magasztosabb hivatásra avatta fel. A mikor más leánynak lelkét játék és
pipere ösztönei már megtöltötték s a nevelés és kezdetleges tudományok
már kifárasztották: önnek lelke ugyanakkor magasabb vágyak szárnyára
kelt s a művészet napsugaras egébe szállott föl. A festőecset, melyet
kezébe vett, az ifju leány szellemének annyi báját, annyi gazdagságát,
annyi teremtő erejét tárta föl s hozta napvilágra, hogy önnek jövendője
elé nemcsak szülői és családjának barátai, hanem a képzőművészet hivei s
a hazai közmivelődés bajnokai is magas reményekkel néztek.
A házasélet uj világot tár a leánynak lelke elé. Uj vágyak, uj ösztönök,
uj ábrándok, uj törekvések töltik meg szellemét. Boldogsága többé nem
egyedül az övé. A férjjel, az apával, a gyermekkel kell azt megosztani s
ha kell, azt nekik egészen átengednie is. Még akkor is, ha abból neki
csak az emlékezet maradna meg. A hű nő és jó anya igy érez és igy
cselekszik. Azért nincs fenségesebb alak se égen, se földön; se a
költészet, se a bölcselkedés, se a hit világában, mint a hű nő és jó
anya alakja. Ez a tiszta szeretet. Maga az isten se egyéb. A különbség
csak az, hogy az isten halhatatlan.
Az uj világ, mely az asszony elé tárul, gyakran más eget és más földet
mutat, mint a minőt a leánylélek ismert a maga világában. A serdülő
leány játékai s a szüz hajadon ábrándjai néha oly gyorsan s oly
tökéletesen mulnak el, hogy emlékezetük is alig marad. Nem lehetetlen,
hogy az ön lelkének a művészetért való rajongása is el fog csillapodni s
egész életét, szellemének egész gazdagságát, napjainak minden óráját a
családi boldogságért áldozza föl. Szép és nemes áldozat, mely boldoggá
teszi az asszonyt s egyuttal boldogságot áraszt azokra is, kik szivéhez
közel állanak.
A családi élet szentségei töltik meg a nőnek lelkét. Más érdek, más
indulat, más érzés, más törekvés abban a lélekben helyet nem találhat.
Csak egy szentség van még, melynek ott kell lenni minden nő lelkében,
minden anya szivében; melyet nem pótolhat semmi, még az a szeretet sem,
mely a hitvest, a szülőket, vagy a gyermeket átkarolja s mely ha
hiányzik, helyén örökös üresség támad. Ez a szentség a hazaszeretet.
Ön tisztelt urnőm, magyar leánynak, magyar nőnek született. Szülői
fölött magyar földön árasztá el melegét és fényét isten napja s az ön
bölcsője ott ringott és serdülő kora ott telt el a szép és gazdag magyar
alföld közepén. Irodalmunk, művészetünk, erkölcseink s nyelvünknek örök
szépségei tették gazdaggá az ön szellemét.
Azt kérdezhetnék: miként gyakorolja a nő a hazaszeretetet? Azt
mondhatnák: legyen hű feleség és jó anya: nevelje gyermekét jónak és
magyarnak: nevelje erőben, egészségben, jó erkölcsben s istent imádni s
embertársait megbecsülni; legyen jótékony s gyámolitsa a szegényt és
tehetetlent; vegye lelkes pártfogásába hazai érdekeinket s a külföldért
ne áldozza föl idejét, pénzét és figyelmét. Legyen derék magyar asszony!
Igaz ez mind. Ebben áll a magyar nőnek hazaszeretete. De önnél, tisztelt
urnőm, még másban is áll.
Ön oly felekezethez tartozik, melynek hivei évezredek óta bujdosnak
idegen országok határain s bujdosásuk közben idegen népektől s más
felekezet hiveitől annyi félreértést, annyi bántalmat, annyi üldözést
szenvedtek. Ön oly felekezethez tartozik, melynek hazánkban békés
otthona van: melyet magyar fajunk régóta édes testvérnek fogadott el s
mely ezredéves alkotmányunkat, jogunkat és szabadságainkat most már –
hála a gondviselésnek – háboritatlan joggal élvezi s melynek hivei a
haza iránt való nagy kötelességek teljesitésében most már teljesen
egyenlő honfitársaink.
