Mátyást az utczán egy rongyos ember állította meg.
– Jó napot, öregem! Ugy-e, nem ismersz rám?
Mátyás nem akart hinni a szemének. A rémes alakot, a ki a köszönésével
útját állotta, koldusnak nézte volna. De a hogy jobban szemügyre vette,
elszörnyűködött.
– Te vagy az, Gáspár?! – kérdezte elhűlve.
Gáspár bizonykodott, hogy ő az.
Mátyás mindig szívesebben hitt másnak, mint a tulajdon szemének, de
azért egy pillanatig még kétségeskedett. Nem volt elkészülve rá, hogy
gyermekkori pajtását, a kiről tíz év óta nem hallott, ilyen öltözetben
fogja viszontlátni.
Ez az öltözet voltaképpen csak czafatokból állott. A fekete nadrágról a
térden alul akkora foszlány fityegett le, – a világos színü nyári zeke
annyira tépett és szakadozott volt, mintha a szerencsétlen embert éppen
most szedték volna ki a kutyák fogai közül. És a lyukas czipőből
kilátszott a meztelen hüvelykujj. Mátyás egy kicsit megborzongott:
deczemberben jártak.
– De hát hogy jutottál ennyire?!
Gáspár a helyzethez mért rövidséggel beszélte el a történetét. Mátyásnak
úgy rémlett, mintha ezt a történetet már olvasta volna valahol.
– Már akárhogy történt – szólt – annyi bizonyos, hogy nem maradhatsz
így. Gyere hozzám. A míg tisztességes foglalkozást találhatsz, a házam
rendelkezésedre áll. A fedelet, az ellátást és a rendes ruházatot
megtalálhatod nálam; ez is valami.
Otthon kinyitotta a ruhaszekrényét és így folytatta:
– Válaszsz ki magadnak egy öltözetet és vitess a szobádba egy csomó
fehérneműt. Ezt a téli kabátot, a melyik rajtam volt, készítsd a
többihez; czipőt is találsz itt eleget. Azt hiszem, egyforma lábunk van.
– Ha megengednéd – szólt Gáspár – olyan ruhát választanék, a melyet már
régebben nem hordtál. Szeretném, ha a cselédségnek nem tünnék fel, hogy
a te ruhád van rajtam. Aztán hadd vigyem át a holmit én magam, akkor, a
mikor a cselédek nem látják.
– Igazad van – felelt Mátyás. – Milyen ostoba vagyok, hogy ez nem jutott
eszembe! Persze, persze! No, majd délután eljössz velem a szabóhoz, és
csináltatunk uj ruhát. Persze, persze! Különben én is így gondoltam. De
a míg az uj ruha elkészül, egyelőre be kell érni azzal, a mit találunk.
Mikor Gáspár felöltözködött és a rongyokat eltüntették, Mátyás bevezette
barátját egy vendégszobába és így szólt:
– Ebben a szobában itthon vagy. Azonnal szólok, hogy a reggelidet hozzák
be. Ha valami egyébre van szükséged, csak csöngess és parancsolj. Most
el kell mennem, de délután majd elbeszélgetünk róla, hogy mit kellene
csinálni.
– Hm – szólt magában Gáspár, egy kissé keserüen, mikor uj otthonában
egyedül maradt – Szent Márton kettéhasította a palástját és a felét
odaadta a szegénynek. No, de az Szent Márton volt, az én barátom pedig
csak egyszerü kereskedő. És nem kell csodálkozni, ha csak úgy gyakorolja
a felebaráti szeretetet, hogy a használhatatlan ruháival ajándékozza meg
a barátját. Az igazi úr az ő helyzetében nagyobb összeget kölcsönözne a
barátjának, hogy ez elláthassa magát mindennel, a mire szüksége van, s
ne legyen kénytelen pironkodni a cselédek előtt. De az én barátom nem
igazi úr; csak egyszerü kereskedő.