– Két öreg úr a nap eseményeiről beszélget. Színhely: az első öreg úr
hálószobája, a Váczi-utczai Kárpáthy-palotában. Idő: délelőtt tizenegy
óra. Az első öreg úr: Kárpáthy Manó gróf, Magyarország egyik
leggazdagabb nagybirtokosa. A hetedik nagyapja, valami Heinz, vadász
volt az utolsó Kárpáthy grófnál, s ennek halála után feleségül vette az
özvegy grófnét. Azok a viszontagságok, a melyeket ez a házasság
követett, akkoriban sok szóbeszédre szolgáltattak alkalmat, de a
fejedelmi kegy már a hatodik nagyapának megadta a Kárpáthyak nevét és
rangját, jutalmul olyan szolgálatokért, melyek hazafiasaknak sok
jóakarat nélkül nem igen mondhatók. Manó grófnak a szépapja Magyarország
leggazdagabb sertéskereskedőjének a leányát vette feleségül, s azóta a
Kárpáthy-család tekintélye ismét a régi fényben tündöklik. Manó gróf
fiatal korában úrlovas volt, később rókavadász és versenyistálló
tulajdonos. Más foglalkozást nem tartott magához méltónak.
Testben-lélekben rendkívül tiszta öreg úr. Mindennap kétszer fürdik és
háromszor vált inget. Abban a fölemelő tudatban, hogy neki sohase
kellett lopnia, csalnia, hazudnia, szigorúan ítéli meg az embereket s
lenézi az egész világot. A másik öreg úr: Karczaghy Bandi, Manó grófnak
régi czimborája. Közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de ma is
szép ember. Arcza: maga a nyíltság, a becsületesség és a jóság. Örökkön
derült. Ez is rendkívül tiszta öreg úr: arczbőre mindig olyan, mintha
most lépett volna ki a fürdőből; kifogástalanul gondozott ősz szakálla a
szappankereskedők és borbélyok reklámképeire emlékeztet. Ha most vették
volna ki a skatulyából, nem lehetne frissebb és elegánsabb. Állítólag az
apanázsából él. De ha a kártyát nem fedezték volna fel: elegancziája
aligha volna ilyen tökéletes. Fiatal korában sok kalandja volt, és rossz
emberek azt beszélik, hogy egyik másik »flammé«-jától apró emlékeket
fogadott el. Mások azzal rágalmazzák, hogy egyéni szeretetreméltóságával
gyakran segítette elő barátjainak vadász-szerencséjét, s ha barátjai
hálásaknak mutatkoztak, a visszautasításban nem volt eléggé erélyes.
Mindez akár igaz, akár nem igaz, olyan régen volt, hogy már nem igaz. De
Manó grófhoz valóban a hála fűzi, mert Manó gróf az, a ki pillanatnyi
zavaraiból ki szokta rántani. Ez nem történik olyan gyakran, hogy a régi
barátságot megingathatná. Manó gróf igen kedveli Bandit. Tökéletesen
egyenlőek előtt, a kik sokkal megbízhatóbbak, semhogy Bandi jelenlétében
fecsegnének, »Bizay«-nak nevezi ugyan, de azért nem tud meglenni Bandi
nélkül. Minden szellemi élvezet közül a vele való társalgást tartja a
legérdekesebbnek. Bandi, a ki – különösen társadalmi pozicziójának
fentartásáért – fölötte nagy hálával viseltetik Manó gróf iránt, mindent
elkövet, hogy öreg barátját mulattassa, s szívesen tesz meg neki kisebb
szolgálatokat; olyanokat is, a minőket egy grófné oldalán a társalkodónő
végez. –
A gróf (kijön a fürdőszobából s komornyikjával felöltözteti magát. Míg a
gróf fürdött, Bandi szunyókált; hirtelen nem tudja, hogy hol hagyta el a
jelenteni valóját).
A gróf. – Na, és aztán mit csináltál?
Bandi. – Ja, igen. Elmentem a szinházba.
A gróf. – És mit adtak?
Bandi. – Már nem tudom, hogyan hívják. Napoleon szerepel benne és több
leány.
A gróf. – Te, kicsoda, micsoda az a Napoleon?
Bandi. – Napoleon?
A gróf. – Na, igen. Egy idő óta mindig csak azt hallom, hogy ez az izé
így meg úgy meg amúgy, és mi egy s más.
Bandi. – Ez egy franczia császár volt, a ki háborút viselt
Oroszországgal és átment a Nabresinán, azután meg visszajött.
A gróf. – Ja az, a ki a képen van szürke lovon? Az egészen más. Ezt
tudom.
Bandi. – Hát mit gondoltál?
A gróf. – Na, azt hittem, valami stréber. Csak nem gondolok korán reggel
történelemre! De már eleget beszéltünk történelemről. Nem szeretek
történelemre és könyvekre gondolni, mert mindjárt megfájul a fejem.
