Azok a bohémek, a kiket a Murger Henrik irói ereje tett messze földön
hiresekké, ma már csak az operákban kedvesek. Ha ujra életre kelnének,
mindenki menekülne előlük; még az emlékük se vonz többé: a róluk és
utódaikról szóló félig mulatságos, félig szomorú történeteket mind
kevesebben olvassák, s maga Murger is, kedves humorának, előadásmódja
bájosságának és költői erejének ellenére, mind többet és többet veszít
régi népszerüségéből. Mért? A leginkább bizonyára azért, mert a mi időnk
éppen a bohémek gyöngéi iránt a legkegyetlenebb; de talán egy kissé
azért is, mert egy időben a Murger-alakok lelkes utánzói nagyon is
elsokasodtak, s megutáltatták előbb magukat, utóbb pedig egy kissé a
mintaképeiket, elődeiket, őseiket is.
Húsz-harmincz évvel ezelőtt Páris egyes csapszékeiben még seregesen
akadtak olyan furcsa lények, a kik tréfának nézték az életet s a kik a
Lángelme szent nevében lopták a napot. Akkor, Murger könyvének a hatása
alatt, még tetszetős, kedves alakoknak látták őket; a bohém-életre ez az
ördöngös könyv valami rózsaszínü, bűvös fényt árasztott. Az eszeveszett
vidámság, az örökös helyre-tyutyutyu, az anyagi gondokkal nem törődés, a
szalmalángszerü lelkesedés, meg a bohémek többi gyerekeskedése tetszett
az egész világnak. Később aztán mindenki beleunt lármás, vad
vigasságaikba; a józanság kezdte utálatosnak találni folytonos
vadászataikat a két garas után, s Murger leglelkesebb olvasói is
átlátták, hogy ha valaki pontosan fizeti a házbérét, attól még igen jó
költő lehet A pünkösti királyság hamarosan elmult, s az uj bohémek
szánalmas alakokká váltak. Az utánzók, a kik tüntetésből,
eredetiség-hajhászásból idétlenkedtek, meggyűlöltették az igaziakat is,
a kiket véralkatuk tett bohémekké, a kik nem tehettek róla, hogy olyan
különös Isten csodáivá születtek.
Az élet-viszonyok mind ridegebbekké váltak irántuk; a maiak már nem
tűrik meg sem az ál-, sem az igazi bohémeket, sem a tetszelgő, sem a
természetes naplopást. A köz-részvétlenség lassankint kiölte őket a
világból; s az igazi bohém most már olyan ritka, mint a bölény.
Nemsokára az emberiségnek már csak az emlékezetében fog élni, mint a
kiveszett emberfajok, mint a néhai rézbőrü mohikánok.
Én még ismertem két igazi bohémet.
Nevezzük az egyiket Pénzetlen Valternek, a másikat Földnélküli Jánosnak.
Ámbár Pénzetlen épp úgy földnélküli volt, mint pénzetlen, és Földnélküli
hasonlóképpen épp úgy pénzetlen, mint földnélküli. Az igazi nevüket már
rég elfelejtettem.
Mindazok, a kik a mult század nyolczvanas éveinek elején Párisban, az
erődítések környékén laktak vagy pedig a Place Pigalle tájékára jártak
feketekávézni, ismerhették őket.
Pénzetlen Valter egy és más tekintetben nagyon különbözött Földnélküli
Jánostól. Amaz hosszú volt, mint az árbocz, szép legény, egy azok közül
a hatalmas alakok közül, a kik a középkori rablólovagokra emlékeztetnek,
s a kiket érdemes volna lefesteni; János törpe volt és csunya, mint egy
maki majom.
Pénzetlen Valter középkori eszmékben lelte gyönyörűségét; Földnélküli
János ellenben a jövő századnak élt s az impresszionistákat meg a plein
air-festőket czopfosoknak mondta.
Mert Földnélküli János festő volt, Pénzetlen Valter pedig iró. Csakhogy
amaz sohase festett, ez pedig sohase irt. Ebben a pontban már
megegyeztek.
Földnélküli János tétlenségének nagyon természetes okát tudta adni.
Lusta volt, mint a majom, melynek képére alkottatott. Azt tartotta, hogy
a munka természetellenes valami, s a természetes állapot; a szemlélődés,
Pénzetlen Valter azonban csak azért nem dolgozott, mert a gondolatai
olyan fenségesek voltak, hogy eszméinek kifejezésére koldusnak bizonyult
minden emberi szó.
Egyszer-másszor persze – a messzi multban – meghazudtolták az elveiket.
