Eötvös Károly Munkái
XIX. KÖTET
NAGYOKRÓL ÉS KICSINYEKRŐL
Eötvös Károly Munkái
XIX.
NAGYOKRÓL ÉS KICSINYEKRŐL
BUDAPEST MDCCCCVI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
NAGYOKRÓL ÉS KICSINYEKRŐL
BUDAPEST MDCCCCVI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám
A MI KIRÁLYNÉNKRÓL.
(Erzsébet magyar királyné s osztrák császárné életét 1898. évi
szeptemberben orgyilkos keze oltotta ki. Kis József a költő megkért:
irjak hetilapja számára emléksort. Erre felelet ez a kis czikk.)
Kedves barátom!
Megkértél: irjak valamit Erzsébet királynéról. Magyar politikusnak nehéz
e fönséges alakról irni. Egész könyvet könnyü lenne, pár czikkecskét
igen nehéz.
A korona csodálatos ékszer. Nemcsak ragyog, de melegit is. Nemcsak
uralkodik, de vonz is. Hatása egészen hasonló eszményi szépségü szűz
hajadon tekintetének hatásához. De hát a korona mily hatalom akkor: a
mikor eszményi szépségü nő homlokán ragyog? A ki e mellett még hű
feleség és jó anya is?
Renan azt mondja, hogy pár fiatal nő hite és rajongó szerelme alkotta
meg a keresztyénséget. Nem tudom. A világtörténet csak férfiakat fogad
el a vallások alapitói gyanánt. De a ki a világtörténetet ismeri, az
tudja abból, a nagy és nemeslelkü férfi tudja saját életéből is, hogy a
női alak fensége meg nem határozható és el nem hihető hatalmat tud
gyakorolni egyesekre, nemzetekre, korszakokra.
Százötven év előtt borzasztó indulatok dulták annak szivét, a ki jó
magyar volt.
Idegenek lettek urrá a nemzeten. Elfajzásnak indult a nemesség legmagasb
rétege. Katona, pap, udvari ember, méltóságok kegyeltje, szolga,
alázatos kéregető, hitehagyott vagy fajtagadó lett, a ki könnyen vagy
kényelmesen akart élni, de koldussá vagy bujdosóvá kellett lenni annak,
a ki megtörni nem tudott s németté, a ki élni s nemzetségében még
virágozni akart.
Pedig élt még, noha aggon, az a nemzedék, mely a szabadság kurucz
lobogóinak árnyékában Brassótól Pozsonyig verte a király seregeit. Élt
és keserü honfi indulat forrt és habzott szivében. És élt a bujdosók
serege a Márvány-tenger partján, a ki csak azt várta, hogy a riadó szó
hangját Duna-Tisza partjától vigye hozzá a szél; fegyverre igaz magyar!
S jött a riadó szó. Európa támadta meg azt a fejedelmi hatalmat, mely
kétszáz év óta irtotta már a magyart.
De egy királynő, a ki szép és fiatal volt, egy szép és fiatal hölgy, a
ki királynő volt, egyetlen szavával utját állta e riadó szónak, a vén
kurucz nem huzta ki kardját s a bujdosó nem hozta haza lobogóját. S a ki
tette: kardját, lobogóját a királyi trón védelmére emelte magasba.
Pedig Mária Terézia nem volt magyar asszony. Nem beszélt a mi
nyelvünkön. Közvetlen közelről nem hallhatá a magyar sziv dobogását.
Erzsébet királyné magyar asszonynyá lett. Pedig se azzá nem született,
se azzá nem nevelték. Fölséges lelke önjószántából tette őt magyar
menyecskévé.
Ki az a korona közelében, a ki ő hozzá hasonló? Ki volt elődje ezer év
alatt, a ki nagyobb lett volna nála? A ki jobban szerette volna a
magyart? A ki nyelvét, költészetét, irodalmát, szivét-lelkét ugy
szerette volna a magyarnak? Hol az az osztrák? Hol az a Habsburg?
Nincs sehol és senki.
Talán Albert királynak felesége, vagy talán Nagy Lajos királynak leánya
volt az utolsó magyar királyné, a ki nemzetünk nyelvét ismerte és édes
szerelemmel szerette.
Közel félezer év telt el, a mióta a magyar nemzetnek nem volt igazi
magyar királynéja.
Erzsébet az volt.
Busulj szomoru halálán s áldd örökké dicső emlékezetét, oh magyar népem.
Zrinyi Ilona bujdosó dala jusson eszedbe, mikor halálára gondolsz!
Ti pedig nemzetünk költői és történetirói: irjátok meg életét s életének
részleteit nagy könyvekben és kis lapokon a tudósok és a tanulók, az
államférfiak és az elemi iskolák számára egyaránt.
És te kedves barátom, köss még egyszer géniuszoddal szent szövetséget s
vedd lantodra Erzsébet királyné emlékezetét. Ne azért, mert királyné
volt, hanem azért, mert magyar nő volt.
KI VOLT IRÁNYI DÁNIEL?
(Irányi Dániel, eredeti nevén Halbschuh. Született 1822-ben, meghalt
1892 november 2-án. 1848 előtt publicziszta, 1849 után menekült és
bujdosó. A külföldön franczia és olasz iró. Ujabb alkotmányos életünkben
a függetlenségi irány erős harczosa. Mocsáry Lajos után a függetlenségi
párt elnöke haláláig. Az elnökségben 1892. évi november óta én váltottam
föl.)
Pártomnak elnöke és vezére volt. Bizalmas és jó barátom az alkotmányos
függetlenségi harczok mezején – másfél évtizeden keresztül. Szerettem és
becsültem őt még akkor is, a mikor egy s más kisebb kérdésben nem
hangzott össze véleményünk. Ott voltam temetésén. Az én komor szavaim
kisérték le a sir fenekére. A párt elnökségét és vezérségét én rám
hagyta sulyos örökségül. Meg kell emlékeznem róla ma is.
Magas-közép termet, egyenes állás, hátraszegzett fej, szelid és bátor
tekintet. Önérzet az arczon. Afféle lélek, mely elveivel, kötelességének
tudásával s önlelkiismeretével mindig tisztában van. Komoly mindig, de
sohase rideg. Haja gondosan fésült, bajusza soha sincs kipödörve, de nem
is kusza, szakála szabályosan nyirott és simitott. Ruhája mindig fekete.
Sohase látta senki más ruhában, csak feketében. Semmi ékszer. Még magyar
diszruháján, egyszerü zsinóros atilláján sincs semmi csillogó.
Nem ősmagyar alak. Látása nem az Árpádok, nem a Hunyadiak, nem a
Rákócziak képét juttatá eszünkbe. Abból a felsővidéki németségből
származott, melynél nemesebb faj nincs a világon s melynél hivebb magyar
sohase született. Mely Bocskay, Bethlen, Thököly és Rákóczi harczaiban
oroszlán hősiségével küzdött, vérzett, szenvedett velünk jogért,
alkotmányért, a magyarnak és a lelkiismeretnek szabadságáért, a
vallásért és az igazságért. Irányi méltó szülöttje volt ennek a fajnak.
