Több mint száz esztendővel ezelőtt, a budai vártemplomban egy nyírott
fejü férfiu körül foglalatoskodott egy sereg pap és még több katona. A
nyírott fejü férfiut kitaszították az egyházi rendből. A latin szavak
elhangzottak, a templom kőkoczkái visszaverték a katona-lépések ritmikus
zaját, az egyház kebeléből kidobottat átvette a prófosz, s a kapu,
melyen belül szüntelen ég egy halovány mécs, becsapódott az elitélt
mögött. Az örök világosság megtagadta a nyírott fejü férfit.
Az elitéltet visszavitték a czellájába. Ott megtalálhatott mindent, a
mire még szüksége volt. Meghagyták neki szalmazsákját, sőt meghagyták a
könyveit is. A földön egy korsó víz állott, fedő helyett egy szelet
kenyérrel. A börtönőr jó éjszakát kivánt az apát úrnak, jelentette, hogy
reggel ötkor fel fogja kelteni, aztán magára hagyta. A kulcs kétszer
megfordult a zárban.
A rab ember lefeküdt szalmazsákjára, elővette a legközelebb heverő
könyvet és a magasban serczegő mécs pisla lángja mellett olvasni
kezdett. Könyvének czíme így hangzott: Les liaisons dangereuses; írta
pedig ezt a könyvet de Laclos lovag.
Elolvasott vagy három levelet, aztán eldobta könyvét.
– Mily végtelen szomorúság! – szólt magában. – És ezek az emberek a
gyönyört keresik!
Egy másik könyvet vett elő, a Parny verseit. A »fél-Tibullus, a kit a
görögök ihlettek meg s a kinek szavait az érzelmesség sugallta« – kedves
költője volt. És elolvasta még egyszer:
»Kezemben virágot tartok; magam is virág vagyok, csakhogy kevésbbé
kinyílott. Ó, te leányok és boldogság istene, felajánlom neked tizenöt
évemet és ezt a virágot.
Keblem dagad és néha ok nélkül álmodozom és sóhajtok. Ifju Myrtis, e
ligetben találhatni tizenöt évet és egy rózsát.
Alig gyűröm le a pázsitot, a hol csak ily egymagamban pihenek! Gyors
északi szél, ha jössz, kíméld tizenöt évem és a rózsát!«
Ez a derüs kép igen kellemetlen dolgokat juttatott eszébe. Fölkelt s
elhatározta, hogy megméri, hány lépés a czellája. Nem mérte meg.
Felülről, a nyitott ablak rostélyán át, megérezte május lehelletét. Arra
gondolt, hogy több május nem lesz a világon, s megborzongott. Még csak
negyven éves volt.
El, gyöngeség! Azért is másra fog gondolni. Ujra elővette Parnyt, s
tovább olvasott:
„Dryades, pourquoi fuyez-vous?…“
Vénusz, az ő száz alakjában, Myrtis s a víg szatirok tánczolni kezdtek
kábult feje előtt. Könyve észrevétlenül összecsukódott, s az irgalmas
Szender már-már ráterítette fátyolköpenyét, a mikor egyszerre csak a
börtönajtó nesztelenül felnyílt s egy sapóbás, hajporos czopfu, karcsu
alak jelent meg a küszöbön, gyönyörüen öltözötten, mint maga ő
eminencziája: Rohan bíboros. Az ajtó épp oly nesztelenül zárult be
mögötte, mint a hogy kinyílt.
A titokzatos alak keresztbe fonta mellén a karját, s megszólalt, kissé
olaszosan ejtve a franczia szót:
– Rám ismer-e abbé úr?
– Nem. De mégis… Úgy tetszik, hogy ön Cagliostro Sándor gróf, a kivel
találkozni többször volt szerencsém, midőn követségben jártam XVI.
Lajosnál.
