millió korona évi tiszta jövedelmet vallott be önként. De az többször
megtörtént, hogy évi jövedelme több lett két-háromszázezer koronával.
Egyszer éppen hatszázezer koronával. Ezt is bejelentette utólag s
fizette önként a többi adót.
Hej-hajh! Erre már nem mondom el, a mit gondolok.
Hanem azt mégis elmondom, hogy akkor láttam életemben az első japán
hajót. Japán hadihajó volt a kikötőben torpedóért.
Japán!
Mit akar a japán a torpedóval? Talán héringet akar vele fogni?
Annyit tudtunk huszonöt év előtt Japánról, mint Marokkóról vagy
Abessziniáról. Talán annyit se. S ime, huszonöt év mulva szárazon és
vizen is pozdorjává törte a világ legelső katonai hatalmát!
Erre is mondhatnék valamit ugy a magunk dolgaira nézve. De hát mit érne
az?
A NAGY ASSZONY.
(Bónis Sámuelné született Darvas Erzsébet. Született 1813-ban, meghalt
1900-ban. Férje jó ismerősöm volt. Államférfi s utóbb az ország egyik
főbirája. 1848-ban tevékeny munkása függetlenségi harczunknak. 1849 után
üldözött és fogoly. Felesége méltó volt hozzá. Nagy sziv, nagy lélek,
igaz magyar nő.)
Bónis Sámuelné fölött zárult be a sirgödör. A rokonok siratják a jó
anyát, a szelid nagyanyát, a tisztes ősz dédanyát, az édes testvért, a
szives nagynénét. A vérrokon szive alig tehetne mást. A nagyközönség
elolvassa az ujságok halálhirét s a természet rettentő törvényén meg nem
ütközve olvas tovább lóversenyről, vetések állásáról, államférfiak
viszálykodásáról, ledér asszonyok és férfiak dolgairól. Alig gondol
többé a halálesetre, alig gondol arra, a kit eltemettek. Öreg asszony
volt, 87 éves volt, meg kellett halnia, nyugosztalja isten.
Pedig a ki meghalt, a kit eltemettek, az Bónis Sámuelné volt. S a mikor
rágondoltok: ne a 87 éves aggnőre gondoljatok, a ki már visszavonult a
nyilvános élettől, a ki már elrejtőzött családjának árnyékos rejtekébe s
a ki már semmit se tud a világról, a mely már ő róla nem akar tudni
semmit. Gondoljatok annak édes dicső multjára, egész életére, férjéhez
való szerelmére, honáért való nagy szenvedésére. Gondoljatok arra a nagy
lélekre, mely nagygyá lett azért, mert férjének szerelme s gyermekeinek
példás nevelése mellett nemzetének, magyar fajának nagyságáért élt,
küzdött, szenvedett, rajongott, imádkozott.
Bizonynyal mondom: nemzetünknek nagy asszonya volt az, a kit eltemettek.
Nem a szentekben, nem a királynőkben, nem a magas születés és rengeteg
vagyon körülrajzott nőalakjaiban látom én a magyarság nagy asszonyait.
Azokban látom, a kik nemük törvényét hiven teljesitik, de azért nemzetük
minden örömét és minden fájdalmát csak oly igazán és szentül érzik, mint
azok a férfiak, kiket a végzet nemzedékük vezéreivé jelölt.
Ezek közül való volt Bónis Sámuelné. Dicsőség nevének.
Minő családból származott!
A nagy-réthi Darvas-család már Bocskay korában számot tett a nemzet
történetében. Vérségi kapocsban az Ebeczky, Rháday, Palásthy, Gyürky,
Földváry, Mocsáry, Lónyay, Fáy, Bornemisza, Máriássy, Szilassy, Madách,
Szemere, Patay, Péchy, Puky s egyéb előkelő családokkal, nyolcz-tiz
vármegyében a nemzeti ügynek száz meg száz bajnokát állitá a küzdőtérre
harczban, békében, egyházban s megyéknek és országnak gyülésein. Egy ily
családnak története a nemzet háromszáz éves viszontagságainak története.