Országunk fővárosa ma már világváros magasságára emelkedett. Szép, nagy
és hatalmas, de magyarsága csonka s nemzeti jelleme bágyadt.
Társadalmának csak egyes rétegeiben lüktet a tiszta magyar érzet: egész
társadalmát idegen fajok, idegen nyelvek, idegen erkölcsök és felfogások
porfelhője boritja be, mintha nem a hazai földből nőtt volna fel, hanem
erős forgószél sodorta volna ide ezt a társadalmat. Mintha valami átok
nyomná a multból vagy a távolból vagy a magasból országunk közepén e
hatalmas erőgyülekezést. Az egyházak szószékén, a fegyveres népek
őrhelyein, a főrendek családi termeiben, a pénzváltó intézetek padjai
körül, a nagy üzletek és nagy vállalatok tárgyalásai közt, a gyárak és
műhelyek gépei mellett, a tömegek mulatságainak zenés csarnokaiban, a
leányoktatás egyházi intézeteiben mindenütt tobzódik az idegen hang,
idegen érzet s mindenütt erős viaskodásban áll fajunk nemzeti érzetével
s nyelvünk édes hangjaival.
A szabadság forró szeretete tiltja nekünk, hogy e bajt más nemzetek
példájára erőszakkal orvosoljuk. De van e baj ellen egy nyájas és
hatalmas orvosság, mely szeliden és mégis biztosan kiölhetné a
betegséget. Leányaink és asszonyaink lelkes elszántsága ez az orvosság.
Az az édes, meleg és illatos levegő, mely őket körülveszi, nemzetivé
lehet általuk s ha azzá lett, hatalmuk hóditó erejének ellent nem állhat
senki.
Ön tisztelt urnőm, jegyesével oly családot alkot, mely izlésével s nagy
vagyonának segélyével az év nagy részét az ország fővárosában tölti s
műveltségének s nemes szellemének segélyével tekintélyes társaságok
központját képezendi. Hitsorsosai által tisztelve, művelt nők és férfiak
által körülseregelve: legyen az ön családi hajléka is a tiszta magyar
szellem termékeny műhelye, édes otthona, ünnepelt oltára. Vannak már
ilyenek. Legyen ilyen az öné is. Utmutatóul másoknak, hóditó példaként a
társadalom számára, örök mintája gyanánt a magyar asszony
hazaszeretetének.
A gondviselés áldja meg az ön szerelmét, házasságát, családját és egész
jövendőjét!
KÜLÖNÖS EMBER.
(Gondol Gábor. – Jogtanárom a pápai akadémián. – Vadkacsa-tudománya. –
Mennyire ismerte a gombokat? – Lakása, életmódja, halála.)
Vannak különös emberek. Az irodalom ugy nevezi őket: különczök. A mi jó
népünk a különcz szót nem ismeri, nem használja. Hanem az olyan embert,
a ki másként él, másként lakik, másként ruházkodik, mint a többiek,
különös embernek nevezi.
Ilyen különös ember volt Gondol Gábor. De igazán különös.
Talán két hete járta be a hirlapokat az a hir, hogy Iváncsán, Fejér
vármegyében egy uri embert halva találtak. A szobában bent volt, a szoba
nyitott ajtajától nem messze vérben-fagyban. Semmit tőle el nem vittek.
Mindenét rendben találták. Hátulról, orvul lőtte agyon valaki. Valami
őrült vagy orgyilkos. Néhány nap előtt azt is közölték a hirlapok, hogy
nyomon vannak már a csendőrök, rendőrök és mindenféle őrök.
Semmi gondom a nyomozásra. Ismertem, szerettem azt a különös embert.
Meghalt – semmiféle nyomozás többé fel nem támasztja. Róla magáról
akarok megemlékezni. Életéről és nem haláláról.
Gondol Dánielnek volt testvéröcscse, a ki tudós volt és iró. Ha különös
ember nem lett volna, ő maga is iró lett volna. Ő is tudós volt,
tudománya mellett nagy műveltségü s irni is jelesen tudott. Még se irt,
holott ma már mindenki ir; az is, a ki irni nem tud. Épen ez is azt
mutatja, hogy különös ember volt.
