Körülbelül félesztendő mult el azóta, hogy Gáspár Mátyáshoz költözött. E
félesztendő alatt, bár sokfélét meghánytak-vetettek, egyesült erővel se
tudtak Gáspár számára megfelelő foglalkozást találni. Mátyás szívesen
alkalmazta volna Gáspárt a maga üzletében is, de Gáspár a kereskedői
pályára nem érzett semmi hivatottságot. Mátyás nem tartozott a kiválóan
leleményes emberek közé; valami sok fölösleges idővel se rendelkezett, s
boldog volt, hogy Gáspár nem sürgette.
Gáspár beletörődött volna sorsába, de boszantotta, hogy barátjának egy
csepp ízlése sincs.
– Milyen durva zsebkendőket tart! – botránkozott. – Egy ilyen gazdag
ember! Szerencsére, a felesége zsebkendői sokkal finomabbak.
És hogy ne legyen kénytelen kényes orrát barátjának zsebkendőihez
dörgölni, lopkodni kezdte az asszony finomabb zsebkendőit.
Ezek az illatos kendők egy fényes ötletet sugalltak neki.
– Nem fér meg a méltóság-érzetemmel – szólt magában – hogy lopjam azokat
a zsebkendőket, melyeket tulajdonképpen kapnom kellene, szerelmi
zálogul.
Az asszony sokáig nem akarta észrevenni azt az urat, a kit a férje ócska
ruháiban ismert meg, de gyűlölte a férjét, mert minden kényelmét ennek
az embernek köszönhette.
Ez az ember mindennap megalázta őt önmaga előtt: először azzal, hogy
egyáltalán létezett; másodszor azzal, hogy törvényesen kibérelte őt;
harmadszor azzal, hogy rabszolgatartó létére a kegyes atyát játszotta
vele szemben; s végül, hogy napról-napra uj figyelmességekkel törülte az
orrához a lekötelezettségét és a lekötöttségét.
Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ezen az emberen csak úgy állhat méltó
boszút, ha olyan valakinek adja át magát, a kivel nemcsak hitszegést,
hanem egyszersmind alantas árulást követhet el, úgy hogy összejátszásuk
megalázhatja, kellően lealacsonyíthatja a rabszolgatartó személyét, ha
másutt nem, legalább – az asszony tudatában.
Akkor este Gáspár a szobájában kiegyenesedett.
Szeretettel tapogatta meg a bútorokat; megkedvelte ezeket, hozzájok
szokott.
És most már tudta, hogy ő lesz a legutolsó, a ki kiköltözik ebből a
házból.