Eredetileg neve is német volt. Csak a mult század negyvenes éveiben
változtatta nevét Irányira. Tanárnak készült. A tudományos elmélkedés
lett volna gyermekkori ábrándjai szerint hivatása. De a nemzeti ébredés
nagy korszaka, Petőfinek s társainak lángolása őt is a politikai élet
harczainak nagy, nehéz, de dicsőséges mezejére vonzotta.
Az 1848-iki első nemzetgyülésbe őt is beválasztották képviselőnek. Még
pedig Pesten, az ország szivében.
Sajátságos választás volt ez. A Belváros is, a Lipótváros is meg akarta
választani őt is, Kossuthot is. Pedig Kossuth miniszter volt s az uj
korszak vezére, Irányi pedig csak Deák Ferencz miniszteriumában titkár
volt s csak a jövendő emberének tekintették. A választók mégis
versenyeztek a fölött, melyik legyen az ő emberük. Ütközetre
természetesen nem került a dolog. Irányi a Lipótváros képviselője lett.
Önálló gondolkodását megőrizte mindig mindenkivel szemben egészen a
merevségig. Mintha a tudományos elmélet szigoru embere lett volna a
politikában is.
Meglehetősen az volt is haláláig.
Egyszer 1848-ban beszédet akart tartani a kormány ellen. Erős ellenzéki
beszédet. A Batthyányi-Kossuth-kormány ellen, melynek Deák Ferencz
igazságügyminiszter is tagja volt, kinek pedig Irányi épen titkárja
volt.
No hiszen most kisértené meg egy miniszteri titkárocska mennydörgő
beszédet tartani a képviselőházban saját kormánya ellen!
1848-ban a képviselők franczia minta szerint a szószékről beszéltek.
Irányi javában mennydörög a szószéken és sulyos érvekkel ostromolja a
kormányt, a mikor épen Deák Ferencz megy el a szószék előtt. Egy
pillanatra megáll, meghallja a támadást s félig komolyan, félig tréfásan
halkan odaszól Irányihoz.
– Jobb volna Dani, ha a jegyzőkönyvet vezetnéd, mintsem hogy rajtunk
tipródol.
Irányi meghallja a szót, megáll beszédében, élesen ránéz Deákra s
hangosan azt mondja:
– Miniszter ur, ön ugy látszik feledi, hogy én itt a népfenséget
képviselem.
Deák tovább megy. Csak ugy féloldalról szól vissza:
– Igazad van Dani, feledékeny az ember!
A képviselők egyik része nevet, másik része éljenzi Irányit.
Irányi sohase engedte ellankadni ezt a nagy és nemes erkölcsi
függetlenséget. Korunk megváltozott izlése néha szükségtelennek találta
ezt, néha meg is mosolyogta, sőt kis dolgokban még gyöngeségnek is
nézte, de Irányi változatlan maradt.
A tökéletes erkölcsi függetlenség volt az ő jelleme. Születése, tudatos
akarata s egész élete igy alakitotta meg azt a jellemet.
De hát Irányi szegény ember volt. Semmi vagyona nem volt soha. A sors
kénye pedig sokat játszott vele. Hol magasra emelte, hol mélybe
taszitotta. Volt törvényhozó, volt az országnak teljes hatalmu biztosa,
volt számüzött és földönfutó. De mindig vagyontalan. Miként maradhatott
tehát független?
Nem is olyan nehéz kérdés ez, mint első pillanatra látszik.
Nőtlen maradt. Asszony, gyerek nem csüngött a nyakán. Költséges élvezet
ismeretlen volt az ő lelke előtt. Képviselői fizetéséből mindenre telt.
Ma ugyan, az ő halála óta már 3200 forint a képviselők évi tiszteletdija
s ezt negyedévenként egyenlő részletekben pontosan és biztosan fizetik.
De az ő idejében szükebben mérték a képviselők pénzét.
Minden napra 5 forint és 25 krajczár járt élelemre, ruhára és költségre,
utazásra, élvezetre. Ezen kivül 800 forint volt lakásra. Egész éven át
legföljebb kilencz hónapra terjedtek az ülések, nagy ritkán tizre. Az
összes képviselői jutalék tehát 2100 forint körül volt s igy egy-egy
hónapra esett mintegy 175 forint.
Irányinak sohase volt adóssága. Volt eset számüzetése idejében, hogy
koplalt, fázott, nélkülözött, száraz kenyéren élt, de adósságot soha nem
csinált. A korszerü társadalmi lét legnagyobb betegsége tehát őt nem
bántotta soha.
Ott lakott a Belvárosban, a Rózsa-téren, a Lakatos-utczában. Ma már se a
tér, se az utcza nincs meg, se a ház. Mérnök legyen, pedig tudós, a ki
meg tudná mondani, hol feküdt egykor az a kis egy emeletes ódon
házacska, a melyben Irányi élt és meghalt. Királynak, főherczegnőknek,
katonáknak palotái állanak ma ama ház helyén és egész vidékén. Az utcza
még egy darabig fennállott, a főváros el is nevezte Irányi-utczának, de
utóbb eltünt bizony az utcza is. Ma az egykori Pléh-Kalap-utczát nevezik
Irányi-utczának, hol Irányi soha nem lakott.
A Lakatos-utczáról keskeny, sötét kapualján régi falakba épitett régi
lépcsőn kellett fölmenni rácsos folyosóra s azon balra kanyarodni. A
folyosó végén nyilt egy kis zárt folyosó, abból egy kis szoba egy diákos
ágygyal. Ez volt Irányinak előszobája s egyuttal hálószobája.
Ágyterítője lehetett száz esztendős, faágya még régibb. Itt volt egy pár
faszék, itt volt diákkori utazó ládája, mely megjárta Európát s ez nem
maradt el tőle bujdosása közben se. Itt volt egy ruhafogas s a fehérre
meszelt falon egy-két aczélmetszetü kép a franczia forradalom néhány
alakjával Ha vendége jött, szálló vendége, például nagy ritkán agg
nővére: akkor a vendég lakott e szobában s az hált az ágyban.
Ebből nyilott még egy szoba. Két kis ablaka a térre. Ez volt Irányi
nappali szobája, dolgozószobája, elfogadóterme és diszpalotája. Ebben
már pamlag is volt. Egy pár álló zárt szekrény a falak mellett. Asztal
tele könyvvel, levelekkel, irományokkal. Néhány szék. Egyik üresen, le
lehetett rá ülni. A többi országgyülési nyomtatványokkal megrakva. Ha
öt-hat ember berontott: tele volt a szoba egészen. A falon Teleky Blanka
grófnőnek, a nagy vértanunak aczélmetszetü képe. Azon kivül de Gerando
Atillának, Irányi egykori tanitványának egyszerü diszmagyar ruhában
ábrázolt ifjukori képe. Mind szives ajándék, emlékdarab, kegyelettel
őrzött.
Szegény protestáns lelkésznek vagy tanitónak lakása volt biz ez.
Költséges is volt. Felszökkentek a házbérek; kellett érte fizetni
évenként négyszáz forintot s ezen kivül a bejáró tisztogatónénak is
kellett adni havonként négy forintot.
Kocsit, fiakkert, egyfogatut soha nem használt.