Mondd el inkább, milyenek a leányok?
Bandi. – Na, a hogy vesszük. Van köztük egészen fiatal is.
A gróf. – Várj, ne mesélj addig nekem leányokról, a míg meg nem
reggeliztem. Egy idő óta, ha éhgyomorral a leányokra gondolok, az egész
belső részem összefacsarodik. Mesélj inkább politikáról. Még mindig
lármáznak az emberek?
Bandi. – Na, már sokan elhallgattak.
A gróf. – Csak az az izé lármázik, mi?
Bandi. – Nem, az most azon lármázik, hogy a többiek ne lármázzanak!
A gróf. – Ez jó. Mikor a hogyhívják volt miniszterelnök, akkor ez
lármázott a legjobban, aztán mikor jött a hogyishívják, akkor ez azt
kiabálta, hogy nem kell lármázni és megint lármázott, most meg nem
lármázik. Ne mesélj nekem erről az izéről, mert ha a kiabálására
gondolok, már nekem is fáj a torkom. És mi ujság még a politikában?
Bandi. – A felség megkegyelmezett minden képviselőnek, a ki párbajozott.
A gróf. – Na, hát akkor még mit akarnak?
Bandi. – Azt hiszem, most sokat be fognak csukni. A bíróság végre
erélyesen lépett fel és elővette a szennyesüket. Kár, hogy némelyek nem
csináltak egyebet, csak kilökték vagy megverték a nőket.
A gróf. – A nők bizonyosan öregek voltak. De ne mesélj nekem
politikáról, mert nem tudok enni. Elolvastad már az ujságokat?
Bandi. – Hát nem látod, hogy mindent tudok?
A gróf. – Neked jó. Én, ha csak belenézek egy ujságba, már megfájul a
szemem. És mondd, mi ujság?
Bandi. – Mi is, no? Na, igen. Valahol, már nem emlékszem, becsuktak egy
embert, a kinek a szállása találkozó helye volt a galáns köröknek.
A gróf. – No, azért csak nem csukták be?
Bandi. – Vagy talán mert ujságíró volt, azért csukták be.
A gróf. – Az már más. Az ujságírókat mind be kellene csukni és az
ujságírást másokra bízni. És egyebet nem olvastál az ujságból?
Bandi. – De igen. Feltaláltak valami uj szert. Ejnye, hogyan is hívják?
Már nem jut eszembe.
A gróf. – Az mindegy. Ennek a sok feltalálásnak semmi értelme. Mindig
feltalálnak valami ujat és azért egyre rosszabb. Az én fiatalkoromban
nem találtak fel semmit és azért mégis jó volt.
Bandi. – De ez valami extra legyen. Olyan, a milyen még nem volt. Nini,
itt van ebben az ujságban is! Rádium, vagy hogyan hívják.
A gróf. – És micsoda ez az izé?
Bandi. – Úgy látszik, valami fiatalító.
A gróf. – Mondom, hogy világcsalás. Tudósoknak mondják magukat, pedig
semmit sem tudnak, csak rászedik a hiszékeny embereket. De azért meg
fogom hozatni.
Bandi. – Hátha éppen ez az, a mi nem csalás.
A gróf. – Nem akarom, hogy legyen egy, a mit ki nem próbáltam. Nem
akarok szemrehányást tenni magamnak. Na, gyere, reggelizzél velem, aztán
kísérj el a főrendiházba.
Bandi. – A főrendiházba méssz?
A gróf. – Igen. Szavazás lesz. Legalább a kaszinóban izé azt mondta.
Bandi. – És miről fogtok szavazni?
A gróf. – Te olvasod el az ujságokat és én tudjam azt, hogy miről fogunk
szavazni? Hogyhívják megint valamit terjeszt be; arról fogunk szavazni.
Bandi. – És te hogyan fogsz szavazni?
A gróf. – Vagy igennel, vagy nemmel. Ha az iparosok igennel szavaznak,
én nemmel szavazok.
Bandi. – Most látom az ujságból, hogy te félreértetted izét és ma nincs
ülés a főrendiházban.
A gróf. – Nincs? Na én azt se bánom. (Reggeliznek; szünet. Mikor Bandi
szivarra gyujt, a gróf hirtelen megszólal.) És mondd, kérlek, mit akart
az a Napoleon, a mikor átkelt a hogyhívjákon?
Bandi. – A Nabresinán?
A gróf. – Igen.
Bandi. – Ezt már én se tudom. Mert ekkor már nem figyeltem a
színdarabra; előjöttek a leányok és csak őket néztem.
A gróf (elgondolkozva). – Kár. (Vígasztalódva.) Különben megvan nekem a
képen.