– Bizony, ronda ember ez az én barátom – szólt magában Gáspár egy pár
esztendő multán – földhözragadt gondolkozásu, kicsinyes szatócs! A
kutyába se vesz, és még jó, hogy fel nem panaszol minden falatot, a mit
lenyelek! Szentül azt hiszi, hogy hálával tartozom neki, pedig ha van
valami, a minek hálával tartozom: ez a véletlen és a saját élelmességem!
Gyűlölte ezt a kövér, kopasz, vörös szakállu embert, a kinek minden
nehézkes lépése, minden harsány szava, minden jóízü nevetése a már
homályos, undorító multra emlékeztette.
Nem igen volt módja kedve szerint kitöltenie a boszúját azért a
czudarságért, hogy ez a kövér ficzkó folytonosan, mint valami még be nem
nyujtott követelés járkált, sertepertélt körülötte, s örökös
jelenlétével mind több és több alkalmatlanságot szerzett az ő jogos
kényelem-szeretetének.
És hogy valamelyes elégtételt szerezzen magának a sok boszúságért, hogy
egy kissé megnyugtassa az önérzetét – a lelkiismeretét: a hányszor csak
szerét tehette, besurrant a Mátyás fürdőszobájába s bele törölte a kezét
abba a törülközőbe, a melyikről a másik azt hitte, hogy ezt a kendőt
csak ő maga használja.