János festett vagy két képet, melyeken fantasztikus, tüzet prüszkölő
fekete macskák, tánczoló csontvázak, meztelen dámák, ördögök és barátok
voltak láthatók, a melyek keresett vadsága épp olyan nagy hatással volt
a diákokra, mint a milyen nagy irigykedést és aggodalmat keltett János
néhány jóbarátjában a dámák finom rajza és János szin-érzéke. Valter
egész irodalmi podgyásza egy misztériumból állott. Indus-istenek
beszélgettek benne egyről-másról. Értelem nem sok volt a dologban, de
Pénzetlen Valter nem is törődött az értelemmel. Azt tartotta, hogy a
költészet muzsika, s a művész szavai nem intellektuális, hanem zenei
jegyek. De utóbb megtagadta ezt a »szimfóniá«-t is. Fejében a szférák
zenéje zöngött, s ennek a csodálatos költészetnek a kifejezésére
nyomorultnak talált minden földi hangot.
És azóta inkább a cselekvésnek élt, mint az irásnak. Mert ha egy héten
hat nap nyujtózkodott is, a hetedik napon elvégzett mindjárt egy egész
hónapra valót.
Ilyenkor kiment a nagyvilágba (a külső körutak nagyvilágát tessék
érteni) azért, hogy az elmés nemes Don Quijote példájára megvédelmezze a
gyöngéket és az elnyomottakat az erősek és a kegyetlenek ellen. Órákig
bolyongott egyedül és méltóságosan, a külső körútakon, a zugutczákban,
míg végre megtalálhatta emberét, a kit meg kellett oltalmaznia. Ha
munkást talált, a ki szeretőjét ütlegelte, ha verekedést látott, melyben
több ember támadt egy-két vékonypénzü legényre: beleavatkozott az
egyenetlen csatákba, s jaj volt annak, a ki gigászi öklével
megismerkedett! Az a küzdelem, melybe Pénzetlen Valter belekeveredett,
rendesen gyorsan ért véget, s a diadalmas harcz után a megszabadított
gyönge a derék óriás fedezete mellett vonult vissza, s mögöttük mindig
egy sereg gyerek alkotta a diadalmi kiséretet.
A batignolles-i szinház környékén, egyik-másik kis kávéházban, úgy éjfél
felé, gyakran összekocczannak az apró vasasztalok; ezen a tájékon
Pénzetlen Valter megjelenése mindig végzetes volt.
Az az asztal, a melyet ő lóbázott meg, mindig beteggé tett néhány
meggondolatlant, a kik bátorkodtak valami gyámoltalannal kikötni.
Természetesen Pénzetlen Valternek némi híre támadt ezen a tájékon, s még
inkább távolabb, a Boulevard Pereire felé, a hol lakott. Megtörtént,
hogy egy-egy ügyefogyott, a ki vereséget szenvedett, fölkereste a
gyöngék gyámolát, és jogorvoslást kért tőle. Ilyenkor Pénzetlen Valter,
meggyőződést szerezvén a pártfogást kérő ügyének igazságáról,
fölkerekedett s addig nem nyugodott, míg a vétkest föl nem kutatta s
helyben nem hagyta. Olyan nyugalommal és komolysággal mérte ki az
igazságot a bünösre, akárcsak a hóhér. Ha a czimborái verekedtek valahol
idegen alakokkal, elfogultság soha se vezette hatalmas öklét;
szétválasztotta a háboruzó feleket, nagy méltósággal hallgatta ki mind a
két pártot, s ha barátai voltak azok, a kik egy pár szánnivaló ficzkóba
belekötöttek, elverte a barátait. Az osztó igazságnak lelkiismeretes
végrehajtója volt Batignolles és Courcelles állomások között.
Pénzetlen Valternek nem volt senkije, semmije; nevezetesebb
ragaszkodással csak Földnélküli János iránt viseltetett.
A ki ismerte Pénzetlen Valtert, gyaníthatta, hogy Földnélküli János csak
a nyápiczságának köszönhette az óriás barátságát. Az igazságosztó épp
olyan »jó fiú« volt, mint a látványosságbeli kedélyes óriások, a kik
kuplékat énekelnek; végtelen részvét és szánalom lakozott szivében azok
iránt a szerencsétlenek iránt, a kik a bikát nem tudták az öklükkel
leütni. Nem tudta megérteni, micsoda szerencsétlenség van a
szegénységben és a nyomoruságban, de a testi gyöngeségen mindig megesett
a szive.
