A halálraítélt hanyatt fekve nézett a szennyes falra. Merőn, üres
szemmel, mintha gondolatai útközben elfáradtak volna s nem bírnák
követni a tekintetét. Az éjszaka leszállt.
Egyszerre a vasajtó felpattant s egy sötét alak lépett a czellába.
Hosszú, fekete köpeny fedte, s lépése nesztelen volt.
A jelenés megállt a rab nyugvóhelye előtt, köpenye alól egy kis
tolvaj-lámpát vett elő, s arczához emelte:
– Ismersz-e? – szólt.
A halálraítélt rémülten ugrott fel a fapadról. Egy feketébe öltözött
úriember állott előtte, régmult idők viseletében, az oldalán spádéval.
Háromszögletü kalap, csattos czipő és bodros ing volt rajta; a
sansculotte divat pantallója helyett térdig érő ruhát és selyem
harisnyát viselt.
– Ismersz-e?
Hogy ismerte-e?! Hisz önmagát látta valami bűvös tükörben! A tulajdon
apró szeme nézett rá, s ugyanaz az egyenes orr, ugyanaz a gyér, szőke
szakáll, ugyanaz a keskeny, gyanus homlok közeledett feléje, a melyet
csak tegnap fényképeztek le a gonosztevők albuma számára.
– Ki vagy? – kiáltott fel, mialatt szive vadul kalapált.
– Én vagyok a lelkiismereted – felelt a másik. – Jöttem, hogy
számoljunk.
– Ej, hagyj engem békében! Mindössze egy pár órám van még hátra, aztán
úgyis mindegy. Miért riogatsz?! Nincs miért félnem tőled, de unom a sok
fölösleges beszédet.
– Ha nem félsz tőlem, nézz hát a szemembe.
– Rangos vagy és én szennyes. Nem vagyunk egymáshoz valók, nincs
egymással beszédünk.
– A nyomoruságoddal akarsz védekezni?
– Nem akarok védekezni semmivel. Nyomoruságos vagyok, megtoroltam egy
pár nyomoruságot, holnap a fejemmel megfizetek érte. Pont. Ne is
beszéljünk erről, bolond a dolog nagyon. Sok bölcs törte már ezen a
fejét, egy se tudott eligazodni rajta.
– Nem bizták rád, hogy ezt a csomót megoldd.
– Úgy látszik, nem bízták rá senkire, mert ez a csomó még most is ott
van a legtöbb ember nyakán. Mi elhatároztuk, hogy majd csak próbálunk
valamit. Azon a jogon, hogy mi is emberek vagyunk.
– Nem vagytok emberek, hanem bestiák. Rosszabbak a bestiánál. Mert ez
csak akkor öl, ha éhes. Te, te megöltél egy embert, a ki neked nem
vétett semmit, a kit azelőtt nem is láttál soha.
– Én csak a kéz voltam; olyan bűnös, vagy olyan ártatlan, mint az a
revolver, a melyet használtam. Rám esett a sors; megtartottam, a mit
igértem. Az egész vak véletlen dolga. Ha más számot találok húzni,
ugy-e, nem háborgatnál?!
– Akkor is bűnszerző vagy, s a meggyilkolt aggastyán akkor is áldozat.
Megtorlásról beszélsz? Hol az erőszak, a mit megtoroltál?
– Halálra ítéltük őt, mert nem akadályozta meg, hogy pokoli kínzások
közt öljék meg montjouy-i testvéreinket. Mit toroltunk volna meg a
zsandárokon és a pribékeken?! A fejre akartunk ütni. Hogy éppen őt
értük, az is csak vak véletlen volt, mint az enyém.
– S te azt hiszed, hogy ezzel a gazsággal most már rendben lesz a dolog?
– Nem gondolok semmit, csak azt, hogy nekem ez volt a kötelességem.
– Kötelesség? Ölni? S minden czél, minden haszon nélkül? Látjátok, hogy
a holtakat eltemetik, s marad minden a régiben. Miért tehát ez a
temérdek kiontott vér?! Valamiért, a miről magad se tudod, meglesz-e és
mi lesz?
– Hiszem, hogy valami lesz.
– S téged ez megnyugtat?
– Ha őrült vagyok, a fejemet adom ezért az őrültségért… Leszámoltam az
egész világgal. Holnap fizetek, s kvittek vagyunk.
– Azt hiszed?
A jelenés a szíve tájára emelte a kezét, s aztán a mellét díszítő
csipkefodrok közül egy kis levélkét vett ki. Átnyujtotta a fogolynak és
így szólt:
– Olvasd.
A rab megremegett, amikor megpillantotta az ismerős írást. S keze
reszketett, szeme káprázott, míg végig olvasta a kusza sorokat a
tolvajlámpa gyönge világa mellett:
Fiam!
Mit mondjak, mit mondhatok neked még? Ha még kivánsz tőlem valamit,
mondd meg nekem, mert ezzel a szóval: kivánom! – megkönnyíted anyád
fájdalmát. Én viszont azt kivánom tőled, hogy még egy utolsó levelet írj
nekem és hogy értesíts, vajjon mit tehetek érted? Lilino, Lilinom, írj
nekem! Semmi esetre sem fogod tőlem megtagadni, hogy tudósítást küldj
magad felől, melyet anyád nagyra fog becsülni. Szivében fogja ezt
megőrizni, s azt fogja hinni, hogy még mellette vagy Foggiában, a hol
mindennap megkérdezte, hogy mit akarsz. Isten veled, Lilino, és írd meg,
hogy kivánsz-e még valamit hazádból? Anyád megáld téged és atyáddal
együtt vérző csókjait küldi neked. Írj!
_Anyád_.
Lilino elolvasta a levelet még egyszer, aztán harmadszor és ujra meg
ujra. Majd forró csókokkal borította a kis papirlapot. És könnye
patakzott.
S mialatt a fapadra borulva, hosszan zokogott, a másik csendesen szólt:
– Ugy-e, hogy a te életed nem a te életed?! Ugy-e, hogy olyannal
fizetsz, a mi nem volt a tiéd?! Ugy-e, hogy gazember vagy?!