A kálvinisták pápai főiskolájának volt negyvenöt év előtt jogtanára. Ő
volt az én tanárom is. Tőle tanultam a magyar jogot, a mely félig-meddig
akkor támadott fel: 1860-ban. És tőle tanultam a magyar perjogot, a mely
pedig akkor még nem is volt meg, hanem csak nyolcz-kilencz év mulva
1868-ban keletkezett. Jó tanárunk volt. Nagyon kedveltük. Csöndes
hangon, tűz nélkül, de okos beszéddel és meleg szeretettel belénk tömte
a mindenféle jogi tudományt. Voltak tanulótársaink, a kik ott hagyták a
főiskolát s Pestre jöttek el jogásznak. Derék fiuk, tehetségük is volt a
tudományhoz, hires egyetemi tanárok lelkéből akartak meriteni, de bizony
egyik se tanult annyit, a mennyit mi a különös embertől tanultunk.
Hiába: a tudós is más, a hires ember is más, a jó tanitó is más. Sok
hires tanár átkozott rossz tanitó. A hallgató csak csömört kap
tudományától a helyett, hogy azt megszeretné.
Alacsony, zömök termet; – sürü bajusz, sürü szakál, égő fekete szemek.
Kissé lehajtott fejjel járt, de sohase álmodozott, hanem a körülte levő
apró és nagy világot nézte, vizsgálta, figyelte. Figyelő képessége
rettenetes volt. A sasok és a vércsék nem vesznek ugy észre mindent,
mint a hogy ő mindent észrevett. Embert, mozgást, rögöt, ajtót, ablakot,
kocsit, lovat az utczán, – az utolsó fűszálat s az utolsó férget is kint
a mezőn.
Az volt a szenvedélye, a mi a világtudós Darwiné.
Fejér-vármegyei volt. Vármegyéjének két vize van; álló is, folyó is. Az
álló a velenczei tó, a folyó a Duna. A vármegyében mindenki
vadász-ember, különösen vizi vadász. Mind a tó, mind a folyó tele van
ezernyi ezer szárnyas vaddal s azok közt vadkacsával. De sohase talált
uri embert, vadász pajtást, a ki mindenféle vadkacsát ismert volna s
valamennyinek magyar nevét tudta volna.
Csodálatos ez. Házi szelid kacsát magam is alig ismerek többet
ötfélénél, vadkacsát talán annyit se. A különös ember föltette magában,
hogy a hazai vadkacsafajokat s azok magyar nevét, törik-szakad,
összeszedi.
Bejárta a világot. Nemcsak a velenczei tavat, hanem a Kis-Balatont s a
Fertőt is az egész Hansággal. Heteket töltött Baranya sarkában, a hol a
Dráva a Dunába szakad. A kopácsi tavon és környékén annyi a vizi vad,
mint a felhő. Végigkutatta a Csallóköz szakadékait s a Duna szigeteit
Mohács körül. Apróra megvizsgálta a Rétet Pancsovától Temes-Kevéig, sőt
azon túl is. A Tisza kiöntéseit mind bejárta és se az ecsedi láp, se a
Szernye nem maradt előtte ismeretlen. Talált vagy tizenötféle vadkacsát
s talált rá ötvenkét magyar nevet. Igy hallottam tőle is, barátaitól is,
tanártársaitól is.
Biztattam: irja meg vadkacsa-tudományát. Dehogy irta volna meg, a
világért se. Csak mosolygott az ilyen biztatásra. Neki elég volt, ha
vadász pajtásait a magyar vadkacsa-tudományban utólérhetlen messzeségben
megelőzhette.
Talán tiz éve is van már, a mikor az én nemes és tudós barátomat, Herman
Ottót figyelmeztettem ugy magánbeszélgetésben a különös ember
vadkacsa-tudományára. Nem tudom, irt-e neki, kiment-e hozzá Iváncsára s
kapott-e tőle feleletet? vagy az aggkor feledékenysége rajta is erőt
vett már. Tiz év előtt elmult már hetven esztendős.
Egy-két év előtt még érintkeztem vele, de csak ugy levélben. Azt irta
meg az »Egyetértés« számára, hogy a hajdani zsidóknak volt-e lovuk,
mikor ismerkedtek meg Mózes előtt a lóval s honnan van az, hogy a
Tizparancsolatban van szó ökörről és szamárról, de lóról nincs? Nem is
tudom, miért nem közöltem munkáját, pedig ma is megérdemelné.
