… »Mindent összevéve, kirándulásom a Pacific-on nem volt haszon nélkül.
Mert bár az útiköltségekhez hozzá kell számítanom azt a háromezerhatszáz
frankot is, a melyet az Önkiszabadító Banknak fizettem, de ezzel
szemben: 1. a san-franciscói bíróság ezt a háromezerhatszáz frankot is
megítélte mint költséget, Mr. Bennett terhére, 2. tudósításaim és
hírlapi czikkeim fogságunkról jövedelmeztek négyszázkilenczven dollárt
és 3. Mr. Blossomnek, a nagyhírü emberrablónak legujabb arczképe –
sajátkezü névaláirással! – négyezernyolczszáz dollárt jövedelmezett a
kiállításon és kétezerötszáz dolláron kelt el a nyilvános árverésen…
Szegény Miss Senior!«
Alig hogy ezeket a sorokat beírta leányos álmainak érdekes
jegyzőkönyvébe, Miss Dumbleton kopogtatást hallott az ajtaján. A postát
hozták. Egy levele volt Mr. Bennettől, a ki a kamatokra nézve nem értett
vele egyet; aztán meg a hírlapjai jöttek meg. Ezek közül az ujságok
közül, csak úgy találomra, a chicagói Observer-t vette elő; s nem minden
meglepetés nélkül olvasta benne a következő hírt:
»Mr. Frank J. W. Senior, az Observer kiadótulajdonosa, örömmel tudatja
szeretett leányának, Miss Sarah Seniornek, az Üdv hadserege hadnagyának,
Mr. Henry Blossommel, a mindenfelé általános rokonérzésnek örvendő és
tüneményes tehetségű ifju haramiával történt egybekelését. A fiatal pár
nászútra Madagascarba utazik, mert a nagyhírű vőlegénynek, kit fényes
tehetségei a közpályán a legszebb reménységekre jogositanak fel, s a kit
legutóbbi nagyszabású, ragyogó sikerei alkalmával olyan sokat
emlegettek, nem jót tesz a honi levegő.«
– Szomorú véget ért, szegény, meg kellett házasodnia!… – sóhajtott fel
Miss Dumbleton. – Hiába, az emberrablók csak addig nem sebezhetők, a míg
óvakodnak minden Dalilától! És az a siránkozó kis Miss Senior! Ki hitte
volna?!…