Egyetlen egyszer láttam Róbert hadnagyot, s annak is már nagy ideje.
Hanem azért nagyon jól emlékszem rá.
Azon a nevezetes napon történt, a mikor a katonáné a falunkba költözött.
Nagy izgatottság volt az egész urikörben. Senki sem ismerte az uj
lakókat, csak annyit tudtak róluk, hogy a szolgabiró házát vették ki.
Mikor megjöttek, elterjedt a hir, hogy furcsa encsen-bencseket hoztak
magukkal, és volt, a ki hallotta, hogy a katonáné idegen nyelven szólt
egy másik öreg hölgyhöz, a kit nevelőnőnek néztünk volna, ha egy
gyereklénynek csak árnyékát fedezzük is fel az ujon jöttek között.
Érdeklődésünket nagyon növelte az, hogy az uj lakók csak igen keveset
mutatkoztak. Boldog-boldogtalan rájok lesett egész nap.
Akkor Szunyogh Lojzi és Kontra Edus voltak azok a barátaim, a kik a
legteljesebb bizalmamnak örvendettek. Együtt őgyelegtünk, együtt
művelődtünk, bár meg kell vallanom, hogy Lojzi nem olyan szivesen vett
részt a második, mint az első mulatságban. De Edus filozóf szellem volt.
És a kérdéses nyári délutánon is, mikor detektivkedésünk fáradalmait
kipihenni az erdőbe mentünk, kedves gloriette-ünk mellé: Edus a fűbe
heveredve, épp azokról a rejtelmes dolgokról beszélt, melyek sokkal
nagyobb számmal vannak föld felett és ég alatt, mintsem bölcselmünk
álmodni képes. A plébános öreg béresétől hallotta, hogy a holdban Szent
Dávid hegedül, s a tárgy fontosságához illő részletességgel közölte
velünk ez irányban tett tapasztalatait. Én szakértői szemlét akartam
ajánlani a legközelebbi holdtöltére, a mikor Szunyogh Lojzi, a kinek
kissé vastag koponyája, de igen jó szeme volt, hirtelen felkiáltott:
– Ott jön a katonáné!
Csakugyan a katonáné volt. Karjába csimpajkodva egy hóri-horgas fiatal
embernek, a ki előttünk ismeretlen egyenruhát viselt, a gloriette-hez
vezető lejtős uton közeledett felénk, lassan lépegetve. Nem szólt
egyikünk sem, hanem összevigyorogtunk. Az asszony nagyon kicsi volt, a
férfi nagyon magas.
Csak homályosan emlékszem már, milyennek tünt fel előttem a katonáné,
mikor először pillantottam meg a közvetetlen közelből. Sokkal többször
láttam azóta, semhogy az első benyomások rég el ne mosódtak volna. A
haja még akkor nem volt olyan fehér, az arczocskája sem olyan redős – de
más részlet nem igen jut eszembe, mint hogy fonnyadó kis képe rózsaszinü
volt, akár csak a porczellán babáké. Azóta már eltünt ez a rózsaszin,
sok egyéb dologgal együtt, a mik mind nem fognak többé visszatérni.
Végre is, nem tudnám elhatározni, olyannak láttam-e akkor, mint a minő
az a kép, a mely manapság megjelenik előttem, a hányszor csak rá
gondolok. Nem úgy vagyok a másikkal. Mintha most is látnám Róbert
hadnagyot, a mint piczike kis anyját a gloriette felé vezetgette. Pedig
talán csak az lepett meg rajta, hogy olyan erős, olyan szép szál ember,
és mégis annak az apró, kis porczellán-babának a fia.
De hát ez az arcz, bár soha többé nem jelent meg előttem a valóságban,
egy darabig még többször jelentkezett azokban a tarka álmokban,
melyekkel a gonosz Mab királynő bóditotta el gyerek-fejemet. Sokszor
láttam mosolyát és nevetnivalóan gyermekes száját, a mely mintha a
kaszárnya-élet viszontagságai közt is megőrizte volna az anyai tej
édességének az emlékét. S ha valójában csak egyszer láttam ezt a Róbert
hadnagyot, hallanom annál többet kellett róla. Meg kellett hallanom
például, hogy víg legény és rossz katona volt, a ki szerette a
mulatságot és a szép asszonyokat, olyannyira szerette, hogy utóljára a
posztját is elhagyta egy kaczér Carmenért.