Arra is figyelmeztettem ugyanekkor, hogy vadkacsa-tudományát ne rejtse
véka alá. Ime gróf Zichy Jenő, ez a nagyszivü főur a Bajkál-tavi
valamelyik vadkacsának különös gilisztáját fedezte föl s most a magyar
és német tudósok ennek a gilisztának különös bajusza fölött is kemény
harczokat vivnak egymással. Mennyivel fontosabb kérdés pedig a magyar
vadkacsatudomány, mint a Bajkál-tó ott az oroszok, tibetiek és mongolok
közt. Sőt még nem is a Bajkál-tó, még csak nem is annak vadkacsája,
hanem csupán egyik vadkacsájában élődő gilisztának a bajusza?
Bizonyára erre is mosolygott, de erre se felelt.
Még egy példát hozok fel az ő különös tudományáról.
Sokféle bolondja van a jó uristennek különösen a műgyüjtők közt. Hogy
most már a halotti jelentéseket, a látogató jegyeket, a postabélyegeket,
sőt a szivarszalagokat is gyüjtik: ezen már meg se ütközünk. Hát a
gombokat gyüjtik-e?
Hányféle gomb van a világon? Érczből, csontból, fából, kaucsukból,
szövedékből? Ki tudná ezt megmondani? Hajdan kis gyermekkoromban minden
paraszt iskolásgyereknek volt egy füzérrel. Ez volt a gyüjtött kincse.
Az iváncsai különös ember ugyan nem gyüjtött gombot, de azért minden
gombot megnézett jól s minden gombot ismert a világon. Furcsán sült ki
ez egykor.
Pápai tanártársai elbámultak az ő mindenféle különös tudásán. A
pénzeket, érmeket például annyira ismerte, hogy első tekintetre
mindegyikről megmondta, hogy Nabukodonozor királytól kezdve a monakói
fejedelemig azt a pénzt melyik potentát, melyik évben verette. Hogy
tanártársai kitapasztalják: igaza van-e, valamelyik utczai gyermektől
szereztek egy régi rozsdás, kissé domboru rézpitykét, akasztóját
letörték, a pitykét kövön kalapácscsal laposra verték s mikor már
teljesen ismeretlen volt, odaadták a különös embernek.
– No Gábor, ha legény vagy, miféle pénz ez? Ezt mond meg már!
A különös ember megnézi a pénzt egyik oldaláról, megnézi másik
oldaláról. Mosolyog, föl se néz tanártársaira.
– Tökfilkók! Nem pénz ez, hanem gomb. Az osztrák 26-ik számu gyalogos
ezred egyenruhájának gombja 1827-ből. Ez s ez az Este herczeg, vagy ki
volt akkor a tulajdonosa.
A tanárok csak elbámultak. Csakugyan bevallották, hogy a gombon, mielőtt
összelapitották, volt egy 26-os szám.
Ime, ilyen volt a különös ember a maga sokféle tudásával. Pedig jogi
tudása széles és mély volt.
A mikor a pápai jogakadémia megszünt: a honvédelmi miniszteriumban
foglalt el osztálytanácsosi állást. Mindenkit bámulatba ejtett ott is
szorgalma, pontossága, tudásának ezerfélesége és szótlansága. Innen ment
nyugdijas állapotba, mint miniszteri tanácsos.
Hazament, Iváncsára vonult saját kis nemesi birtokára. Meséket mondanak
itteni életmódjáról.
Lakásának se kapuja, se keritése. Minden szobájának ajtaja, ablakja
törve, zuzva, lyukas, korhadt, rég elavult. Közeli rokona nem volt
közelében, vendég ritkán látta. Csak egyetlen szobája volt türhető
állapotban. Itt fogadta vendégeit s kinálta nekik hatalmas borait. Jó
borokat tartott. Itt irt és olvasott s különösen jegyezgetett.
Udvarát fölverte a gyom. Cselédet nem tartott maga körül. Senki se volt
állandóan körülötte. Az volt öregségére az elve, hogy az embernek ugy
kell élni, mint az ősembernek. Mint a szarvasnak és az oroszlánnak. Az
oroszlánnak sincs szobaleánya, inasa, szakácsnéja, mégis megél
emberségesen addig, mig kora miatt megérdemli. Az ember talán hitványabb
volna az állatnál?