Étkezni valamelyik közeli tisztes vendéglőbe járt, élete utolsó
évtizedében a Ferencziek-bazárjába. Reggeli, déli és esti étkezése
naponként belekerült harmadfél forintba. Nyaralása abból állt, hogy
néhány hétre kirándult egyik-másik bensőbb barátjához vagy felső vidéki
közel rokonához. A Teleky-család, Gaál Péter s kivált Vályi János több
nyáron élvezhették látogatását.
Ez volt életmódja. Ily életmód mellett évenként meg tudott takaritani
szerény képviselői dijaiból közel kétszáz forintot, hogy ha betegség,
aggkor, tehetetlenség egykor megrohanja, ne kelljen más kenyerére, még
az országéra se szorulnia. Mintegy ötezer forintnyi örökséget hagyott
szegény rokonaira.
Az ily törvényhozó számára nem kell összeférhetlenségi törvényt hozni; a
társadalmi és politikai működés utjain, berkein, ligetein, gyümölcsösein
nem kell tilalomfákat felállitani. Ez az igazi függetlenség.
De még ez se a teljes függetlenség.
Ő független tudott lenni még barátai befolyása, még a közvélemény
áramlata ellenében is.
A 72-iki országgyülés vége felé 1874-ben programmalkotó tanácskozásokat
folytatott a függetlenségi párt. Irányi ellenzett minden kijelentést,
melyet félreérteni vagy félremagyarázni lehetett. A párt többsége
általánosabb elvi kijelentést látott jónak, a mely alá odaférjen Kossuth
is s oda férjenek a 48-asok és 49-esek is, sőt egy kis erőltetéssel még
a köztársaságiak is.
A nagy többség Irányi ellen döntött. De ő nem alkudott, nem engedett. Ha
maga marad is, kilép a pártkör kötelékéből. S valóban kilépett. Lesz-e
mandátuma, támogatja-e őt a közvélemény, nem fordul-e ellene a
függetlenségi párt nagy tábora: mind e fölött nem tünődött. A többség
Kossuth jelszava alatt alakult. Még ez se riasztotta meg őt.
Független tudott lenni. Kilépett. Csak ketten maradtak vele: Csanády és
Almássy. S tekintélye nem szenvedett csorbát. Tiz egész éven át, 1884-ig
volt különállása. Csak akkor tudtunk vele egyesülni.
Ezt a függetlenséget bámultam és szerettem benne.
Ifjukori ábrándjai, lelkesedésének hajdani tüze, az elvek sulyában és
szentségében való hite meg nem csökkentek soha. Élete utolsó éveiben sok
bántalom érte, pártjának egy-két tagja sokszor elkeseritette. Pártvezéri
babérjait durva kezekkel törekedtek leszaggatni. Nem egyszer gondolt
arra, hogy visszavonul a párt elnökségétől.
Mindig kibékitettük. Thaly Kálmán, Kiss Albert, gróf Károlyi Gábor
érdemes buzgósággal siettek mindig őt diszes állásának megtartására
birni. És magam is siettem. Egykor könnyek jöttek szemébe, mikor
kérleltem.
– A ti barátságtok nyujt nekem vigasztalást.
Nagy nyomokat nem hagyott nemzetünk történetében. De bár szerény, mégis
ragyogó alakja volt politikai közéletünknek. A mit sirjánál mondtam
róla, mikor eltemettük, elmémnek és szivemnek teljességéből mondtam azt.
S kilencz év óta mindig jobban érzem, mindig tisztábban látom: mennyire
igazam volt. Mindig áldással gondolok emlékezetére.
Vajjon megirhatom-e egykor élete történetét? Vajjon méltón tudja-e
megirni más?
Becsületes ember volt, jó hazafi és igaz magyar. Sokat szenvedett
elveiért és sohase nyert senkitől semmi jutalmat. Még hazája nagyságának
s nemzete boldogságának tudatát se. S mégis rendületlen hűséggel
teljesité kötelességét – haláláig.
VÖRÖSMARTY ELŐFIZETŐI.
Vörösmarty legnagyobb művét, Zalán futását előfizetés utján adták ki s
terjesztették. E művel lépett föl először igazán a költő s ezzel lett
irodalmi hőseink s nemzetébresztő nagyjaink közt nyomban az elsők
egyike.
A munka az 1825-ik év augusztus havában látott napvilágot. Az 1825-iki
országgyülést szeptember 11-ére hivta össze Pozsonyba a király. A király
meghivó levelét már augusztusban, sőt juliusban megkapták a vármegyék és
a főrendüek. A munka megjelenése, a nemzeti nagy hőskölteménynek
napvilágra jötte s a királyi levél, melyből az alkotmány föltámadását
remélték, tehát egy időre esett.
Az időknek e találkozását Vörösmarty életrajzában e szavakkal jellemzi
Gyulai Pál: »A politikában a kihirdetett országgyülés, az irodalomban
Zalán futása volt a beszéd főtárgya. Természetesen a politikai érdek
volt a hatalmasabb, de az ősi jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka
közti rokonságot mindenki érezte.«
Dehogy érezte mindenki. Gyulai Pál e szavakban többet mondott, mint a
mennyi a történeti igazság. Többet mondott, mint a mennyit talán maga is
akart. Nem olyanok voltak akkor az irodalmi viszonyok, hogy a mikor a
vármegyék követválasztásra készültek: akármiféle irodalmi műre engedték
volnak terelődni figyelmüket.
Még ma se olyanok. A követválasztás időszaka ma is elnyeli az egész
érdeklődést a miniszterelnöktől kezdve a községi jegyzőig. Uj
Vörösmarty, uj Petőfi, uj Arany láthatna napvilágot: nem törődnék azzal
senki. Még a sajtó maga se törődnék.
Furcsa irodalmi közönség volt az az 1825-iki.
Voltak ugyan irodalmi körök. Az irodalom iránt való érdeklődésnek voltak
apró központjai. Kazinczy és barátai köre, Debreczen, Veszprém,
Kolozsvár egy-egy vidéki kis központ volt. Pesten Vitkovics Mihály háza,
Kulcsár István szerkesztő műhelye, Trattner Jánosnak vagy Mátyásnak
vendégszerető asztala egy-egy irodalmi kör volt. Irodalmi kis központ
volt, amazoknál sokkal élénkebb, Kisfaludy Károly mulató, vitatkozó és
dolgozó társasága. Pápán Pápay Sámuel körében, Sümeghen Kisfaludy Sándor
és Deák Ferencz körében, az erdélyi részeken a két Teleky gróf körében,
Győrben Czuczor Gergely, Pannonhalmán Guzmics Izidor körében, másfelé
Fáy András és a Szemerék vendégszerető házaiban igenis volt egy-egy kis
társaság, mely lelkén viselte nemzeti ébredésünk irodalmi jelenségeit.
De mindez kicsiny kis társaság volt. Tagjainak száma az egész ország
területén pár százra is alig rugott.
A nemzet még akkor irodalmi közönséggé lenni se nem tudott, se nem
akart. Bizonyitja ezt Vörösmarty előfizetőinek szomoru kis száma. Kivált
ha megvizsgáljuk, hogy e kis szám is kikből állott?
Zalán futására beérkezett 1825. évi november közepéig 93 előfizető
összesen 115 példány megrendelésére. Ebből Eggenberger József pesti
könyvárus két példányt rendelt. Nem magának, hanem vevőinek. Ama könyvek
száma tehát, melyeket irodalmi érdeklődés törekedett megszerezni, csupán
113.