Rákóczi fejedelem függetlenségi háboruiban két Darvas végzett dicső
munkát. Darvas Mihály és Darvas Ferencz. És századokon át a bécsi
politika irtotta a kálvinista magyart, hogy e földről kiirtsa a magyart
és az alkotmányt és a szabadságot: a Darvas-család mindig ott állott az
első sorban, hogy vagyonát, életét, egész jövendőjét áldozza fajának és
szabadságának megmentéseért.
E család kebelén s e család százados hagyományain nőtt fel Darvas Erzse,
a ma eltemetett nagy asszony.
Hozzá méltó férfit rendelt férjeül a gondviselés.
A tolcsvai Bónis-család Magyarország történetében ép oly magasan áll,
mint a nagy-réthi Darvas-család. A vértanu Bónis Ferencz dicső életét
hóhér pallosa oltá ki 1671-ben. A pozsonyi nagy vértanu életének és
halálának története fönséges és irtózatos. Nincs a szentek és vértanuk
seregében ember, a ki többet szenvedett volna hitéért, mint ő szenvedett
hitéért, hazájáért s magyarságáért regéczi és pozsonyi börtönében. S
mind a háromhoz hű maradt törhetlenül.
Hol van az a történetiró, a ki megirja ezt igazán?
S a ki megirja Bónis Sámuelnek, a nagy asszony férjének gyötrődéseit. S
a hű feleség áldozatát, könnyeit és csodás fáradalmait?
Sokszor kétségbeesett s örökre elmult volna már a nemzet, ha olyan fiai
és leányai nem születnek, mint a Darvasok és Bónisok.
*
Visszatérünk még a nagy asszony emlékezetére. Most még csak azt a
rajongó honszerelmet emlitjük föl, melyet e nő Jászay Pálnak, a lelkes
történetirónak lelkében lángra lobbantott. Történelmi műveit igy
ajánlotta a nagy asszonynak.
»Darvas Ersébetnek tisztelet, szeretet s barátság jeléül.«
»Lelkem kedves barátnéja! Zsenge korom óta egy boldogitó vágy hevitette
szünetlen keblemet: magyar nyelven és magyar szellemben megirni a magyar
nemzet dicső, bár tövises emlékeit. Azon vidéken születtem, melyet
Árpád, az országalkotó s vitéz nemesei a tarczali hegy tövéből Jakta
melletti táborukból örömpillanattal áttekintvén, szivük fölgerjedésében
Szerelmesnek neveztek. Boldogkőtől csevegő morajjal kergeti e kies
völgyön Szeremse pataka mindig hév, mindig tiszta habjait. Csoda-e
tehát, ha krónikáink minden egyes szava magával ragadta lelkemet!
Gyüjtögettem és gyüjtöttem, sem időt, sem fáradságot nem kimélve, és –
miként e nemzet első vezérének, Álmosnak anyjáról beszélik – a jövendők
felől arany álmakban merengtem. Máskép történt s hő vágyaimnak csak némi
forgácsai maradtak.«
»Tégedet azon megye földe nevelt, mely engemet. Csak a zavaros Hernád
választott bennünket, téged a Bársonyos jobb téreire, engem a Szeremse
patak bal vidékére szoritván. Nincs ki azokat, miket én édes
nemzetünkről elmondani képes vagyok, hőbb kebellel s szendébb
figyelemmel kisérje, mint te. Engedd hát, hogy megmaradt forgácsaim
pislogó világánál feltünedeztessem előtted közhazánk s nemzetünk
töredékes fátyolképeit. Türelmed nem fog kimerülni, ha tudod, hogy ezek
hozzád, irántad soha nem szünő hálám s örök tiszteletem zálogául
közelednek. Szántó, Márt. 8. 1851.«
*
Mennyi lelkesülés, mily nemes imádat, mennyi rajongás azért, hogy
Bónisné megelégedésére irhassa meg a magyarság igaz történetét.
Minő fenséges lélek volt az, a ki a tudomány hőseit igy tudta
lelkesiteni!
Dicsőség emlékezetének.
KOZMA SÁNDOR.
