A rab mozdulatlanul feküdt a pricscsen. Rocco, a tömlöcztartó és
Marcellina, Rocco felesége halkan buzgólkodtak körülte.
– Ötvennyolcz frank volt nála! – suttogta Rocco.
– Milyen fiatal! – sopánkodott Marcellina.
A rab egyet nyujtózott.
– Kérem, hagyjanak magamra! – szólt alázatosan, kissé fojtott hangon.
– Ej, czimbora, ráér még egyedül lenni – kedélyeskedett Rocco. – Odalenn
úgy sincs társaság, egye meg a fene. Soha se búsuljon, hanem igyék egy
pohár jó bort; élje világát, a meddig lehet. Eb az ingét, hisz
mindnyájan meghalunk, ki előbb, ki utóbb. Lássa, Rinaldo, a ki maga
előtt volt itt, másképpen csinálta. Egész éjszaka danolt; pezsgőt
hozatott és czigarettát. Reggel felé szétosztogatta, a mi maradt – nekem
még a múlt héten is volt a czigarettájából – úgy ment a másvilágra, fel
se vette.
– Már az igaz, mintha csak lakzira ment volna – tódította Marcellina. –
Még akkor is bolondozott, mikor kivül már pergették a dobot. Hej, be
derék legény is volt, isten nyugosztalja!
– Mert hát, tudja, pajtás – folytatta Rocco – a halálraítéltek utolsó
kivánságát mindig teljesítik. Kivánjon akármit, fogolypecsenyét,
czigárót; csak beszélni kell.
– Én nem vagyok Rinaldo – felelt a rab – és nem akarok semmit.
– Rosszkedvű a szomszéd – szólt asszonyához Rocco. – Pedig egy kutya már
az.
– Csont nőtt a fejében a sok studérozástól – vélte Marcellina.
– Nagyon szurkolhat. Nézd, olyan, mint a váltott.
– Pedig, ha leteszi a pápaszemét, egészen helyre legény.
– No, azért ez nem fog odakinn bokázni, mint az a másik, a bitó alatt.
Nincs is okosabb ilyenkor, mint egy kicsit bepálinkázni.
– De ha nem kell neki semmi a világon.
Azért megpróbálták egy kicsit mulattatni.
– Írtak ám Foggiából! – jelentette Rocco. – A biró meg a tanács. Ugy
látszik, nagyon restellik a dolgot. Hogy éppen foggiabéli embernek
kellett elkövetnie ilyesmit.
Ez az ujság végre szóra bírta a rabot.
– Írtak Foggiából?! Hogy szégyelnek?! No lám, szép, hogy megemlékeztek
rólam! Vajjon mit szóltak volna hozzá, ha egy szép napon beállítok a
község házába és így szólok hozzájuk: »Foggiabéliek! Én is közületek
való vagyok, ne hagyjatok elveszni!« Olyanformát feleltek volna, hogy:
»Alá is út, fel is út. Nagy a világ, próbálj szerencsét másutt«. Hát
csak szégyenkezzenek!
– A tisztelendő úr itt járt harmadszor is – mesélte Marcellina. – Azt
mondta, hogy jó volna már kibékülni a jóistennel, úgy se vétett az
magának semmit.
– Hát csak mondják meg a papnak, hogy sohse fáradjon. Ha én elhinném
azt, hogy a másvilágon megkapjuk azt, a mit érdemlünk, bizony nem ülnék
itt. Ha el tudnám hinni, hogy testvéreim, a kiket Montjouy-ban halálra
kínoztak, kárpótlást találnak odafenn, hóhérjaik pedig örökkétig
bünhödni fognak a kiontott vérért: nem vettem volna revolvert a kezembe,
hanem húztam volna az igát tovább, reménységgel, keresztény megadással.
De én most is csak azt gondolom, a mit egy héttel ezelőtt, s mikor az
orrom hegyén van a lélek, nem kezdem azt képzelni, hogy ez a lélek
örökkévaló. Nekem ugyan hiába beszélne a szegény páter holmi
megtérésről; az én esetem furcsa, nem igen ért ő ahhoz. S mit hallgassam
szent képpel, a mit mond, mikor egy szót se hiszek abból, a miről
beszél?! Máson jár az én eszem, s a pap csak akkor tesz velem jót, ha
békén hagy meghalni.
E sok istentelenség hallatára Marcellina kétszer is keresztet vetett,
Rocco pedig, a ki már kezdett lemondani a halotti torról, boszúsan
vágott közbe:
– Kár pedig ilyen fennen beszélni, pajtás. Lássa, magával nem is úgy
bánnak, mint közönséges gyilkossal. Maga az özvegy is, a meggyilkolt
felesége, kidoboltatta, hogy megbocsát magának. Azt is meghagyta, hogy
adják ezt magának tudtára, hogy könnyebben halhasson meg.
– Eh, sohase bocsásson meg nekem! – pattant fel ingerülten a fogoly. –
Az ő bocsánata engem nem könnyebbít meg; s ugyan kinek a nevében
osztogatja a bocsánatát? Vajjon a halott megbocsátana-e?! Nem hinném,
hogy ilyen elnézéssel ítélné meg, a mit cselekedtem. S ha valakinek, úgy
ennek az asszonynak nincs joga nekem megbocsátani. Bocsássa meg a
végzetnek, hogy a golyómnak éppen őket kellett találnia; üssön, verjen
tovább az ernyőjével, ha a vesztőhelyre menet mellette haladok el; de ne
törődjék a lelkem nyugalmával. S ha netalán mégis találkoznánk a
másvilágon, ott is átkozzon, ott se bocsásson meg.
Rocco és Marcellina összenéztek; Rinaldo egy fél falut irtott ki s
harmincz évig csak rablott jószágból élt. De nem káromolta a jóistent s
nem űzött gúnyt az örökkévalóságból.
A rab felkönyökölt egy kicsit s kérdő tekintetet vetett a
tömlöcztartóra.
– Hát igazán teljesítik a halálraítélt utolsó kivánságát? Ez szép s
kiválóan gyöngéd figyelem a gyilkosok iránt. Mert azoknak a kívánságát,
a kik nem gyilkolnak, nem igen szokták teljesíteni, se az elsőt, se az
utolsót.
– Csak mondja, hogy mit akar – biztatta Rocco.
– Hát hozasson mindent, a mit ilyenkor hozatni szoktak, s költse el
helyettem, váljék egészségére. Engem pedig most már hagyjanak magamra,
mert ez az utolsó kivánságom.
Rocco és Marcellina eltávoztak; a vasajtó becsapódott s a kulcs
megfordult a zárban.