg nem zavarta,
szilárdságát meg nem gyöngitette. De modorát se tette enyhébbé. Annál
bátrabban, sőt annál érdesebben viaskodott ellenfeleivel.
A kormányzás terén alig maradt nyoma működésének. Félévig volt a vallás-
és közoktatásügynek államtitkára. E fontos állásba belemelegedni is
kevés idő ez. Minisztere báró Eötvös Lóránt volt. Együtt léptek a
kormányba – véletlenül s együtt vettek a kormányzástól bucsut – örökre.
A tudós elme tünődése s nem a gyakorlati kormányzás volt az ő feladatuk.
Sokáig volt tanára az ország első egyetemének, a budapestinek. Mint
tanár minő sikereket ért el, működése mennyiben tette gazdagabbá a
nemzeti magasabb értelmiséget, mennyi tudást osztott ki az ifju
nemzedéknek, a tudomány szeretetét mennyiben tette erősebbé: e
kérdésekre aggódva felelek. Mert tanári működését napról-napra nem
kisértem figyelemmel.
Én nem voltam egyetemi hallgató. A pápai főiskola volt az én
tudománybeli nevelő-dajkám. Gyerekeszem képzelete s felfogása előtt sok
tanárom óriási alakká nőtt. Később, a mikor mint képviselő Budapestre
jöttem s egyetemünk hirneves tanáraival megismerkedtem: pápai tanáraim
alakjainak méretei még akkor se zsugorodtak össze, még akkor is csak
nőttek, még az egyetemi férfiak rovására is csak nőttek. Pauler, Kautz,
Hoffman, Karvassy, Baintner, Apáthy, Sághy, Herczeg, Antal s mások is:
ismert tudósok, jeles nevek; társalogtam velük, lapozgattam műveiket,
egyszer-másszor vitába is keveredtem velük, törekedtem elméjük erejét s
tudásuk mértékét és természetét fölismerni.
De pápai tanáraimat meg nem közelithették, Bocsor István, Tarczy Lajos,
Kerkapoly Károly nagyságát el nem érték.
Nem a tehetségek arányában volt a nagy különbség, hanem az oktatás
módszerében. Az egyetemi férfiak a tudás nagy anyagát tárják föl az
ifjuság előtt, a pápai férfiak a tudás szeretetét s égő vágyát edzik meg
az ifjuság lelkében. Amazok csak az elmét gazdagitják, emezek az egész
lelket.
Ez volt észlelésem sok éven át.
Ma már talán nem tennék ily szigoru megkülönböztetést. Talán nem is
annyira két rendszert vagy két módszert képvisel a két főiskola, mint
inkább a véletlenben, az egyénekben volt a nagy különbség. Ámbár a
magyar kálvinisták magasabb oktatásának iránya és szelleme mégis sokban
különbözik az egyetemi oktatástól. Ott a faji jelleg, a nemzeti irány
sokkal erősebb, mint itt.
De, ismétlem, sok függ az egyéniségektől.
Időközben megismerkedtem például Kovács Gyulával, Plósz Sándorral s még
néhány egyetemi férfiuval s akarva, nem akarva, már szokásom szerint is
gondosabban megfigyeltem elméjük működését. Mind a kettő méltó és képes
arra, hogy a tudomány bajnoka legyen. A tudomány vivmányainak egyik se
puszta átvevője, hanem gondosan megnézi mind a kettő, hogy mit vesz át;
a mit átvesz: honnan veszi át s minő alakban s minő kidolgozással? Mind
a kettő buvárkodik maga is s a miről a tudomány azt mondja: ez bizonyos,
– mind a kettő megvizsgálja, hogy miért bizonyos.
Ha Kovács Gyula nagy nyomokat nem hagy a magyar tudományban, nagyobbakat
mint eddig: sokat kell vétkeznie, vagy az élet ösvényén sok akadálylyal
kell találkoznia.
Plósz Sándor letért a tudományos buvárkodás és az oktatás utjáról –
legalább egyelőre. Ő a sokkal nehezebb kormányzás és törvényalkotás
vállalatába kapott. Csak azóta ismerem, a mióta miniszter. Lesz-e akkora
sikere, mint buzgósága: nem tudom, nem is hiszem. A siker nem tőle függ
egészen. Társalgás közben tanári értékét törekedtem kipuhatolni. Ugy
látom, tanai mellett s tanainak igazsága mellett szereti az ifjuságot
is. Nagy és szükséges erény ez az oktatóban. Őt is méltónak találtam
arra, hogy a pápai főiskola egykori nagy tanárai közt helyet
foglalhatott volna.
Pulszky nem volt nagy tanár. Nem hiszem, hogy az a nemzedék, a mely
ajkairól leste a jogbölcselet igéit, azt mondaná egykor: én Pulszky
nemzedéke vagyok. Nem volt nagyobb tanár mint Szilágyi. Egyik se
közelitette meg Kerkapolyt.