Házához rézsutosan átellenben lakott valamiféle gazdája. Ételét onnan
hordták át neki a kellő időben. Ennyiben mégis eltért az oroszlán
szokásától.
Eltért abban is, hogy ő télen mégis fütött. De maga fütött, ezt se bizta
másra. Szeretett fát vágni, mint Gladstone, a hires angol miniszter.
Maga apritotta fel szép apróra tüzelő fáját fürészszel s maga hasogatta
össze fejszével.
Három év előtt eszünkbe jutott, hogy azok, a kik negyven esztendő előtt
végeztük a jogot együtt, jöjjünk össze lakomára, Pápa városába.
Meghivtuk kedves tanárunkat is, az iváncsai különös embert. Meleg
szivvel ajánlkozott.
– Hányan lesztek?
– Tizenhárman.
Csak tizenhárman voltunk életben. Annyit tudtunk magunk körül
összeszedni.
A különös ember mosolygott és felelt.
– Valami tökfilkó azt mondaná, ha tizenhárman vagytok: akkor semmi
esetre sem jöttök össze tizenhárman.
Ez történt 1902. évi ápril első napjainak egyikén. Kistörei Tóth Móricz,
szolnoki nyugalmazott királyi ügyész lett volna egyik közülünk. Jókedvü,
erős, derék férfiu. Ő érintkezett Gondollal.
Egy hét mulva meghalt. Hirtelen, legjobb kedve közepette.
Nem is történt meg az összejövetel.
A különös emberrel többé nem is találkozunk. Az iváncsai temetőben
alszik és mosolyog most már. Álma és mosolygása boldog legyen, áldott
legyen.
A TORPEDÓ-KIRÁLY.
(Whitehead Róbert fiumei gyáros, torpedó-készitő, sokszoros milliomos.
Bismarck herczeg násza. 1882-ben meglátogattam, hogy a torpedógyártás
némely titkát nagyjából megismerjem. Meghalt 1905. évi október 16-ikán.)
A torpedó tengeri hal. Ezt a halat nem ismerem. Sohase fogtam, sohase
ettem, sohase láttam. Van-e a torpedók közt király: azt se tudom. A
balatoni fogasok közt van. A legnagyobb fogas a fogas-király. Egynek a
történetét el is beszéltem a Balaton körüli utazásaim történetében. Én
azt az öreg angolt nevezem torpedókirálynak, a ki ott élt, ott lakott,
ott gyártotta gyilkos szerszámait Fiuméban, a mi kis magyar tengerünk
partján.
Jól ismertem. Whitehead Róbert volt a neve. Származása angol, születése
Nagy-Britániában, Lancashire megyében. Manchesterben nevelődött. Ott
tanulta el a gépész, mérnök, rajzoló, vasöntő, lakatos, vegyész
mesterségeket. Nálunk lett feltaláló és sokszoros milliomos. A mult
hónap közepén meghalt s most megemlékszem róla.
De élete történetét nem mondom el. Megtalálhatja azt mindenki a
mindentudó Lexikonokban. Hires ember lett. Egyik unokáját Bismarck
herczeg fia vette feleségül. Én csak azt mondom el, a hogy vele
megismerkedtem ezelőtt vagy huszonnégy esztendővel.
Szegény boldogult Simonyi Ernő barátom sokat betegeskedett halála előtt.
A teleket ott töltötte Abbáziában. Akkor még Abbázia nem volt világhirü
telelő vagy nyaraló telep; vendéglői, nyaraló épületei se voltak, az én
beteg barátom is valami matróz házának emeletén lakott. A matróz a
tengereken csatangolt, háza népe volt a beteg ápolója s egyedüli
társasága.
Fölkerestem, meglátogattam. Nagyon örült, hogy látott. Örömében nekem
adta kagyló-gyüjteményét, melyet 1849 után bujdosó életében gyüjtött.
Ott van Angliában, hozassam haza s rakjam ki lakásomban.
Megköszöntem. Én ugyan nem gyüjtök semmiféle tücsköt-bogarat, de a kész
gyüjteményt szeretem.
– Aztán mennyi az a kagyló?
– Lesz vagy három társzekérrel. Tele lesz vele három szoba.
Mosolyogtam.
