Pál. – Pap bácsi, ne áruljon el a papának! Ha nem árul el, akkor mindent
elmondok a Fricziről és a Francziról is.
A püspök. – Ha szépen elmond mindent és megigéri, hogy ezentúl jó lesz,
akkor nem fogok szólni a papának. (Magában:) Még csak az kellene, hogy
orrot kapjak, a miért nem vigyáztam jobban!
Pál (megvall annyit, a mennyit már nem tagadhat le). – És aztán
elmagyarázta nekem a meklenburgi herczeget a szinésznővel.
A püspök. – Hát pedig ez nem igaz.
Pál. – Az inasok beszélték.
A püspök. – Az inasok mindenkiről beszélnek, még rólam is, és hazudnak.
Pál. – A weimari grófné is beszélte.
A püspök. – Azért mégse igaz, már a mennyire »nem igaz«-nak nevezhető, a
mit egy grófné beszél…
Pál. – Hát akkor az Ulrika miért sir?
A püspök. – Éppen azért, mert a weimari grófné sajnos tévedése alapján
az inasok ilyen csúnyákat hazudoznak.
Pál. – És a pap bácsi honnan tudja ezt?
A püspök. – Nekem elmesélték az egészet.
Pál. – És mi volt az egész?
A püspök. – Az egész az volt, hogy mikor ilyen csúnyákat kezdtek
mesélni, az Ulrika nagyon bús lett…
Pál. – És miért lett az Ulrika bús? Hiszen ő róla nem beszéltek rosszat!
A püspök. – Hát… hm… mert az asszonyok nem szeretik azt, ha a férjükről
ilyen csúnyákat beszélnek.
Pál. – Értem. Az asszonyok azt szeretik, ha a férjök nekik vesz piros
szoknyát három fodorral és nem másoknak.
A püspök. – Na igen. De ez nem is történt meg. Bűntény nem történt.
Pál. – Honnan tudni azt? Látta valaki, hogy nem történt?
A püspök. – Bebizonyult. Mikor a papa megtudta, hogy az Ulrika miért
búslakodik, igen megharagudott. És mert a meklenburgi herczeg véletlenül
nem volt otthon, megparancsolta, hogy elő kell keríteni a szinésznőt.
Erre mindenfelé elindultak a staféták, hogy a hol egy Philine nevü
szinésznő találkozik, azt elő kell állítani. Elő is állították, a
férjével együtt, mert ez a Philine egy Philemon nevü szinésznek a
felesége. A szinésznő esküdözött, hogy ő soha se látta a herczeget,
Philemon pedig esküdözött, hogy ő semmit se látott, de nem hittek nekik,
mert a szinészek kóbor nép. Hanem véletlenül haza került a meklenburgi
herczeg is, és kiderült, hogy akármerre járt, soha se járt arra, a merre
Philine kóborolt, és azt se tudta, hogy ez a világon van.
Pál. – Talán másnak vett piros szoknyát és nem ennek a Philine-nek?
A püspök. – Az meglehet, de másról nem volt szó, csak erről a
Philineről.
Pál. – És most már nincs baj?
A püspök. – Minden közmegelégedésre végződött. A papa, megtudván az
igazságot, megkönnyebbülten lélekzett fel, és egy szép rendjelet
ajándékozott a meklenburgi herczegnek, hogy ezentúl többet legyen
otthon.
Pál. – Hát a szinészekkel mi történt?
A püspök. – A szinészeket megpálczázták.
Pál. – Miért?
A püspök. – A szinésznőt azért pálczázták meg, mert ő adott alkalmat a
pletykára. Ha ő nincs, akkor a herczeget nem rágalmazzák meg és
Ulrikának nem kell búsúlnia.
Pál. – És a szinészt? Miért pálczázták meg a szinészt?
A püspök. – Mert ő a férje a szinésznőnek, és a férjnek jóban, rosszban
osztoznia kell a feleségével.
Pál. – Értem. És mit vonjak le ebből az esetből?
A püspök. – Erkölcsi tanulságul?
Pál. – Igen. Pap bácsi egyszer azt mondta, hogy nincs az a jelentéktelen
eset, a miből valami nagyon becses erkölcsi tanulságot ne lehetne
levonni.
A püspök. – Ez igaz. És ha jól meghányjuk-vetjük a dolgot, ebből a kis
esetből is kihámozhatjuk az erkölcsi tanulságot, csak meg kell keresnünk
a magját.
Pál. – És mi az?
A püspök. – Hogy mi az? (Elgondolkozik.) Várjon csak Fenséged, várjon
csak!… Na lássa, megvan! Ennek a kis esetnek az erkölcsi tanulsága az,
hogy: soha se okozzunk közbotrányt!
Pál. – Ahá!… Azaz, hogy még sem értem.
A püspök. – Nézze, Fenséged, egy szinésznő, a ki különczködni akar, az
közbotrányt okoz.
Pál. – Hogy-hogy?
A püspök. – Mert teszem fel azt, ha a szinésznő rossz, de ügyesen, úgy
hogy senki se tudja meg, akkor nincs semmi baj, ugy-e?!… A herczeg is
örül, Ulrikának se folynak a könnyei. A szinésznő azonban rosszabbat
cselekedett, mintha vétkezett volna, rosszabbat, mert közbotrányt
okozott. Na, és lássa, mi lett ebből a könnyelmüségből! A meklenburgi
herczeg kénytelen volt másutt vadászni, Ulrika most is sír, és őket
megpálczázták! De nekik úgy kell.
Pál. – Ahá, most már értem.