Mire felocsúdott, a jelenés eltünt. Egyedül maradt: a levelével.
Visszadőlt nyugovó helyére, s ráhajtotta a fejét a kis papirlapra. Jó
párna volt az neki. S a mi napok óta nem történt meg vele: szeme
lassankint lecsukódott.
Otthon látta magát, a kis fehér szobában. Olvas a gyertya mellett, s egy
édes hang szeliden inti:
– Lilino, ne olvass olyan sokat! Megerőlteted a szemed!
De ő csak olvas, olvas.
Aztán változik a kép. Megint kis fiú, s az iskolába készül. Valaki
körülfogja.
– Nézd, Lilino, húzd fel ezt a gyapju-ujjast. Hideg van, meg ne hűlj!
És ujra ajándékokat kap. Szegényes tárgyakat, a melyek mind az ő életét
óvják. Egy pár kicsi kézmelegítőt, egy foltos kis szűrt, egy angyalfejes
medaillont is. Hova lett ez a medaillon? S homályosan rémlik előtte,
hogy a medaillont ellopják tőle, valami leány.
Majd ismét maga előtt látja Őt, a mint egy apró inget foltoz. És danol,
tisztán hallja, hogy danol. Oly szép, oly fiatal. Hisz Lilino még csak
kis fiú, s a többi csak gonosz álom!
Uj képek. Valaki sír. Megsimogatják a fejét s azt suttogják a fülébe:
– Nagyon szegények vagyunk, Lilino. De majd máskép lesz, ha te felnőssz!
Ugy-e, máskép lesz?
… A vasajtó megcsörren s Rocco bedugja a fejét.