– Mondja inkább, hogy: Balsamo József, a szemfényvesztő, a ki csak az
imént szökött meg fogságából, melybe a szabadkőművesség ellenesei
vetették s a ki önnel körülbelül egy időben fog megjelenni az egyetlen
igazán Szabad-Kőműves előtt.
– Hogy jött ön be a zárt ajtón keresztül?
– Tudja, hogy én bűbájos vagyok. Előttem börtönök, titkok és igazságok
zára pattan.
– Bocsánat, gróf, én a fizika és a kémia professzora valék…
– De Lembergben a bölcseleté is. S ha filozófus, kitalálta, hogy vannak
erők, a melyek örökkön el fognak siklani a fizikus durva keze elől.
– Nekem úgy tetszik, hogy önt nem efféle erők szolgálják. Hogy ön, a
mint nem Cagliostro Sándor, nem is Balsamo József. Hogy ön egyszerüen
halluczinácziója az én megriadt agyvelőmnek.
– Tegyük fel. Mit nyer vele? Mi haszna belőle ha megvallom, hogy én a
Kételkedés vagyok?! A Kételkedés, mely nem csupán holló képében károg. A
Kételkedés, mely száz alakban jelenik meg, mint Vénusz maga.
– A Kételkedés? Mit keres nálam a Kételkedés? Én már nem kételkedem
semmiben, mert én már nem veszthetek semmit.
– Engedelmet, a Baj hűséges kisérője az embernek végső lehelletéig. Ön
még nem lélekzett utolsót, s én a Baj vagyok. Bebizonyítsam? Önnek még
van egy java, a melyről nem ad számot magának. Teste, lelke fellázad az
elmúlás gondolata ellen, s mert nincs mibe kapaszkodnia, azzal
vígasztalja magát, hogy nem hiába hal meg. Nos, én azért jöttem, hogy
elvegyem öntől ezt az utolsó vígasztalást.
– Nincs hatalom, mely elvegye tőlem ezt a gondolatot. Lehet, hogy
önáltatás; de az enyim.
– Meglássuk. Azon kezdem, hogy ön dicsőségre vágyódott, és ime,
beszennyezett emlék marad ön után.
– Miért?
– Mert elárulta a társait: Hajnóczyt, Laczkovicsot, Sigrayt,
Szentmarjait.
– Én nem árultam el őket. Thugut és Németh János épp úgy ismerték őket,
mint engemet. Én csak megvallottam, a mit ők tudtak. Megvallottam, mert
a testem gyönge volt a kínpadnak még a gondolatával szemben is. Az
efféle dolgokban nem tréfálnak. Ha hallgatok, nem használok nekik, csak
izenként tépetem szét magam. Hallgatásom talán gyönyörű vértanúság, de
haszontalan tüntetés lett volna. Mert ha hallgatok, csak hiúságból
kínoztattam volna ezt a gyatra testet.
– Gyávának fogják önt mondani. Hogy megváltsa az életét, találmányokat
ajánlott fel ellenségeinek, cserében a kegyelemért.
– Még fiatal vagyok. Még szeretnék élni. Homo sum atque humani nihil a
me alienum puto. Védtem az életemet, a hogy tudtam.
– De nem maradt egyebe, mint: szépen halni meg. Ön a pör alatt ingadozó
viseletet tanusított…
– A jó, vagy rossz óráim szerint.
– S a vesztőhelyen el fog ájulni.
– Rosszak az idegeim. Ez nem zárja ki, hogy nagy jót akartam.
– De vajjon öné-e a jó szándék érdeme?! Őz és Szolarcsik jobban
megérttették magukat és jobban fogják védeni a vesztett ügyet.
– Ők a tenor és a bariton. Én voltam a zeneszerző.
– De miért? Becsvágyból, sértett hiuságból.
– Eh, mit akarhattam volna?! Valami udvari hivatalt? Volt benne részem;
II. Lipót épp úgy megbecsült, mint I. Ferencz. A legkényesebb
küldetésekre alkalmaztak s meg voltak elégedve velem. Így lettem udvari
vegyész, s így szászvári apát. Avagy talán nagyobbra törtem? Nem tudom.