De még ennyi se.
A költő még akkor oktatta Perczel Sándor fiait. Perczel Sándor maga
megvett 10 példányt, hogy rokonai s ismerősei közt kiossza. Deák Ferencz
gyüjtött 8-at, Zádor György 5-öt, Kisfaludy Károly 5-öt, Kulcsár István
4-et. Mindez összesen 32 példány. Mindezeket messzelátó és mélyen érző
nagy lelkek s benső és hű barátok és egyuttal maguk is irók gyüjtötték s
buzgalmukat az, hogy a költőn segitsenek, legalább is ösztönözte
annyira, mint a nagy nemzeti alkotás iránt való érdeklődés. A két nemes
érzés bizonyára egyenlő erővel játszott össze a gyüjtésre.
Maradt tehát a nagyközönség számára 81 példány.
De még ennyi se maradt. Ebből is tetemes szám hű barátokra,
tanulótársaira s irótársaira esik.
Gondosan végig néztem a neveket. Unalmas lehet olvasóimra, ha
vizsgálódásaim eredményéről beszámolok. De mégis beszámolok. A hetvenöt
év előtti kornak, nemzetünk föltámadása korszakának egyik jellemvonása
ez. S tanulság arra, mily munkát kellett nagyjainknak végezniök, hogy
eljuthassunk oda, a hol legalább ma már vagyunk.
Vörösmarty Ferencz, pesti hites ügyvéd, a költőnek gyámja és gondnoka
1816 óta, a mikor a költő apja meghalt. Egyébként is közel rokon, mert a
költő apjának vagy testvérje, vagy első unokatestvérje volt. Ez az egyik
előfizető.
Ennél a bátyjánál volt a nagy költő egy évig ügyvédi joggyakornok. Ez
segitette be korábban a költőt nevelőnek a Perczel-családhoz. Ez adta
idősb Vörösmarty Mihálynak, a nagy költő édes apjának azt a tanácsot,
hogy betegeskedése ellen pesti orvoshoz forduljon orvoslásért. Oda is
fordult, de a mint a rendelt orvosságot bevette: egy nap mulva meghalt.
Sallay Imre, 1825-ben jurátus, a királyi táblának hites jegyzője, a
költőnek rajongó társa és barátja, ki nem távozott oldala mellől, ha
tehette, egy pillanatra se. Leirta a költőnek minden versét, minden
munkáját még gyermekkori zsengéit is önmagának. 1817-ből ő mentett meg
számunkra egy serdülőkori költeményt, melyet száz mással együtt a költő
megsemmisitett.
Tretter György és Paziazzi Mihály pesti polgárok, a költő jó barátai,
amaz városi alügyész, emez jurátus. Mind a kettő iró is, de német
nyelven. Abban az időben mindig akadt Pesten német verselő. Ilyen volt
később Raics is s voltak mások is. Tretter és Paziazzi majdnem egykoruak
voltak, Vörösmartyval csaknem mindennap találkoztak. A költő tőlük
tanult németül, emezek meg ő tőle magyarul. Sőt Vörösmarty még német
vers irásával is vesződött egyszer-kétszer a kedvükért s valószinüleg
pajzán versenygésből.
Virág Mihály pesti papnövendék, az öreg Virág Benedeknek rokona, a kinek
házánál a költő vele megismerkedett s közelebbről megbarátkozott.
Egyed Antal és Klivényi Jakab katholikus papok s irók. Amaz 1825-ben már
paksi plébános és alesperes, de korábban bonyhádi káplán; emez még csak
baranyai káplán. Velük Tolnában ismerkedett meg s szőtt benső barátságot
a költő. A barátság fenmaradt tisztán és nemesen halálukig. Ők szerezték
meg előfizetőnek Juranics László pécsi kanonokot is, az 1837-ben elhalt
győri püspöknek Juranics Antalnak testvérjét.
Nagyjeszeni Jeszenszky Elek, az árpádkori ős Jeszenszky-nemzetség sarja,
barsmegyei birtokos és táblabiró, a kivel a költő Jeszenszky Miklós
utján barátkozott meg. Miklóshoz a költőt a bonyhádi ismeretség után a
legmélyebb és legbensőbb baráti érzelmek kapcsolták.
Vitkovics Mihály, Czuczor Gergely, Fáy András, Guzmics Izidor: mind irók
s a költő jó barátai. Meg is látogatta Czuczort Győrben, Guzmicsot
Pannonhalmán, Vitkovics vendégszerető házánál s irodalmi társalgásain
rendszeresen jelen volt s Fáy Andrással is holtáig fentartotta nemes
barátságát.
Fábián Gábor, a vörös-berényi szegény kálvinista pap fia, öt évvel
idősebb, mint a költő, de ennek mindvégig lelkes hive. A költő is
hűséggel ragaszkodott hozzá. S méltán. Sokat tanultak egymáson és
egymástól. A hogy Vörösmartynál a költői nyelv, ugy Fábiánnál a
tudományos nyelv a legszebb s a legragyogóbb. A hogy Fábián Ossián
énekeit s Tocqueville Demokratiáját nyelvünkre átültette: ennél szebbet
ma se tud felmutatni prózai és tudományos irodalmunk. A két alkotó lélek
barátsága tehát természetes volt. Együtt is voltak Pesten naponként.
Csehfalvy József esztergom-vármegyei táblabiróval 1822–23-ban
ismerkedett s barátkozott meg a költő, mig Csehfalvy Ferencznél
Tolnamegye alispánjánál jurátuskodott. A jurátusi vadászczimborák kedves
társaságának ez is tagja volt.
Pálóczi Horváth István és Sághy József fehérmegyei kisebb tisztviselők,
Vörösmartyval egykoruak, Székes-Fehérvárott tanulótársak s később is
mind vele, mind öcscsével Vörösmarty Jánossal jó barátok.
Szalay Antal akkor értényi káplán. Rajongott a magyar irodalomért és
irókért.
Ime az egyénenként megszámlált tizennyolcz előfizető mind irótárs vagy
tanulótárs s hű és jó barát. A valódi közönségre nem marad több 63
példánynál.
Igaz: ebben a közönségben jó nevek fordulnak elő.
Ajkay János, nyugalomban levő huszárfőhadnagy, vasmegyei táblabiró, vasi
és veszprémi birtokos, a veszprémmegyei árpádkori Ajkay-család ivadéka.
Zádor György biztatta az előfizetésre.
Baloghy Imre honti birtokos, 1825-ben tiszti főügyész, 1839-ben
Hontmegye alispánja. Ő velin papiros kiadásra fizetett elő 2 ezüst
forinttal. Ilyen bőkezü előfizető rajta kivül még csak egy akadt: Tar
István. Több nem.
Ügyvéd összesen 16 akadt előfizetőnek. Ez a kar nyujtotta a legnagyobb
segitséget. A táblabirák csak 15 számmal, a katholikus papok és barátok
szintén 15 számmal, a megyei tisztviselők 14-gyel, a királyi
tisztviselők 6-tal szerepelnek.