(Kozma Sándor, született Kőröshegyen Somogy vármegyében 1825-ben,
meghalt 1897-ben. Ügyvéd, megyei tisztviselő, főbiró, utóbb az ország
főügyésze 1870 óta. – Irodalmi alkotása kevés. – Legjobb barátaim
egyike.)
Hajdan élőfákat ültettek a nemesi birtokok ösi mesgyéire. Nőtt a mesgyék
szálfája és erősödött évről-évre, nemzedékről nemzedékre. Gyökereivel az
anyaföldbe, lombjaival a levegőégbe terjeszkedett. A birtokos változott,
elhalt, ujra támadt; egyik nemzedék a másik kezébe adta át a földet;
viharok jöttek, áradás, ellenség pusztitott – a mesgyét bizton őrizte a
százados szil. Perpatvar, tűzvész, könnyelmüség, asszonykéz megbolygatta
az ősi levéltárt; királyi adományok, osztálylevelek, határjáró igazságok
eltüntek, elenyésztek, de a százados szil daczolt minden viharral s
büszkén és rendületlenül őrizte az ősi mesgyét.
Nemzeti társadalmunknak ily mesgyeőrző határfája volt Kozma Sándor. Kor
és korhadás megőrölte, elpusztitotta. Árnyékadó terebélyes lombját,
óriási törzsét, hatalmas gyökérzetét az ő nemes és magyar szellemének
bámulta és tisztelte az ujabb nemzedék egy egész élet óta s még hetekkel
és hónapokkal ezelőtt is. S most kidölt, elhunyt örökre.
Veszprémmegyei ős nemesi családból származott. Őseit se a török háboruk,
se a szabadságharczok nem tudták kimozditani a leveldi ősi birtokból. De
Mária Terézia kormánya alatt Padányi Biró Márton veszprémi püspök, a
vallás visszaállitásának ürügye alatt kizavarta és akkor költöztek át
Zala és Somogy vármegyébe. Inkább megváltak a vagyontól, a jóléttől és
az ősi birtok minden társadalmi előnyétől, de magyarságukat és
függetlenségüket fel nem adták.
Ily családból származott és ily család kebelében töltötte ifjuságát, a
hol az ő idejében és még később is, a nélkül, hogy szavakban mondva lett
volna, a hatalmaskodó osztrák ellen kiirthatatlan gyülöletet és a magyar
faj iránt soha nem lankadó, rajongó szeretetet oltott az ifjak szivébe
minden tanitó és minden tantárgy és a főiskolának egész életműködése.
Együtt tanult és versenyre kelt Petőfivel, Jókaival, Kerkapolyval, a
kiknél nem volt se rosszabb, se gyengébb, csakhogy tehetségét más téren,
az igazságszolgáltatás mezején tette gyümölcsözővé.
Lángoló hazaszeretetben, fajának végtelen szerelmében nem multa felül
egyik sem. Egészséges és erőteljes szelleme megkedvelte a tanulást és
korának tudományos műveltségét oly mértékben sajátitotta el, mint akiről
méltán mondják, hogy kora műveltségének szinvonalán áll. De sem
tudománya, se utazásai, se később a fővárosi társasélet eszmecseréi, az
őstiszta magyar gondolkodást és a nemzet intézményei és multja iránt
folyton élő ábrándos rajongását meg nem gyöngitették, el nem
homályositották.
Saját nemzetén kivül nem ismert más nemzetet, multunk hőseit az ő
szemében nem multák felül a világtörténelem összes hősei. Még napi
kérdéseinket is a magán társalgás körében a mult századok erőfeszitései
és mulasztásai szerint és az ősök nézetéből kiindulva tárgyalta
legszivesebben. Minden ember értékét akként becsülte meg, hogy milyen jó
vagy milyen rossz magyar.
És a szerint, hogy szabadelvüsége milyen igaz, vagy milyen hamis. Mert ő
szabadelvü volt a szónak tökéletes értelmében. Előtte az állami
intézmények körében csak az ember létezett, de kicsiny ember vagy nagy
ember nem és az egyéni vagy polgári jogoknak minden alkalommal, még az
állam hatalmával szemben is senki sem volt igazabb védője és melegebb
tisztelője, mint ő. Az osztályérdeket 1848 előtt megsemmisiteni
törekedett, napjainkban pedig, a mint az még gyülöletesebb alakban áll
fenn, mint 48 előtt, undorral fordult el tőle. És ez érzelemből ő nem
csinált titkot magas állásában sem.