Az igaz, hogy ezt csak akkor tudtam meg, mikor már két évtizede is
elmult, hogy egy pillantásra láttam. A mit addig hallottam róla, az mind
nagyon különbözött ettől.
Még akkor, régen, nagy barátságba estem a katonánéval. Az apró emberkék
szítanak egymáshoz, és abban az időben én még a ligához tartoztam.
Aztán meg, minthogy öregbedtem ismeretekben s némi bepillantásom
lehetett a német nyelv titkaiba: abból az egész külső világból, a melyet
a mi falunk magáénak nevezhetett, senki se volt nálam alkalmasabb
személy arra, hogy a katonánéval czimboraságba keveredjék. Nagyon rá
volt szorulva, szegény, hogy valakivel barátkozzék, ha az a valaki csak
akkorka volt is, mint Babszem Jankó. A fia, az visszament az ezredéhez,
az a másik öreg hölgy pedig, a kinek hivatása lett volna, hogy
társalgóul és tolmácsul szolgáljon a gyámolra szoruló porczellán
babának, sokkal inkább el volt foglalva a szolgabiró házának ideiglenes
kormányzásával, semhogy ideje maradt volna pikétezni nap-nap után.
Minthogy akkortájt még az időből egy egész milliárdnyi tőke állt
rendelkezésemre: reggeltől estig ott ültem a katonánénál. S a mig
előttünk szünettelen tánczot jártak a kőr-dáma és a káró-király –
áhítatosan, nemcsak figyelmes füllel, hanem egyszersmind kerek szemmel
és kerek szájjal hallgattam a porczellán királyfiak változatos
történeteit. Közben-közben csaltam is egy keveset.
Nagyon szerettem nála lenni. Szerettem a tágas, meleg szoba ó-divatu,
kényelmes butorait, a szem nem látta apró csecsebecséket, az ismert,
elsárgult fotografiákat és a lagunás képeket. (Ezek voltak életemben az
első lagunák; akkor még nem sejtettem, hogy olyan sok fog következni.)
Hogy miért esett éppen rám a katonáné választása, arra sokáig nem tudtam
rájönni. A sűrű emlegettetés azonban, a melyben akkor még sárgás hajam
feltünő módra részesült, későbbi időkben azt kezdte velem gyaníttatni,
hogy a hajam szine olyan valakire emlékeztette a katonánét, a ki aligha
lehetett előtte közönbös. Bármi volt azonban az első ok, annyi bizonyos:
nem sok kellett hozzá, hogy bizalmasak legyünk egymáshoz.
És ekképpen én voltam az első, a ki megtudtam, hogyan cseppent közénk a
katonáné. Abban az országban, a melyet elhagyott, nem maradt már
senkije; a fiát, a ki mellé olyan szivesen húzódott volna, egyszer ide,
másszor oda parancsolta a kötelesség; neki meg valahol már nyugovót
kellett keresnie. Annak pedig, hogy épp a mi falunkat választotta
pihenőül, megvolt a maga különös oka.
Volt egyszer egy kis katona, egy olyan kicsi katona, hogy a szél elfútta
hazájából ismeretlen földre. Az igaz, hogy nagy szél volt az, akkor. Ez
a kis katona ott feküdt az erdő szélén, egy kis domb alatt. A porczellán
baba közel akart lenni hozzá.
A katonáné történeteiben minduntalan szó volt egy bizonyos Róbertről, a
ki nemes volt, mint Bayard, bátor, mint gróf Richard, a soh’sem félő, és
szép, mint maga Phoebus-Apollo. Mint Artus király udvarában csak a tói
Lancelot-ról, a katonáné házában csak erről a Róbert hadnagyról lehetett
beszélni. És a lovagtörténetek mindegyike azzal végződött, hogy: »Hiszen
majd meg fogod látni«.
Annyi bizonyos, hogy váratta magát a tói Lancelot. Még mézeshónapjait
éltem a katonánéval való ismeretségemnek, mikor egyszer a kis
csecsebecsés szoba szokatlan diszt öltött a hadnagy fogadására. Az
utolsó perczben azonban a katona helyett staféta érkezett és pedig azzal
a szomoru hirrel, hogy a kötelesség nagy hirtelen egyebet parancsolt.