Az ügyvédek közt van Deák Ferencz is mint »hites ügyvéd Zala
vármegyében«. Ő maga nevezte magát ekként. Levelére, melylyel az
előfizetési összegeket beküldte, ezt irta Vörösmarty: »Nemzetes Deák
Ferencz prókátor«. Deáknak volt akkor Zalában testvéreivel együtt
mintegy négyezer hold földje s szép gazdasága, viselt is már
tiszteletbeli tisztségeket, de azért a czime »Nemzetes ur« volt. Az
igaz, hogy voltaképen a »Tekintetes ur«-nál följebb haláláig se vitte.
Deák nyolcz előfizetőt gyüjtött. Egyik volt ő maga. Azután volt két
sógora: Oszterhueber József Puszta-Szent-Lászlóról és Oszterhueber
Mihály Nyirlakról. Volt még Gyömörey Boldizsár táblabiró és Szép György
fiskális Zalaegerszegről, végre Chinorányi Boldizsár alszolgabiró. Mind
zala-vármegyeiek.
A könyv szétküldése lassan ment. Augusztusban jelent ugyan meg a munka,
de az év végéig maga Deák Ferencz se kapta meg. Nem győzte várni s azért
vett külön is egy példányt Szombathelyen. Könyvárus akkor ott nem volt,
hanem Zsoldos nevü könyvkötő árulta a könyvet.
– Azonban – irja Deák 1825-ik évi karácsony napján Vörösmartyhoz – ezt
nem olvashattam el még, mert testvérnéném azt nálam meglátván, tőlem
olvasás végett elkérte, minthogy azt még eddig végig nem olvasta, nékem
ujra várakoznom kell. Egyébaránt ő igen dicséri ezen munkának
könnyüségét, helyes változásait és nagy erejét és ezen dicséret
szégyenedre nem válik, mert dicsekedés nélkül mondom, hogy az ő
dicsérete fontos, mivel a hazai és német literaturának nem csekély
ismerője lévén, a szép literatura mezején termelt virágoknak
megitélésére alkalmatos.
Deáknak ez a testvérnénje Oszterhueber Józsefné, Deák Mária volt.
Az ügyvédek közt szerepel Fábián Gábor, Zádor György és Vitkovics Mihály
is. A kik pedig irók voltak.
Köztük van Magyar-szölgyéni Szögyény Gábor, a későbbi Szögyény Emil
képviselő apja s berlini nagykövetünknek másod nagybátyja.
Ghyczy Ignácz 1825-ben bábolnai kamarai fiskus. Ez bátyja Ghyczy
Kálmánnak. Könyvgyüjtő komoly tudományos férfiu volt, jeles utódai
maradtak, az országgyülési könyvtár alapját az ő könyvgyüjteménye
képezi.
Szombathelyi Antal, 1855-ben körös-ladányi uradalmi ügyvéd, 1832/36-ban
Békés vármegye országgyülési követe, 1847/48-ban megyei főjegyző,
1849-ben alispán és kormánybiztos. Mint ilyet elfogták, halálra itélték,
az utolsó órában Haynau megkegyelmezett neki.
Hegedüs Ferencz, 1825-ben az országgyülésen báró Brudern Józsefnek mint
távollevőnek követe. Lelkes ifju akkor.
Dukai Takács Péter vasmegyei birtokos, Berzsenyi Dániel feleségének s
Dukai Takács Judit költőnek közeli rokona.
Nagy István később királyi alapitványi ügyigazgató. Kisfaludy Károly a
»Kérők« czimü vigjátékában őt figurázta ki. Akkor legalább igy vélték.
A tizenöt táblabiró közt ott vannak:
Mócsfalvi Gyurcsányi István bars megyei birtokos agglegény,
ősnemzetségének utolsó férfi-sarjadéka. Művelt ember volt.
Jakabffy Gergely, nem a krassói, hanem a szalai nemzetségből. Később
megyei főszámvevő.
Két Karácsonyi a beodrai ágból.
Két Luka, Antal és Sándor, a későbbi hires adminisztrátor Hontból.
Szentpétery István, a nagy-kőrösi Szentpétery nemzetségből.
Tököly György a kevermesi ágból, Tököly Szabbász rokona. Szerb ő is,
mint Vitkovics.
Hát a mágnások, főpapok, királyi herczegek és országos rendek közül
ugyan ki szerezte meg 1825-ben Zalán futását? Kihez hatott el az
ébredésnek eme fölséges szózata?
Az 1825-iki országgyülés megnyitása összeesett Zalán futásának
megjelenésével.
Rég nem volt már országgyülés. A napoleoni háboruk óta nem hivták már
össze. A bécsi kongresszuson megcsinálták a szent szövetséget. A bécsi
hatalmasak s az ország kormányzói szentül megnyugodtak abban, hogy a
magyar nemzet többé állami életet nem fog élni. Ha csöndesen elalszik,
ha csöndesen hunyja be szemét: annál jobb. Ha azonban kiabál, vagy
rugdalódzik: akkor végig vernek rajta. Legalább vége lesz a háromszáz
esztendős perpatvarnak gyökeresen.
Az országgyülés két táblából állott akkor is, a miként most.
A követek tábláján megjelent a királyi személynök a királyi tábla
biráival együtt. Kik voltak, mi volt a nevük, jó hazafiak voltak-e vagy
rosszak: nem tartozik a mi dolgunkra. Összesen tizenkilenczen voltak.
Rég nem él már közülök egy se. Van egy-két jó név, jó családbeli név is
köztük. De hogy olyan egy se volt köztük, a ki vágyat érzett volna
magában a nemzet nagy költeményét megszerezni vagy elolvasni: az
természetes. Ők a hatalmat szolgálták s nem a nemzetet.
Az egyházi rendet a követek tábláján harminczhét férfiu képviselte. Ott
voltak a székeskáptalanok követei. Csak a szombathelyi római és az
eperjesi görög-katholikus káptalan nem küldött rendes követet, ők csak
távollévő követet küldöttek. De hiszen mindegy volt ez. Az apát urak
közül is hiányzott a lekéri, szentmártoni és kapornaki apát. Ők is
távollévő követ utján voltak jelen. De Zalán futását meg nem vette
közülök egy se.
Pedig a katholikus szemináriumok örök érdemet és halhatatlan dicsőséget
szereztek maguknak abban a szentséges munkában, melynek eredménye a
nemzet feltámadása lőn. Fajunknak és nyelvünknek szerelme s a magyar
hazafiságnak égő lelkesedése még a rég elmult, rég elfeledett kurucz
korban se volt tisztább, nemesebb, szivekre hatóbb, mint néhány
szeminárium szerény növendék papjai közt. S már közel negyven év óta
lobogott a szent tűznek lángja. Az alsó papság kebelét erős hazafiság
duzzasztotta. De az a pap, a kinek becsületes jó hazafi hirét szárnyaira
vette a közbeszéd, magasabb állásba el nem juthatott s az országgyülésen
meg nem jelenhetett.
A vármegyék követeinek száma 105 volt. Előkelő férfiak, magas állásu
köztisztviselők s rendszerint vagyonosak.
Ezek közül egyetlenegy férfiu fizetett elő Zalán futására.
Ez Borsiczky István volt, Trencsén vármegye alispánja és követe. Lelkes
hazafi s tudományosan mivelt ember. Képviselte vármegyéjét az
1832–36-iki országgyülésen is. Miveltségének erejét s gondolkozásának
tisztaságát fölismerték az országos körök s a nemzeti muzeum
gyüjteményeinek ellenőrzésére őt is országos biztosnak választották.