– Mit csináljak én Budapesten annyi csigabigával? Épen háromszobás
lakásom van, ha én azt mind kirakom: magam fölmehetek lakni a padlásra
vagy le a pinczébe.
Ő is nevetett. Hanem azért mégis rám hagyta a csigabigákat.
Kihivott az erkélyre.
– Nézz körül, mit látsz?
A matrózlakás fák között volt. A lakás előtt kis tisztás. Februárban
voltunk. A tisztáson pünkösdi rózsa nyilt. Az a gazdag virág, a
csodaszép pünkösdi rózsa. De egész éjjel esett a hó. Térdig érő hó volt
a rózsabokrok közt is. Tündöklő fehér havon gyönyörü rózsavirág!
Én bizony ilyen tüneményt még sohase láttam. Csak a költők röpködő
képzeletében született meg ily gondolat. A mikor a leányka szépségéről
dalolnak.
– Arcza haván rózsák nyilnak.
Kérdezte: meg akarok-e nézni valamit Fiuméban?
– Csak a torpedó-gyárat.
– Ha megmutatják.
– Magyar képviselőnek csak megmutatják!
– Hidd el azt, barátom, hogy az élő világ notabilitásai közt a legutolsó
a magyar képviselő. Nem ád arra senki semmit a nagy világban, mert attól
épen nem függ semmi. Hanem én kedvelt embere voltam valamikor annak a
manchesteri gyárnak, a hol Whitehead is dolgozott, meg is ismerkedtem
vele, majd én adok levelet hozzá, akkor megmutat mindent.
Ugy is lett.
A torpedó-király akkor már öreg embernek látszott. Ugy véltem: túl a
hatvan éven. Kerek skót feje, ősz fürtök, eleven piros arcz, kissé
előrehajló fej, erős termet, lassu, de biztos mozgásu kezek-lábak.
Szivesen fogadott. Simonyi Ernő barátom valami csuda dolgokat irhatott
rólam. Én vagyok az ezermester, a mindentudó, a lángostor, a jövendő
miniszterelnök. No ez ugyan eltalálta. Az ánglius ugyan el nem hitt egy
szót se, de azért szivesen fogadott s fáradhatlan buzgósággal
megmutatott és megmagyarázott mindent.
Bevitt a raktárba. Ott voltak a kész torpedók állványokra helyezve
szépen, sorban egymás mellett. Fénylett valamennyi.
Odavitt a gyárba, a műhelybe, a hol készül a torpedó.
Megmutatta a torpedó alkatrészeit rajzban és valóságban, kicsinyben,
nagyban. Olyant is, mely derékban, s olyat is, mely hosszában volt
kettévágva. Lássa az ember beleit is a szörnyetegnek.
Akkor még uj dolog volt a torpedó s talán nem is volt oly tökéletes,
mint a mai. Az én érdeklődésem nagyon magára vonta.
Épen negyven éve, hogy a rettenetes pánczélos hajókat elkezdték épiteni.
Egy-egy nagy pánczélos negyven millió koronába kerül. Többe kerül, mint
itt a dunaparti országház. Hány ember hány évig dolgozik, mig egy nagy
pánczélos elkészül. Ezer ember és óriási ágyuk, raktárak, készletek
rajta. S milyen ágyuk! Olyan várat, a milyen a Gellérthegyi volt, porrá
zuznak egy óra alatt. A tűzokádó hegy nem oly veszedelmes s nem oly
rettenetes, mint ilyen hajó ágyutüze.
S ime, husz év mulva előáll a torpedó-király. Kis, rongyos gyártelepet
állit föl Fiuméban s ott elkezdi késziteni borzasztó szerszámát. Az a
szerszám kicsiny. Nem is kerül sokba. Nem is adja drágán. Ha jól
emlékszem: akkor csak hatezer forintért adta szerszámát. Olyan alaku
mint a szivar. Nem is nagyobb, mint egy paraszt-szoba mestergerendája.
Három vagy négy macskakörme van az orrán. Négy-öt ember csónakba teszi,
oda vonul vele a pánczélos szörnyeteg közelébe, vizbe löki, a szerszám
oda lódul a pánczélos szörnyeteghez, macskakörmeit beleakasztja s abban
a pillanatban darabokra szakad a szörnyeteg, a negyvenmilliós alkotmány,
gránittörő ágyuival, vezérével, tisztjeivel, ezer harczosával s büszke
lobogójával elsülyed örökre a tenger mélységeiben.