A porczellán babát nagyon megviselte akkor ez az ujság. És minthogy nem
mutathatta meg nekem a fiát, kárpótlásul eldicsekedett a levelekkel,
melyeket Róbert hadnagy azóta irt a garnizonból, a mióta szétválakoztak.
Kevés volt mindössze; a helyőrségi szobák nem igen alkalmasak a
levélirásra.
Tudom, hogy akkortájt, vagy talán valamivel később, mikor ujra olvastam
ezeket a régi iratokat, a hadnagy stilgyakorlatai mély benyomást tettek
rám, jóllehet nem igen volt bennük egyéb, mint egy kis érzelgés a
katonatisztek spártai stilusában, aztán meg mindennapi históriák a
kaszárnya-életből, keverve alkalomszerü idézetekkel Schillerből és
Heineből. Hanem, a hogyan később operaszövegekből, a hadnagy leveleiből
is megragadt még akkor friss fejemben egy pár csengő-bongó sor, a mely
soká kisértett, magam se tudom, hogy miért. Csakhogy keveseltem a
levélcsomót.
Ha már megkivántam ezt a mulatságot, nemsokára aztán bő részem lehetett
benne. Attól fogva, hogy a porczellán babának a meghittje lettem, a
levelezés nagyon neki élénkült. Rövid ideig sűrűn érkeztek a hadnagy
levelei; gyakran csak néhány odavetett sor, érzelgés, elbeszélések és
idézetek nélkül – egyszerű tudósítások, a melyek lázas hangja akkoriban
nagyon aggasztotta a katonánét. Rossz álmai voltak abban az időben;
egyszer, zivataros, borzalmakat keltő éjjelen úgy rémlett a szegény kis
porczellán-baba előtt, mintha világosan, tisztán kivehetően hallotta
volna a fia hangját: »Anyám, édes anyám!«
Beteges lett, s akkor egymásután irtuk a haza hívó leveleket. A hadnagy
félig értelmetlen sorokkal válaszolt, a melyekből csak azt vehettük ki,
hogy lehetetlen mozdulnia. Ezt az ujságot már én tolmácsoltam a katonáné
parányi szívének, mert a szeme is nagyon meggyöngült, s ő maga már nem
igen tudta olvasni a fia csoda-dolgait.
Úgy két évvel azután, hogy a katonánéval frigyet kötöttem, egy rövid,
váratlan levél azzal a meglepetéssel csapott le közibénk, hogy a
szeretett fiu elment nagy messzeségre, roppant nagy messzeségre, mintha
bizony a szegény kis porczellán babának nem elég távolság lett volna az
a temérdek mértföld, mely őt fiától eddig is elválasztotta. És még hozzá
remegnie kellett Róbertnek az életéért is.
Azt hozta hírül ez a szomoru levél, hogy a hadnagynak nagy
hirtelenséggel ott kellett hagynia az ezredét, sőt le kellett mondania a
katonai pályáról is, valami összezördülés miatt, a melyből nagy dolgok
következtek, s melynek végső eredménye az lett, hogy megsértett
feljebbvalóinak a bosszuállása elől menekülnie kellett Amerikába. Az
egész ügy egy kicsit homályos volt; a katonáné a felét sem értette.
Kétségbeesésében egész sereg kérdést tétetett velem papirra, de ez a
levél valószinüleg soha sem ért el Amerikába, mert Róbert a későbbi
leveleiben nem válaszolt rá.
A katonáné nagyon, nagyon sokáig nem tudott beletörődni abba a
gondolatba, hogy számkivetettnek tudja a fiát, s a közeli viszontlátás
reménye nélkül éljen tőle távol. Egyszer-másszor az is eszébe jutott,
hogy megváltoztatja első szándékát, s elválik a halott kis katonától az
élő fiú kedvéért: kikeresnek valami közelebb eső helyet, a hova nem
érhet a fenyegető katonai hatalom, s ott fognak lakni együtt. Az egyenes
kérdésre azonban a hadnagy nem is felelt. Csak más alkalommal, később
írt valami affélét, hogy anyja sorsát a maga sorsához kötni nem akarja.