Sajátságos tünemény ez! Százöt megyei választott törvényhozó közt csak
egyetlen ember akad Vörösmarty nagy művének olvasására. Pedig a vagyon
és a hazafiság nem hiányzott a többinél sem. De valami mégis hiányzott.
Az irodalmi érzék. Sok oka és nagy oka van annak, hogy ez miért
hiányzott. Talán rátérek utóbb erre is.
A városokat 81 férfiu képviselte. Egy se akadt köztük előfizető. Ezt már
természetesnek találom. Hiszen egy-két várost kivéve, minden városunknak
német volt akkor a nyelve, műveltsége és minden olvasmánya. Törődtek is
azok akármiféle magyar irodalmi művel abban az időben.
A távollévő követek 291-en voltak.
A király több mint 600 meghivót küldött szét saját kezealáirásával
azokhoz, a kik a törvényhozó jogát születésüknél vagy állásuknál fogva
személyesen gyakorolhatták.
A főpapok, zászlós urak, főispánok, herczegek, grófok és bárók, a kik
husz évesek már elmultak, éppen 500-an voltak kerek számban. Ezek közül
személyesen megjelent 175 s elfoglalta helyét a főrendiházban. De
elmaradt több mint 320. Ezek követet küldtek maguk helyett, de követjük
csak az alsó táblán foglalhatott helyet. Ezeket hivták a távollévők
követeinek.
De nem csak ezeket.
A király meghivta az országgyülésre az elhalt mágnások özvegyeit is. Az
1825-iki országgyülésen 116 özvegy asszony volt jelen követei által. Az
ő követeiket is távollévő követeknek nevezték.
Kik voltak ezek?
Fiatal ügyvédek, urodalmi fiskusok, jurátusok, a királyi tábla hites
jegyzői, a távollevő mágnások és özvegy asszonyok bizalmas emberei.
Gyakran csak egy-két napot töltöttek Pozsonyban. Tisztelegtek a
személynöknél s a főlovászmesternél, bejelentették megbizásukat, ott
mulattak addig, mig nevüket az országgyülés jegyzőkönyvébe föl nem
vették s azután elmentek haza. Többé az ördög se kérdezősködött utánuk.
Mert hiszen szavazatuk nem volt az országgyülésen, noha annak hivatalos
tagjai voltak.
De azért nem sokan mentek haza. A java ott maradt rendesen. 1825-ben
összesen 291-en voltak a távollévő követek. Volt köztük sok fiatal
mágnás is. Voltak olyanok, kiknek neve pár év mulva végig hangzott az
országon s a honfisziveken. Ott volt például Balogh János, a ki özvegy
gróf Csáky Jánosnét, Jekelfalussy Terézt képviselte s az 1832-iki
országgyülésen már a nemzet egyik vezérévé vált. Ott volt Kossuth Lajos
is. Ő két főrendü özvegy nőt képviselt: báró Révay Ferencznét, született
Révay Anna bárónőt és Szent-Iványi János özvegyét, Pongrácz Bóra
grófnőt. Mikor belépett az országgyülésbe 1825-ben, még egy ember se
sejtette, hogy uj és nagy történelmi korszakot hord magával. Ott volt a
távollévő követek közt báró Wesselényi Miklós is, már nem éppen fiatal
ember s már Erdélyben is vezére a nemzetnek s mindenütt, a hol
megfordult, kormányzója a sziveknek. Ő három rokonát báró Wesselényi
Farkast, báró Bánffy Lászlót és báró Huszár Károlyt képviselte.
Szinte megfoghatatlan, hogy a 291 távollévő követ közt csak egyetlenegy
akadt, a ki Zalán futására előfizetett. Ez Hegedüs Ferencz fiatal ügyvéd
volt, báró Brudern Józsefnek távollévő követe. Szinte érdekes volna
tudni: miként jutott az előfizetési ivhez. Mert hogy az országgyülési
ifjak legnagyobb része nem jutott hozzá: előttem egészen bizonyos.
A főrendek közt is volt két vagy három előfizető. Az egyik gróf Cziráky
Antal akkor főtárnokmester s Fehérmegye főispánja, később országbiró s
utóbb osztrák miniszteris. Kemény konzervativ és egészen udvari ember; ő
Vörösmartyban, meglehet, csak a fehérmegyei irót akarta az előfizetéssel
megtisztelni. De a mű maga is érdekelhette, mert ő maga is iró volt s
mivelt ember. Miveltsége, sok klasszikus tudása messze fölötte állt
mágnástársainak.
Előfizetett még gróf Széchen Miklós helytartótanácsos, pozsegai főispán,
pedig ő bő olvasottsága daczára is egészen hiával volt a nemzeti
műveltségnek. És előfizetett gróf Dessewffy József, a lelkes magyar iró
s gróf Széchenyinek később nagy irodalmi ellenfele. Ő azonban nem volt
jelen az országgyülésen, valamint báró Perényi Menyhért se, kinek neve
szintén ott van a diszes névsorban.
Érdekes, hogy csupán négy nőt találunk az előfizetők közt. Egy
grófkisasszonyt, Batthyányi Eleonorát, a Mária Therézia-korszak hires
nádorának unokáját. Egy bárókisasszonyt, Perényi Máriát, az egykori ungi
főispán leányát. Egy nemes kisasszonyt, Radó Karolinát Vasmegyéből. S
egy tul-a-dunára származott erdélyi nőt, Chernel Dániel özvegyét,
vajdahunyadi Markotsán Juliánnát. Pedig nőink akkor már olvasták a hazai
szépirodalom termékeit s Himfy szerelmeit s a Regék elértek már a szivük
közepéig.
Valami hibának kellett lenni a mű terjesztésében.
De ha semmi hiba nem lett volna is, a főrendektől nem lehetett várni a
nemzeti irodalom pártolását.
Két osztrák főherczeg volt meghiva az országgyülésre. A nádor és Károly
főherczeg. Mind a kettő nagy magyar urodalmak ura. Egyik se tudott
magyarul. Mit csináljanak ők Vörösmarty nyelvével?
Meg voltak hiva a Ditrichstein, Khevenhüller-Metsch, Kinsky,
Liechtenstein, Lobkovitz, Meriadec Palm, Rohan és Stahremberg osztrák
herczegek a Desfours, Ditrichstein, Harrach, Cavriani, Khevenhüller,
Kollonich, Colorado, Kolowrath, Königsegg, Seilern, Saurau, Schönborn
stb. osztrák grófok, a Gabelkhoven, Hillebrand, Jünger Kavanagh,
O-Naghten, Steinlein és a többi osztrák bárók. Gyülölik a magyart, nem
ismerik nyelvét, történetét, örömét, bánatát, emlékeit, reménységét.
Őseik dulták, égették, gyilkolták országunkat, nemzetünket. Ezek
lelkesüljenek Árpád harczainak leirásán, a magyar faj hős korszakának
emlékein?
Saját főuraink se voltak akkor sokkal különbek. Nyelvünket, irodalmunkat
se nem ismerték, se nem becsülték. Nevelésük német volt, osztrák volt,
nemzeti életünkre örökös átok volt. Keblükben nem a haza élt, sőt
semmiféle haza nem élt. Bécs és a külföld volt minden örömük tanyája, a
magyar földre csak azért gondoltak, hogy ezt kizsákmányolhassák.