Mint Magyarország főügyésze és egyuttal valósággal koronaügyésze neki az
udvari körök legmagasabb regióiban is időnkint helye lett volna. De ő
ezt a helyet el nem foglalta soha. És pedig készakarva nem foglalta el.
Mert neki nemcsak rendithetetlen meggyőződése, de vére, természete,
családi és egyéni jelleme volt, hogy igaz magyar embernek és igaz
szabadelvü embernek nálunk az udvar légkörében helye nem lehet. Valamint
nem lehet helye mágnásaink és bankáruraink mindennapi körében sem.
Huszonöt évig volt Magyarország főügyésze és több mint harmincz éven át
szolgálta az igazságot. A hivatalos intézkedések szürke egyformaságában
elvész az egyes ember, elvész az egyéniség. És minden eszmét, minden
gondolatot, minden egyéni érzelmet kiöl a hivatalos irály és a hivatalos
felfogás egyenruházott és mértékre vett megszokottsága.
De a harmincz év alatt minden intézkedés, a mely tőle származott,
mindamellett tisztán őrzi az ő nemes és magasztos, magyar és szabadelvü
gondolkozását. És egészen oly tisztán őrzi az ő műveltségének
egyéniségét. Azok, kik vele, felette és mellette kormányozták az
országot és azok, a kiket a hivatali rendszer alája helyezett, gyakran
bámulták az ő felfogásának nyers szabadelvüségét és egész szellemének
kurucz magyarságát.
Voltak e miatt összeütközései is. De ő változatlan megmaradt annak, a
minek indult, még a hivatalos szeken, még a királyi ügyészségben is,
szabadsághősnek.
A kik közvetlenül és a mindennapi érintkezés után ismerték, azokra
csodálatos hatással volt. Szerették, követték és bámulták egyszerre és a
királyi ügyészek azon kollégiuma, a melyet huszonöt év óta ő megalkotott
s a melyben az ő gondolkodását meggyökeresiteni törekedett, minden
időben legméltóbb emléke az ő munkásságának.
Ez ügyészi kollégium kihal, szétmállik és változik idővel és emlékként
többé fenn nem áll és Kozma hatása is, mint a nagy szinművészeké, csak
nemzedékére, korára és kortársaira hat ki. De épen azért nekünk, kik őt
ismertük, a kik vele éltünk és vele dolgoztunk, a haza rossz napjaiban
vele busultunk és a jó napokban vele örvendtünk, nekünk kötelességünk
emlékezetünkben megőrizni mindent, a mit róla tudunk, és átadni minden
emlékjelet az utókornak, a mely az olyan férfiak példáin, a minők közé
Kozma Sándor tartozott, ha lelkesülni tud, még szép és nagy dolgokat
alkothat a hazáért és a magyarságáért.
A negyvenes évek magyarjaiból már kevesen élnek. Deák Ferencz és Kossuth
Lajos táborkara nagy részben elhunyt. Nemcsak az ország központján, de a
vármegyékben is alig van egy-kettő, a kit a régi tűz melegitene és a
kinek agyában és szivében az a szellem élne, a mely a nemzetet 1848-ban
a világtörténet kiváló tényezőjévé tette.
A kevés férfiu közt, a ki még él, a legkiválóbbak egyike Kozma Sándor
volt. Elhunyta őt már az uj korszakban, az uj nemzedék gondolkozásában
érte. Ha társai is elhunynak, a mi csak pár évnek a kérdése, velük
együtt a régi Magyarország egészben a történeté lesz. Talán az eszmék
ujabb iránya meg nem engedi többé, hogy Kozmához hasonló egyéniségek
képződjenek ki közéletünk mezején. Talán a Gondviselés másképp
gondoskodik arról, hogy a magyar faj különös jelleme ne ekként, hanem a
mostani módszer szerint képződött közférfiak által tartassék tisztán
fenn. De mi ragaszkodunk ahhoz a hithez, hogy mindaddig, mig a magyar
nemzetre és annak tiszta és hamisitatlan egyéniségére az emberiségnek
szüksége lesz, addig a nemzetnek Kozmához hasonló fiai ezentul is
támadnak és pedig, ha a szükség ugy kivánja, még nagyobb tömegben, mint
támadtak hatvan év előtt.