De ez a szánalom nem volt minden megvetés nélkül. Nem mondta, de ki
lehetett olvasni a szeméből, hogy magán kívül csak a Herkuleseket, az
akrobatákat és a mészáros-legényeket tartja igazi embereknek. Az öt
lábat meg nem ütő emberiségre azzal a fensőbbséggel vegyes részvéttel
tekintett, a melylyel más ember például a beteg mopszlit szokta
szemlélni.
Senkit se szeretett úgy, mint Földnélküli Jánost de bizonyos lenézéssel
vegyes gyöngédséggel szerette, a hogy valaki a kanáriját szeretheti,
távolról, attól tartva, hogy egy kézmozdulat halálra ijesztheti a
gyámoltalan teremtést.
Földnélküli János gyakran eldicsekedett vele, hogyan ismerkedtek meg.
Egy nyáron Pénzetlen Valter kijárt horgászni a Szajnapartra, valahová a
pokolba, a Pont de Neuilly tájékára. Egyszer csak azt veszi észre, hogy
egy kis gnóm telepedik mellé, horgát a vizbe mártja, s ránéz, mintha
társalgást akarna kezdeni. Pénzetlen Valter elmosolyodott, mintha egy
ijedt egér nézett volna vele farkasszemet, és nem szólt semmit. Aztán rá
se hederített többet a törpére.
Pedig attól fogva a törpe mindennap kijárt horgászni.
És mindennap hűségesen odatelepedett Pénzetlen Valter szomszédságába.
Meghúzódott az óriás mellett, mint egy kunyhó a hegy tövében. Pénzetlen
Valter rá se nézett; nem akarta észrevenni.
Egy szép napon Földnélküli János nagyon el talált bámészkodni valamin s
belepottyant a vízbe. Erre már mégis megmozdult az óriás.
Hanem a horgát nem mozdította meg s csak úgy félkezével nyúlt be a
vízbe. Derékon csípte a most már igazán Földnélküli Jánost, s kitette a
partra, mint egy békát.
– Köszönöm, uram – szólt János.
És nagy tüsszögéssel, hápogással kezdett hálálkodni.
– Vetkezzék le! – parancsolt rá Pénzetlen Valter.
Földnélküli János megriadva engedelmeskedett.
Az óriás levetette zekéjét, ingét, czipőit, s odaadta az ingét Jánosnak
azzal, hogy:
– Törülközzék meg!
Aztán belebujtatta Jánost a zekéjébe, mely úgy állott a törpének, mint
egy reverenda, felhúzatta vele a czipőjét, s azon félmeztelen leült a
partra, és horgászott tovább.
Mikor János is megszáradt, meg a holmija is, együtt mentek haza.
Ettől fogva barátok voltak.
Azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Azok
barátkoznak meg legkönnyebben, a kik a lehető legtöbb tekintetben
különböznek. Meglehet, a barátságok kötésében csakugyan a különbözőség
játszhatja a főszerepet. De már a barátságok fentartására legtöbbet tesz
a közös sors és a közös gondolkozásmód.
Legalább Pénzetlen Valter és Földnélküli János nem azért vonzódtak
egymáshoz, mintha elméleteik ellentéte ingerelte volna őket. A művészeti
vitatkozásokat nem igen kedvelték. Megbocsátották egymásnak a
bogaraikat, s a mikor magukban voltak, nem hozakodtak elő az elveikkel.
Értekezéseik inkább közgazdasági szinezetüek voltak. S majdnem minden
értekezésüknek a tárgya e körül a kérdés körül forgott:
– Honnan lehetne öt frankot keríteni?
Mert, talán nem is kell mondanom, embereinket nem nagyon áldotta meg az
ég földi javakkal. Pénzetlen Valternek volt ugyan egy nagy
portugál-franczia szótárja, némi fehérnemüje, melyet még az óriás mama
készített a fiacskájának, és – jó emberek szívességéből – egy kis
szobája is, melyben másodmagával lakott; de már Földnélküli Jánosnak nem
volt se fedele, se kenyere, se ruhája, még a rajtavaló is másoké volt.
János összes birtoka egy hímzett névjegytartóból állott. Örökké
találgatás tárgya maradt, micsoda női kéz ajándékozhatta ezt a fényűzési
czikket a kis maki majomnak?