Igaz: voltak kivételek!
Még tul a Dunán is akadt néhány hazafi főrendü. A felső Tiszánál már
többen voltak. Erdélyben a nagyobb szám jó magyar volt.
De ez mind kevés volt. A magyar főrendek még 1840-ben se akarták
megengedni, hogy a magyar törvényhozók magyarul tanácskozzanak s
nemzetük nyelvén alkossák meg a törvényeket.
Ismer ilyen őrültséget a világtörténet?
Minden nemzetnél, mely élt és élni akart, a nemzeti törekvések élén a
hadsereg vezérei s a társadalom főrendü férfiai állanak. No csak meg
kellett nézni a magyarok főrendeit ezelőtt hetvenöt évvel!
Ezért nem akadt a nagy közönségből több mint 63 ember, a ki Árpádot
látni akarta, a mikor ő Vörösmarty költészetének dicsőségében állott
nemzete elé!
TISZA KÁLMÁN HALÁLAKOR.
(Tisza Kálmán született 1830-ik évi deczember 10-én s meghalt 1902. évi
februárban. A közélet férfia és iró. 1861 óta a közjogi ellenzék vezére,
1875 márczius 3-ától belügyminiszter, ugyanez év október 2-tól
miniszterelnök 1890 márczius 13-ikáig. Azóta haláláig befolyásos
képviselő. Az országgyülésen közel négyezerszer szólalt föl.)
Tisza Kálmán a nagy halott. Hosszu nemzedék egész korszakán keresztül
küzdöttem ellene az országos közélet minden csataterén: sajtóban,
vármegyéken, törvényhozásban, választási harczok mezején s az egyházi
közügyek tanácskozó asztala mellett. Azt mondják, van bennem némi
szónoki képesség. Ha van: ezt harminczöt éven keresztül az ellene vivott
harczok zajában szereztem.
Meg kell tehát róla emlékeznem most, a mikor elmulására a végzet
kimondta első szavát. A mikor szemei örökre bezárultak s utolsó utjára
indul a sirbolt felé.
Szónoklatának, elméjének erejéről, államférfiui alkotásairól, jellemének
erősségeiről és gyöngeségéről, történelmi alakjának mértékéről nem
akarok szólani. Most nem. Könyvet ha irnék, azokról irnék. Napilap szűk
terén bele se kezdhetek.
De más okom is van azokról nem szólani.
Tizenkét év előtt szállt le az ország kormányzó székéről. A mint
leszállt: abban hagytam ellene a küzdelmet. Azóta többször találkoztam
vele szükebb körben is. Egyénisége iránt azóta kiengesztelődtem. A
közélet hosszu harczai s gyakran keserü harczai alatt sok komor indulat
sarjadzott föl a küzdő felek lelkében egymás ellen. Ez indulat nálam
tizenkét év óta mind lecsillapodott, mind elaludt, mind elmult. Gyakran
ugy vettem észre: épen ugy elmult nála is. Volt idő azóta, a mikor nagy
nemzeti alkotásokért időnként ugyanazon ellenfél ellen egy csatasorban
is küzdöttünk. Volt ok tehát és volt alkalom eltünődnöm a fölött, vajjon
a közélet országos nagy csatáiban nekünk volt-e igazunk, a kik a
függetlenség eszméjének mindig szent lobogója alatt a távoli nagy czélra
törekedtünk, vagy neki volt igaza, a ki a kormányzás mindennapi
munkájával a vele együtt élő nemzedék mindennapi szükségéről
gondoskodott?
Bizony sokszor tünődtem e fölött. S meg kell vallanom: kiengesztelődött
lelkem se tudott a régi meggyőződésen változtatni. Minden tünődésem
azzal végződött: hasonló viszonyok között ugyanazt a harczot folytatnám
ellene.
Történelmi alkotásairól ezért nem szólok. Hiszen most is vitatkoznom
kellene vele. A mikor pedig már ajka örökre elnémult s az életnek minden
erősségét, a harcznak minden fegyverét letette kezéből. Én is leteszem.
Mint iró is leteszem. Csak arról emlékezem meg, a mi életében és
egyéniségében nekem is kedves volt.
Házánál sohase voltam. Kormányzó elnöki palotájában se voltam soha.
Magán társalgásban, mig az ország ügyeit vezette, alig voltam vele
néhányszor. Modora, gondolkozása, egyénisége bizonyos távolból ridegnek
látszott.
Menése lassu, kelletlen. Beszéde halk s tűz és kedély nélkül való.
Miniszteri székében hanyagul ül. Bajusza rendezett, szakála nem, haja
rendetlen s a gyakori lesimitás se sokat segit rajta. Kék szemüvege
bagolytekintetbe öltözteti arczát. Az arcz sovány, orra csontos, kopasz
homlokán kezdődő redők. Szemöldöke gyakran mozog s pillája is. Hosszu,
csontos ujjai közt irón s előtte papiros-szeletek. Az egész alakon
fáradság, kimerültség. Mintha nem ügyelne semmire. Mintha unná a
világot.
Mi vonzza hozzá az embereket? E kérdés sokszor eszembe jutott.
Pedig csodálatos erővel vonzódnak hozzá az emberek. Nem azokról
beszélek, a kik tőle élnek, általa boldogulnak, hatalmához és kegyeihez
kapcsolják reményeik vontatóját. Az ily emberek látszatra minden
hatalmashoz rajongó szeretettel vannak.
Oly férfiakról beszélek, mint Jókai, Szontágh, báró Kemény János,
Podmaniczky s a hozzájuk hasonlók. Hihetetlen bizalommal és szeretettel
csüngnek rajta. Talán nagyobbal, mint a mekkorát Deák Ferencz
környezetében láttam. Minden esetre nagyobbal, mint Széchenyin és
Kossuthon az ő nem vérükbeli környezőik.
E tüneményekre nem találtam magyarázatot.
Azt láttam, hogy megbonthatatlan pártja egységének egyik oka az ő
különös egyénisége.
De miben áll hát egyéniségének varázsoló ereje?
Életemnek sok változása van. De minden változásban mindazokkal, kik
igazán jó emberek voltak, benső bizalmas gyöngéd barátságot tudtam
szőni, a kik pedig nem voltak igazán jó emberek, lassanként elhidegültek
irántam vagy ellenségeimmé váltak.
Tisza iránt nem tudtam fölmelegedni. Nem a közéleti ellenkezés s nem a
pártos küzdelem volt ennek oka. Hiszen a legnagyobb harcz hevében is
szeretjük és becsüljük a szemközt álló tábor hőseit és vezéreit, ha jó
emberek. Csak az irigység és féltékenység s a jogos határain tulcsapongó
önzés állhatja utját a szeretetnek és becsülésnek. Ez indulatokat pedig
nem igen ismerem.