BITTÓ ISTVÁN HALÁLÁN.
(A Bittó-család. – A csallóközi nemesség. – A tábor, melyhez Bittó
tartozott. – Milyennek látta bujdosó korában Párist? – Hol láttam
először? – Miért nem volt nagy szónok? – A Deák-párt bomlása. – Önként
hagyja el a miniszterelnökséget.)
Egyszer már megemlékeztem Bittó Istvánról, az egykori Deákpárt utolsó
miniszterelnökéről. De azért most, hogy szemeit örökre lehunyta, megint
visszatérek rá. Szerettem és becsültem. Nagyon szivesen beszélek
azokról, a kikhez szeretet és becsülés kapcsolt.
Előkelő nagy család sarjadéka volt. De csak köznemesi családé. Sok Bittó
emelkedett ki a hétköznapi szürkeség homályából; a vármegyének és az
országnak kormányzásában sok Bittónak keze, becsülete és bölcsesége
fáradozott, de minden Bittó megmaradt annyira erős magyarnak, hogy a
Habsburgok uralma alatt se uradalmakra, se főrendü méltóságokra szert
nem tehettek. Megmaradtak abban az erős köznemesi táborban, mely
századok óta őrzi az országot és szabadságait s tartja fenn a magyar
nemzetet.
Ősi birtokuk Sárosfa Pozsony vármegyében. Csallóközi kisded falu alig
harmincz házacskával s a Bittók ősi udvarával. Innen van nemesi előnevük
is. A falu igazi neve egykor Sárosfalva volt. Épen száz faluja van túl a
Dunának, a melyet ma fa néven neveznek a régi falva helyett. A szavak is
kopnak, mint az emberek, a családok s a nemesi birtokok.
A csallóközi köznemesség csodálatos tünemény nemzetünk életében. Bécsnek
torkában, a pozsonyi vár falai alatt, Érsekujvár és Komárom erődeinek
árnyékában, a németek, vallónok, labanczok országutján ezt a nemességet
mindenáron ki akarták irtani s vagy németté tenni, vagy helyébe németet,
tótot, idegen elemet telepiteni. De ez a nemesség nem engedett. Nincs az
országnak olyan vidéke, a mely töröktől, tatártól s mindenféle pogánytól
annyit szenvedett volna, mint ez a némettől. Megvédték őt a Dunaágak, a
kiöntések, a bozótok és berkek, de legjobban megvédte ősi erénye,
törhetlen magyarsága, példabeszéddé vált okossága.
E nemességnek volt egyik legszebb hajtása a Bittó-család.
A csallóközi nemes falvak kisbirtoku lakóinál ép ugy él az ősök
emlékezete, mint a nagy angol és német főnemességnél s mint az arabok,
őzbegek és turkomannok törzsfőnökeinél. Száz meg száz család él ma is,
melynek apró korhadt leveles ládája tele van az Árpádok, a Vegyesházbeli
királyok s a Korvinok korabeli levelekkel. Birtokot, nemességet,
leszármazást, atyafiságot bizonyitanak e levelek. S a ki oly féltékeny
és büszke őseire, az gonddal vigyáz utódaira is. A ki tiszteli a multat:
az megőrzi a jövendőt.
A Bittók vagyona nem kopott el, sőt Pozsony vármegyén kivül elterjedt
Somogy, Arad s több vármegyére. Okos és tisztes házasságok, takarékosság
s becsületet szerző erények szaporitották a birtokot.