Jánost barátai tartották el. Persze nem annyira aranynyal segítették,
mint inkább inggel, nadrággal, páczolt marha-vesével, egy-egy franknyi
kölcsönnel, s a mi fő: dohány-maradékkal. János nem igen törődött vele,
ha nem volt mit ennie: a nyomoruságot csak akkor érezte, mikor sehogy se
tudott szert tenni czigarettára, mikor a hónapok vége felé eltünt a mű,
termek padlójáról az utolsó dohány-hulladék is. Ilyenkor természetesen
túlvilági fényben tánczoltak kopogó szeme előtt az öt-frankos
pénzdarabok, ezek a csábítótünékeny, illanó képek, fölhevült, lázasan
működő agyának szüleményei… De aztán egy csomag hatvan szantimos kaporál
visszaadta a való életnek. Másféle gondjai nem igen voltak. Ott hált, a
hol véletlenül látogatóban volt, valamelyik barátjánál.
Szibarita-kényelemben érezte magát, ha diványon feküdhetett. Inget ott
váltott, a hol épp vendég volt; a házigazda fehérnemüiből jutott neki
is. Uj ingét aztán egy másiknál tette le, a másikét egy harmadiknál, és
így tovább. A városnegyed összes ingeit megsétáltatta, egyiket a másik
után. Különben nem volt alkalmatlan parazita; sok hasznát lehetett
venni. Maga volt a megelevenedett művészet-történet; kivülről tudta
Vasarit és a Louvre összes katalógusait. Hol szerezte a tudományát? –
nem tudni. Elég az hozzá, húsz éves korában a bölcselet és a
széptudományok doktora volt, s kamasz kora óta úgy ismerte a felséges
múzeumot, meg az ábrázoló művészetek irodalmát, hogy festő czimboráinak
minden tudnivágyását kielégíthette. Aztán meg mikor a házigazdának egy
csomag gyujtófa kellett, kész volt elszaladni a harmadik határba. Ha
valahová beállított, nem zavart senkit, hanem lefeküdt, vagy elővett egy
könyvet, s addig fel nem kelt együltőhelyéből, míg a könyvet végig nem
olvasta. Soha egy gazdája se tudta, mikor állt odább; köszönés nélkül
szokott távozni, s ha egyszer eltünt, rendesen csak három-négy nap mulva
került vissza, olyan képpel, mintha azelőtt öt perczczel még a szobában
lett volna. Jöttét-mentét alig vették észre. Otthon volt vagy tíz
festőnél, a kik megszokták, mint egy házibútort, s a kiknek néha
hiányzott, mint az órájuk, melyet zálogba csaptak.
Pénzetlen Valter valamivel rendesebb életmódot folytatott, a mint hogy
egy kevéssel tehetősebb is volt Jánosnál. Időnkint valahonnan a vidékről
kapott egy-egy kis pénzecskét, a melylyel egy-két hétig be tudta érni;
még Jánosnak is juttatott belőle. Ki volt a rejtelmes küldő? – senki se
tudta. Valami jószívü rokon – volt a természetes magyarázat. Valami
jószívü asszony – suttogott a gyanu. Persze senki se merte megkérdezni.
Pénzetlen Valter pedig idegenek előtt – és Jánost kivéve mindenki idegen
volt neki – soha se beszélt pénzről. Büszke volt, mint egy herczeg.
Mikor elfogyott a nóta (a vidékről érkezett küldeményt tessék érteni),
az óriás kitette Jánosnak a szűrét s elszigetelte magát a »világtól.«
Bezárkózott, vagy megindult magános bolyongásaira. Ilyen alkalmakkor,
János szerint – a kinek néha eljárt a szája – napokig nem evett. De föl
se vette a dolgot. Épp oly természetesnek találta az éhséget, mint a
pazarlást. Csak azt nem értette, hogy ha valamicskénk van, hogyan
tehetjük el holnapra. Ezt a képtelenséget sohase tudta felfogni.
Néhanapján megesett a courcelles-i állomás környékén, hogy egy-egy
képnek lába kelt, egyik-másik rajzoló sok pénzhez jutott, vagy
valamelyik kiadónak nagylelküségi rohama támadt, s aranyakkal, valóságos
aranyakkal fizetett. Természetesen, volt nagy áldomás. Az efféle
ünnepségeken Pénzetlen Valter és Földnélküli János is megjelentek.
Ezeken az ünnepnapokon János szilaj kedvü volt, mintha ő lett volna a
nap hőse, ellenben Pénzetlen Valter olyan méltóságosan és közönbösen
itta a Château Lafitte-ot, mintha soha se ivott volna egyebet.
Komolysága és fensége mindenkinek eszébe juttatta Athost, a testőrt.