Egyszer, jó régen, a fővárosi rendőrség törvényét tárgyaltuk valamely
bizottságban. Egy hónapnál tovább tartott a tárgyalás s ez idő alatt
naponként három-négy órán át együtt kellett lennem Tiszával. Egymással
szemközt ültünk a tanácskozó asztal mellett egy lépés távolságra. Kemény
vitáink voltak. Komolyak is, hevesek is, dévajok is. S akkor azt
tapasztaltam nagy bámulatomra, hogy minél többet s minél hevesebben
vitázunk egymással: annál jobban nő iránta rokonszenvem. El is mondtam
pártom gyülekezésein nem egyszer, hogy Tisza egyénisége, ha közel vagyok
hozzá, képes arra, hogy hóditó hatást gyakoroljon rám.
Közelről arcza is más volt, mint országházi távolságból. Különös fényü
kék szemében a sok jóság és szelidség volt. Arczáról eltüntek kora
aggulás, közönyösség és világauntság jelenségei. Mesterkéletlen
beszédében annyi egyszerüség, annyi bizalomkeltő közvetlenség
nyilatkozott, hogy szinte képes volt engem is lefegyverezni. Gyakran
tapasztaltam ezt egyházi gyüléseinken is.
Senki se hasonlitsa Tiszát nemzetünk és történelmünk legnagyobb
alakjaihoz. Hiszen alig maradt alkotása. Nagy eszmékért lelkesülni alig
tudott. Beszéde és irása egyaránt kusza. A nép képzeletét ébren tartó
hagyományok nem füződnek nevéhez. Még adomákban is fölötte szegény
nyilvános élete.
De a nevéhez kötött korszak mégis nagy fejezet a nemzet történetében.
Tizenöt éven át kormányzó elnöke az országnak. Elődei közt századokon át
senki se tudta ennyi ideig a nemzet és a korona együttes bizodalmát
magához lánczolni. Ha talán tudta volna is: nem akarta. Ereje vagy
türelme elfogyott. A legmagasabb alkotmányos hatalomnak ily hosszu időn
át való birtoklása nagy ember szinébe öltözteti még azt is, a ki nem
nagy ember.
Tisza nem a történelmi nagy férfiak közé tartozik, de szerepe a
történelmi nagy férfiak szerepe volt s az ily szerep bizony csalódásba
ejti a tömeget s a kis lelkeket. De ő az ő nagyságával nem nyomta agyon
azokat, a kik közelében voltak. Se hiuság, se kényesség, se gőg, se
erőszakolt szellemesség, se rátartiság, se szertartásos komolykodás nem
vezette szavaiban s mozdulataiban.
Egyszer, igaz, hogy nagyon régen, a képviselőház esetlen szokása szerint
»Kegyelmes uram« szóval szólitottam a folyosón. Megáll előttem s lenéz a
földre.
– Hát te is eltértél már a régi szokástól? Nem tudsz a régi szóval
szólitani? Hiszen te még a régi ember vagy.
Ha igy beszélt velem, az engesztelhetlen pártos ellenféllel: minő
gyöngéd bizalmassággal beszélhetett személyes és elvbeli barátai
társaságában!
Annak, hogy pártja oly bomolhatatlan tömörséggé nőhetett össze, egyik
oka, ha nem a legfőbb oka, egyéniségének szerénysége, egyszerü magyaros
természete volt. Ha dicsőitették: arra se adott sokat. A vastag
hizelkedést valami furcsa szóval egyenesen elháritotta magáról. Hiveit
védelmezte mind halálig. Még akkor is, a mikor már menteni se lehetett
őket. A boszuállás nem volt természete. Egy-egy választási sikerért
eltürte hiveinek még ádáz erőszakoskodását is, de azután nem üldözte
legdühösebb ellenségét se.
De barátai ragaszkodtak is hozzá csodák mértékével.
Nógrádi Szontágh Pál nagy elméjü s magas miveltségü férfiu volt. Egykor,
még a régi Deákpárt idején, valami kérdésben kegyetlenül leszavaztuk az
ellenzéket. Szavazás után kimegyünk a folyosóra s azt mondja nekem
Szontágh Pál s mig beszélt: tűzben, lángban égett arcza.
– Most értem már, mikor a nyers erő behatol a törvényhozás termébe s
szuronyhegyre szedi a néphez hütlenné vált törvényhozókat. Ti is
megérdemelnétek ezt.
Néhány évvel később Tisza pártja, már akkor kormánypárt, szavazott le
bennünket valami nagy nemzeti kérdésben kegyetlenül.
Szavazás után megint kimegyünk a folyosóra s Szontághot figyelmeztetem
öt-hat év előtti szavaira.
– No Pali, most nem volna helyén szuronyhegyre szedni benneteket?
– Nem. Ti hazaárulást követtek el, mikor ugy bántjátok Tiszát. Tisza
Kálmán ma Magyarország.
Se nem hittem, se nem fogadtam el szavait. De el se felejtettem. Mert
Szontágh Pál nemes sziv volt és semmi javát nem látta, el se fogadta
volna Tisza barátságának. S mégis oly mérhetetlen bizodalommal volt
hozzá!
LEVÉL EGY MENYASSZONYHOZ.
(E levél Schlesinger Magda urnőhöz szól, a ki 1900. évi január hó 25-én
ment férjhez. Schlesinger Samu pest-pilis-solt-kiskun vármegyei
nagybirtokosnak, bizalmas barátomnak egyetlen leánya. Jeles
festőművésznő. Tekintélyes vagyon fölött rendelkezik s vagyonánál,
miveltségénél s kellemeinél fogva képes arra, hogy tiszta magyar s
magasabb miveltségü uri szalónt vezessen s a magyar miveltségnek a
budapesti társaságokban mélyebb és szélesebb terjesztésére jó példát
mutasson.)
Tisztelt Urnőm!
Kedves szülői tudatják velem önnek házassági eljegyzését s esküvőjének
és lakodalmának idejét. Hogy ott legyek én is, hogy lássam én is önnek
boldogságát s jó szülőinek édes öröméről tanuságot tehessek én is.
A szerelemnek nem mindig boldogság a jutalma, de mindenki megérdemli a
boldogságot, a ki szeret. A jegyesek szerelme csak vágy, remény és
ábránd. Fönséges érzelmek. Méltók a költő dalára. Méltók arra, hogy a
házasságban elérjék jutalmukat, a boldogságot.
Szent a házasság. Az állam alkotmánya, az egyház hitvallása s a szivek
kölcsönös vonzalma együtt szerkeszti össze. De az állam és az egyház
csak meghivott külső tanuk. A házasság alkotmányát két sziv együtt
érzése alkotja meg s ez érzés tartja fenn is.
Önt tisztelt urnőm, csak a nemes szerelem indithatta a házasságra.
Művelt és magas szelleme s bájos ifjusága bizonyitja ezt. S bizonyitja
függetlensége, szülőinek gyöngéd szeretete s a földi javak bőséges
birtoka. Ön boldogságot biztosit az ifjunak, kire kezét, szivét s egész
élete üdvösségét bizza, ha az ifju méltó az ön szerelmére. Mi méltónak
hisszük, mivelhogy önt s önnek nemes izlését s az ön lelkének fenséges
ösztöneit ismerjük. Az ön szive csak méltó ifjura áraszthatá érzéseinek
fényét és melegét. Csalódhatik a sziv. Mentse meg önt a jó isten minden
csalódástól. Mi, családjának barátai nem aggódunk. Hiszen a jó és hű nő
lelkében, bájaiban és ragaszkodásában mindenható erő működik átalakitani
s jóvá és nemessé tenni a férfit.