Bittó István főbirtoka Somogy vármegyében feküdt Drávafokon. Tágas park
közepén előkelő nagy uri kastély néhány ezer hold külső birtokkal jól
fölszerelve, okos gazdálkodással vezetve. Itt szokta tölteni a nyarat
késő őszig. Itt szokta kedvelt könyveit és hirlapjait olvasgatni;
barátait, látogatóit, a vármegye előkelőit fogadni. Itt kerestem föl én
is ezelőtt huszonkét esztendővel. Vendégszeretete, figyelme,
előzékenysége, nemes egyszerüsége példás volt. A régi időkre, a nagy
egyéniségekre emlékeztetett.
Valósággal kiváló férfiu volt, habár a közélet zajongásai közt nagyságát
nem vették is észre. Higgadt, bölcs elméje, felfogásának különös
nemessége, nagy emberszeretete, erős gyakorlati miveltsége tette őt
nagygyá. Sok jellemvonásban hasonlitott Deák Ferenczhez. Deák
táborkarában senkise volt, a ki a vezért ugy megközelitette, mint ő.
Nagyságának nem méretei, hanem természete hasonlitott a vezérhez.
Nagy korszaknak volt méltó fia.
A magyar nemzet 1848–1849-ben élet-halálharczot vivott. Vitába
keveredett fennállásának, fajának s függetlenségének minden ellenségével
s fiai vérét, s minden erkölcsi erejét vitte fegyverül a vitába. Ekkora
erőfeszités minden nemzet történetében ritka. Minden időben minden
nemzedék nem képes ily erőfeszitésre. Az utolsó Rákóczi-szabadságharcz
óta, 1710 óta a magyar nemzet se volt erre képes. Óriási erkölcsi
erőnek, akaratnak és elszántságnak kell összegyülni s jó alkalomnak
támadni, hogy a nemzet ádáz élet-halálharczra vállalkozzék.
Erős lelkek késziték erre a nemzetet.
Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Deák, Vörösmarty alig tiz év szülöttei.
Születésük közel esik egymáshoz a 18-ik század utolsó s a 19-ik század
első éveiben. Ők és társaik edzették meg hősi elhatározásra a lelkeket.
Az az ifjuság, mely a nagy harczot megkezdette s végigküzdötte, a mult
század huszas éveiben született. Az ugynevezett 48-iki fiatalság, a
vakmerő és fenséges küzdelemnek hősi tábora 1820-tól 1830-ig támadt az
anyák szerelméből, az idő láthatatlan örökkévalóságából. Ma már alig
van, a ki e táborhoz tartozott. A vezérlő szellemek közül talán csak az
egyetlen Jókay.
Bittó is e táborhoz tartozott.
Az első népképviselet tagja, a debreczeni országgyülés buzgó
képviselője, a függetlenségi nagy elhatározás egyik hőse s mikor a
harcznak vége lett: bujdosó és számüzött: ime nyilvános életének első
fejezete!
Nem a vér heve, nem a képzelet lázongása, nem a nemes nagyravágyás
ábrándja, nem a katonai erények feszitő érzései birták őt ama nagy
elhatározásra. Hanem a mi mindezeknél szentebb: a hazafiság s a nemzet
iránt való kötelesség komoly érzete. Őt lelkének higgadtsága vitte oda,
a hova másokat, igen sokat az ifju kor rajongása.
Sok hányattatás után Párisban telepedett meg, mint bujdosó. Akkor még
köztársaság volt a francziák államalkata; elnöke Napoleon. A
függetlenségi harczok üldözöttjei szivesen menekültek oda. Ott volt
Bittó is, gróf Andrássy Gyula, gróf Teleky László, Gorove István, Irányi
Dániel s egyebek társaságában. A közös sors egyenlő érzete s hű,
bizalmas barátság kapcsolta őket össze. Egész két évet töltött el ott
1849 végétől 1851 végeig. Megismerkedett néhány kiváló franczia
államférfiuval s ideje nagy részét a korszerü államtanok
tanulmányozására forditotta.
Nagy figyelemmel hallgattam, mikor elbeszélte, minő hatást tett rá
először az a világ.
– Csaknem minden dolog ismerős volt előttem – ugymond – mikor Párisba
jutottam. Az utczák, házak, emberek ugyanolyanok voltak, mint másutt
Bécset már meglehetősen ismertem, ott többször jártam s azért külsőleg
Páris se lepett meg semmiben, de az emberek, a felfogások, az
intézmények, a szenvedélyek: mind egészen más, mint a minőket én
ismertem. A magyar társadalom még mindig Verbőczy társa dalma volt. A
középkori hűbéres életnek legszelidebb képződménye, de mégis középkori.