Csak a mikor a dohány, a dohány is elfogyott, akkor szállta meg mind a
kettőjüket a pénzvágy. Egyébként a szűkölködést természetesnek találták.
Hogy ez az állapot nem éppen elkerülhetetlen, hogy ha rendesen
dolgoznának, keresnének, a jobblét is beköszönthetne hozzájok: soha
egész életükben egyszer se jutott eszükbe.
Pedig dohány fogytán János tudott dolgozni is. Nagyon meg kellett
erőltetnie magát, de kibírta. Egyik műteremből a másikba csavargott s
leste: hol talál sürgős megrendelést? Ha valamelyik czimbora kénytelen
volt sietni s már-már kidőlni készült, János felváltotta az állványnál.
Kezébe vette az ecsetet meg a palettát s dolgozott vadul. Átdolgozta az
éjszakát s addig nem nyugodott, míg el nem készült. Valahányszor pénzre
volt kilátás, erre a munkára mindig szer volt. Ilyen czélokra mást nem
igen lehetett volna használni, de János tudta utánozni valamennyi
festő-társa modorát, persze jobbára úgy, mintha paródizálta volna
képeiket. Koronkint meg is szállotta az aggodalom: hátha a megrendelő
ráismer a munkájára, s nem fogadja el a hitvány portékát? Az ilyen közös
mázoláson aztán neki kellett túladnia. Mikor elkészült, rögtön kocsiba
ült, s hajtatott a képpel. A legtöbbször lehorgasztott orral tért
vissza: nem találta otthon a megrendelőt s a kocsisnak adósa maradt. De
addig szaladgált a vevő után, míg végre sikerült elfognia. Ha a sikeres
érvágás megtörtént, sugárzó arczczal, szájában vastag, finom szivarral
állított be a műterembe. Kalapját az egyik sarokba lökte, köpönyegét a
másikba, belevágta magát egy karosszékbe, s vad gyönyörüséggel szórta ki
aranyait a nadrágzsebéből oda, a hol érte, ha nagyon jó kedve volt, a
padlóra. A jutalékán aztán dohányt meg rendesen egy fehér mellényt
vásárolt. A fehér mellény szenvedélye volt.
Egyszer Jánosra is rámosolygott a szerencse. Valamelyik kormányválság
után olyan ember lett a közoktatási és művészeti ügyek minisztere, a ki
nemrégen még ujságíró volt, s némi összeköttetésben állott János
jóembereivel. Kijárták, hogy a miniszter betette Jánost valami üres
állásba. János egy lélekzetre háromezer frank fizetéshez jutott. Ekkora
összegekről eddig csak regényekben olvasott. Tudtára adták, hogy
fölösleges agyondolgoznia magát, szóval szebb jövendőt nem is
álmodhatott. Egy hétig fel is járt a hivatalba, s adósa lett valamennyi
hivatalszolgának. Hanem – vesztére – a legelső vasárnap kihívták
Bougivalba, lakodalomra. János kirándult s nagyon jól találta magát a
lakzin. Másnap, a mikor a hivatalos óra közeledett, küldték haza. »Eh,
ráérünk arra még!« – felelt János. Három hónap mulva került haza
Bougivalból; a hivatalát persze sohase látta többet.
Kevéssel rá, hogy ez a kaland történt, Pénzetlen Valter hajlékot adott
Földnélküli Jánosnak. Jánost úrrá tette a baráti ajánlat. De csavargó
életmódjáról azután se tudott letenni. Néha hetekig kimaradozott.
Egy átdőzsölt éjszaka után, korán reggel, Földnélküli János hiába
kopogtatott Pénzetlen Valter ajtaján. Rosszat sejtett. Tudta, hogy
czimborájának otthon kell lennie; koplaló napja volt, a mikor nem
szokott kimenni. A szomszédok esküdöztek, hogy nem mehetett el. János
lakatost hivatott, s kinyittatta az ajtót.
Alig tudtak a szobába hatolni.
– Széngáz! – kiáltott fel Földnélküli János.
Az óriás halva hevert ágyában. Az éjjeli szekrényen nyitva találták a
portugál szótárt. Úgy látszott, előtte való este még olvasgatott benne.
Minthogy az olvasmány nem közönséges emberi gyomornak való volt,
következtetni lehetett, hogy Pénzetlen Valter utolsóig megőrizte
filozófhoz illő nyugalmát.
János sírva fakadt. Sohase hitte volna, hogy ő fogja eltemetni a
hatalmas embert.
De hát ez a világ rendje. A villám kettésujtja a tölgyet, s a földi
féreg tovább mászik.