Általában rendesen nem válaszolt a tudakozódásokra, a melyeket a
katonáné hozzá intézett, s valamikor csak úgy általánosságban írta erre
vonatkozólag, hogy az ilyen kérdéseknek a legtöbbjét nem tudja már
akkor, a mire az íráshoz foghat, s aztán meg a fődolgokat magától is
elmondja. És mintha a távolság és az idő közönbösebbé tette volna anyja
iránt, úgy látszott, mintha mind kevesebbet érdeklődnék a csecsebecsés
kis szoba apró eseményei iránt. Hanem azért írt pontosan, szinte
feltünően pontosan, úgy mint a ki nagyon kiszámítja, hogy hova, mennyit
ir egy esztendőben?
Sok furcsa dolog volt ezekben a pontosan érkező levelekben. Valamennyi
levél fukar volt a szóban mindazt illetőleg, a mi írójának élete módjára
vonatkozott, pedig hosszú időn át sok változás állhatott be a
számkivetett Róbert életében. Ezeket az eseményeket csak nagyjában
említette. Ellenben mindegyik irata a szeretet áradozásaival volt tele,
és ezek az áradozások a legkevésbbé se csappantak meg az idő multával, a
mi nagy vigasztalására volt a katonánénak.
Tíz, tizenöt, húsz év pörgött le, egyik úgy, mint a másik, lassan,
egyhanguan, mint az olvasó-szemek. Körülöttünk minden megváltozott:
olyanok, a kiket régente a legközelebb éreztünk magunkhoz, már nem
voltak többé; olyanok meg, a kik azelőtt nem is léteztek, a szívünkhöz
nőttek. Uj tavasz tette sugárzóvá a régi temetőn keletkezett, uj,
zsibongó világot; idegen gyermekek játszottak a kicsi górékban, a
melyeket valaha apró Daedalusok raktak össze sárból, roppant
mulatsággal. Csak a kis csecsebecsés szoba maradt meg a régi világból. A
porczellán baba kissé megsárgult s talán még piczinyebb lett, mint
valaha, de látogatója és levelei hívek maradtak hozzá; az a kevés élet,
a mely ebbe a szobába fért, ott maradt és ugyanolyan maradt, a milyen a
legelső időkben volt. Az igen kicsi dolgokat megkimélik a nagy
rázkódtatások.
Kivülről semmi se hatolt be a nagy, az örökös változásból. És különös,
azok a levelek, a melyek olyan pontosan érkeztek a tengeren túlról, az
idegen világnak egy szellőcskéjét se hozták magukkal. Mintha az, a ki
ezeket a leveleket írta, föléje emelkedett volna a nyüzsgő emberárt
mozgató apró-cseprő gondoknak: soraiból sohase szólt egyéb, mint a
határtalan, megingathatatlan szeretetnek örökké hív, egyhangú áradozása.
* * *
Egyszer – jóval később – megismerkedtem egy bécsi társaságban valami
Strachwitz őrnagygyal, a kit még mint Strachwitz tiszt-helyettest,
Róbert hadnagy gyakran említett a legelső leveleiben. Nem állhattam meg,
hogy meg ne kérdezzem: emlékszik-e még a hadnagyra, és ha igen, mit tud
a sorsáról?
– Ó, nagyon jól emlékszem. Ez a Gerhart Róbert a legfurcsább ficzkók
közé tartozott, a kiket valaha ismertem. Jó czimbora, pompás mulató
volt, a kinek a csinyjeiről még ma is tudnak a Ferdinand-ezredben.
Hanem, a kik jobban ismerték, mint én: könnyelmü, haszontalan legénynek
tartották, a ki egy szoknyáért akármikor képes lett volna szégyenbe
keverni a kardbojtját.
Azt kérdeztem: mi volt az oka, hogy Amerikába kellett menekülnie?
– Róbert soha se volt Amerikában – felelt az őrnagy. – Azokat a
leveleket, a melyeket ön említ, valószinüleg Richter küldözgeti
Amerikából, egy hajdani pajtásunk, a ki – rég ideje már – kilépett a
hadseregből s itt hagyta az öreg Európát. Ez a Richter volt Róbertnek a
legjobb embere. Valami kegyes csalás lesz a dologban.
Aztán hozzá tette:
– Mert hát annak, hogy Gerhart Róbert agyon lőtte magát, már nagyon sok
éve. A sírját megtalálhatja a brünni temetőben.