Ki volt az, a ki javát akarta az egész emberiségnek, csak önön javát nem
akarta?! Nem ismerek ilyet. A legjobban szolgált Eszme az, melynek a hű
csatlósát Becsvágynak hívják.
– Ön tehát az Eszmét szolgálta?
– Bizonyára.
– Az ön Eszméje zavaros. Mit akar ez a »Forradalmi káté«?! Lázas jelszók
a Csipkerózsa kastélyában; a konvent követelései Meseországtól.
– Sötétben tapogatóztam, de az emberiség javát kerestem.
– Melyik emberiségét? Az urakét, a kik olyanok, mint ön, vagy a
parasztokét, a kik önnek született ellenségei, mint egy horda sakál.
– Az élő és szenvedő emberiségét. Főképpen a még ismeretlen emberiségét.
– Mit ér el vele? S mit fog elérni vele ezután? Eddig azt érte el, hogy
hűtlenségi pört akasztottak a nyakába, a melyben előre el volt ítélve ön
is, meg azok is, a kiket elbolondított. S ezután? Munkáit holnap elégeti
a hóhér.
– Jönnek századok.
– S azt hiszi, hogy ezeknek a századoknak nem lesz egyéb dolga, mint önt
méltatni?! Nézzen ide. Marie Antoinettenek megmutattam egy pohár vízben
a forradalmat, önnek megmutatom ebben a korsó vízben a jövő századot. Ha
elvette róla a kenyerét, mit lát a víz tükrében?
– Látom ezt a várost száz év mulva. A tímársegédek és a veteránok
kivonulnak a Vérmezőre, ünnepelni a nevemet, a melyet nem ismernek, a
többiek pedig a lóversenyre sietnek, vagy kávéházba, beszélgetni ifju
szinésznőkről. Mindegy. Használtam nekik tudtukon kivül.
– Vajjon használt-e? Nem hallja ezt a tompa zúgást, mely a víz mélyéről
egyre erősebben tör a felszínre?! Most még jobban sírnak, vajlogatnak,
ordítanak a kenyérért, mint azelőtt.
– Per ardua ad astra. Nem érthetjük meg egészen soha, hogy az emberiség
minő utakon, minő megpróbáltatásokon keresztül halad előbbre és előbbre.
– De vajjon előbbre halad-e valóban? Köszönöm az ilyen előrehaladást. A
burzsoák lopnak, s a szegények sajnálják, hogy nem ők lopnak.
– És mégis ez az út az igazi. Az enyém.
– Hiszi-e igazán?
– Bizonyosan tudom. Mert a lelkiismeretem mondja.
– A lelkiismeret. Mi az?
– Az egyetlen igazság, az egyetlen abszolút, az egyetlen jó ezen a
világon.
– Ön keményen tartja magát.
– Eh, ön a gondolat, mely a tettet halványra betegíti. S én a kiömlő
piros vér vagyok, mely termékenynyé teszi a csatamezőt, s aczélossá a
rajta termő búzát.
– Úgy csakugyan elérte czélját. Nézzen bele a vízcsepp tükrébe.
Vesztőhelyére titkos kéz rózsákat fog ültetni. Vérvörös rózsákat,
gyönyörü rózsákat. Igaza volt: ön nem élt hiába.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Apát úr!
A látomás eltünt. Az elitélt felriadt s zavaros szemmel nézett körül a
czellában. A börtönőr állott előtte.
Tehát itt az óra. A szíve vadul kopogott, torkát valami megnevezhetetlen
fojtogatta, lába nehéz volt, mint az ólom, s fejében egyre ott
kóválygott a Parny verse:
Je t’offre quinze ans et la rose.
Összeszedte minden erejét s azt mondta, hogy:
– Menjünk.