Még elgondolni is iszonyatot támaszt bennünk.
Ezt a szerszámot akartam én látni.
Ezer titka van. A torpedó-király mind megmagyarázta volna, ha jól
megértettem volna mindent.
Miért nem merül a viz alá, noha tiszta aczélból van?
Miért nem marad a viz szinén, noha gyomra csak levegővel van tele?
Miért jár a viz alatt csak olyan mélységben, a hogy a torpedó-király
akarja?
Miért fut egyenesen a kitüzött czél felé? Hogy dolgozik szárnya és
farka, mint a halé? Mekkora erővel indul és mily gyorsan tud a maga
erejével is száguldani?
Ha pedig vége a csatának: miért száll alá önkényt a tenger fenekére,
nehogy békés hajók beleütközzenek s hajó s hajósok nyomorult halált
szenvedjenek?
Parasztészszel nehéz a zsebbeli óra szerkezetét elgondolni. Pedig
micsoda durva ácsmunka ez a torpedó szerkezetéhez képest!
De a torpedó-király a tengeren is meg akarta mutatni szerszámának
működését.
Telepénél avult fahid vezetett a tengerbe. A fahid végén északi
irányban, Voloska felé volt megerősitve egy-két czölöp. Ez a czélpont.
Itt kell állani a hajónak, a pánczélos szörnyetegnek. Torpedócsónak
hozott a hid mellett egy torpedót s onnan ezt a czélpont felé
eresztette. Lőtte is, eresztette is.
Száguldott a borzasztó szerszám a viz alatt. De csak ugy egy lábnyi
mélységben. Magát a szerszámot nem láttuk, de utját jól láttuk. Mint
mikor a beteg csuka csaknem a viz szinén czikázik. Száguldása nem oly
gyors, mint az ágyugolyóé. De legalább oly gyors, mint a versenyfutó lóé
vagy agáré. A nagy pánczélos szörnyeteg, ha látja is, meg nem menekülhet
előle három-négyszáz méter távolságból. Mire állóhelyéből kimozdulhatna:
ott éri a halál.
De a mi első torpedónkkal furcsaság történt.
Valami százötven vagy kétszáz méter távolságban kitért egyenes utjából s
lekonyult. Száguldott azután is, de bizony a czélpont-czölöpöket jó
négy-öt méternyire kikerülte. Ez a mi torpedónk nem ölte volna meg a
pánczélos szörnyeteget.
Csóválta fejét a torpedó-király. Ebben a lövegben hiba van. Megigérte,
ha egy-két napig ott maradok: megmagyarázza a hiba okát is.
Dehogy maradtam ott e végett. Még három lövést mutatott. Mind a három
tökéletes volt. Nem akartam én tengernagy lenni, elég volt nekem ennyit
látni.
Tökéletes ember volt a torpedó-király. Elmondok jelleméről egy-két
adatot.
Az angol kormány nem türhette, hogy ő idegen országból, idegen gyárakból
szerezze be torpedóit. Meg akarta venni a torpedó-király titkát. Meg is
vette. Hat millió korona volt a titok ára. Egész sereg mérnök, gépész,
vasműves, hajóépitő, tengerész telepedett meg Fiuméban a titkot
kitanulni. Ki is tanulták, haza is mentek s az angol kormány ki is
fizette a hat milliót.
De a sok tudós ember mégis tévedt. Otthon még se tudtak tökéletes
szerszámot késziteni. Lekonyult, elsülyedt, ide-oda czikázott vagy fele
uton megállt valamennyi. Hiába fizették a hat milliót.
Nem volt más segitség: ujra meg kellett a titkot venni.
Küldöttség jött a torpedó-királyhoz ujra megalkudni. Whitehead azt
felelte:
– Nekem csak egy titkom van. Azt az egyet eladtam, árát fel is vettem,
ujra hát el nem adom. Hanem ha rosszul tanulták meg az urak: hát
tanulják meg jól.
S megtanitotta az angolokat jól. És ingyen. Nem fogadta el az ujabb hat
milliót.
Hajh-hajh! Erős kétségem van, vajjon a mi bankárjaink egészen igy
gondolkodtak volna-e?