Ur és szolga, egyházi és világi főrendek, Isten kegyelméből való
uralkodás, fejedelmek babonás bálványozása, önkénygyakorló kormányzók,
basáskodó vidéki főtisztviselők, százféle előjog, kivétel, szabadalom,
osztályérdek s ezeknek megfelelő gondolkodás és családi élet. Fajok,
nyelvek, foglalkozások, felekezetek versengése. Szűk irodalom, bágyadt
sajtó, mely alig ismerte a gunyt és gyülölködést és semmikép nem ismerte
az élczet és vidámságot. Mi más a franczia közszellem a maga
gondolatainak, érzéseinek, törekvéseinek korlátlanságával! Mégse tudtam
igazán megkedvelni. Nálunk hazafiság, ideálok, érzések, meleg
rokonszenvek, családi ösztönök kötik egymáshoz az embereket s alkotják
meg nagy részben a pártokat is. Párisban pedig számitás, okosság, érdek
és gyülölködés. Sokkal magasabbnak, sokkal hatalmasabbnak s
fejlettebbnek láttam a franczia szellemet, de sokkal jobban szerettem a
magunkét, a magyart.
Magyar természetét nem is tudta, nem is akarta leölteni magáról soha.
Egyénisége meg nem engedte volna. Mikor miniszter volt, mikor a
képviselőház elnöke volt s mikor a kormánynak és az uralkodó Deákpártnak
vezére volt: akkor is csak művelt, világosfejü, csöndes modoru, de mégis
csak ugynevezett jó magyar táblabiró volt. Az igazi »tekintetes, nemes
és nemzetes ur«. A kinek a fülét mindig megdobbantotta s a ki mindig
nagyot nézett, a mikor őt miniszterelnök korában a »kegyelmes uram«-nak
szólitották. Barátaitól, jó ismerőseitől, a képviselőktől, egykori
megyei tisztviselő társaitól mindig gunyolódásnak tekintette a
»kegyelmes ur«-féle szólitgatást.
Mig Deák Ferencz élt, nem is volt az valami nagy divatban. Hiszen ha az
a férfiu, a ki minden párt és minden kormányzó ember fölött áll s a
királyon kivül mindenkinél hatalmasabb, csupán csak »tekintetes« és
talán »nagyságos« ur; hát akkor ki lehetne igazán »kegyelmes« ur? A régi
Deák-körnek nem is volt tagja ötven kegyelmes ur. Csak a letünt udvari
korlátnoki és helytartótanácsi rendszer agguló férfiait szoktuk
»kegyelmes ur«-nak czimezni. De csak azért, hogy tudja meg mindenki,
hogy ők nem tartoznak hozzánk, – ők más világ, mint mi vagyunk.
Régóta ismertem.
Még a mult század hatvanas éveinek közepén tartott Balaton-Füreden három
parti vármegye értekezletet a fölött: vajjon lecsapoljuk-e a Balatont?
Az én vármegyém részéről én is ott voltam valamiféle küldetésben. Fiatal
ember, koromnak és természetemnek hatalmas kiváncsiságával. Bittó István
is ott volt Somogy vármegyéből, noha a drávaparti birtokost közvetlenül
épen nem érdekelte a Balaton.
Ott láttam először. Tudtam már, hogy az 1848-iki nemzetgyülés tagja
volt, – tudtam, hogy ott volt Debreczenben, Szegeden és Aradon a
királykergető független országgyülés romjai közt s tudtam, hogy néhány
évig bujdosásban élt. Mi ifjak különös kegyelettel néztünk az ily
férfiakra, mint letarolt erdő épen maradt szálfáira. Minő hatalmas
növések, minő büszke alakok a haraszt apró sarjadékai közt! Vajjon a
kiirtott törzsek hajtásai felnőhetnek-e egykor ilyen magasságba?
Ott ismerkedtem meg vele.