Kilencz óra tájban felébredt, és meglepetve látta, hogy Sári még most is
a kanapén ül és csibukozik.
– Hát te miért nem fekszel le?
– Nem tudom elhatározni magamat.
– Mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?
– Elmondom. Nem tudom el nem mondani. Ma délután eljön.
– Kicsoda?
– Ő.
– A Lolo?
– Igen.
– És mit keres itt a Lolo?
– Egy csapat asszony-ismerősével jön, azon a czímen, hogy gratulálni
akarnak a »Páris almájá«-hoz és egyuttal megszemlélik az utolsó
bohém-tanyát. Ezeknek az asszonyoknak az életéből nem hiányzik egyéb,
csak az, hogy még nem ismernek bennünket. Nagyon lelkesednek a
tréfáinkért; te meg én vagyunk a legkedvesebb íróik; sok »érdekes«-et
hallottak az életmódunkról; és látni akarnak bennünket az otthonunkban,
mint a hogy mások látni akarják a zebrát meg a lámát állatkerti
ketreczeikben. Furcsa állatok vagyunk nekik, a kiket egyszer érdemes
megnézni. Ha meglátogathatják egy ismeretlen festő műtermét, miért ne
kereshetnék fel a mi odunkat is?! Különben az egyik asszony tégedet már
régóta ismer; és ez vállalkozott rá, hogy fölvezet bennünket a kiváncsi
társaságnak.
– No, engem ugyan nem vezet föl, hacsak hajnalban nem jönnek!… De hát a
Lolo, az hogy kerül ebbe a bandába?
– Azt hiszem, a sok fecsegésből megtudta, hogy a multkori komoly vers
neki, vagyis inkább róla szólt. A fiúk annyit szamárkodtak erről, hogy
megtudhatta.
– Hát mégis kiadtad azt a verset?
Sári elpirult.
– Már magam sem tudom, hogyan történt.
– Akkor hát értem, ha a Lolo is érdeklődik. Természetes, ha kiváncsi rá,
hogy milyen ábrázatú az az állat, a ki olyan veszettül szerelmes belé.
– De lehet az is, hogy semmit se tud a versről, és hogy ő is csak a két
víg pojáczát akarja látni.
– És mi az, a mire késő reggelig nem tudtad elhatározni magad?
– Hogy itthon maradjak-e ma délután.
– Adok egy jó tanácsot. Ne maradj itthon; gyere el kártyázni a körbe. A
hölgyek menjenek mulatni máshová; menjenek ki az állatkertbe.
– Elmulaszthatom-e ezt az egyetlen alkalmat, a mikor közelről láthatom,
a mikor hallhatom a hangját, a mikor végre valahára beszélhetek vele?!…
Talán soha az életben nem lesz még egy ilyen alkalom…
– Akkor meg mit tusakodol magadban?
– Attól félek, hogy nevetségesnek fog találni. Hogy ostobaságokat fogok
beszélni; hogy olyan zavarban leszek, mint egy gyerek, a kit valami
betyárságon értek, és értelmetlenségeket fogok makogni érthetetlen
hangon. Vagy, hogy legyőzzem a félszegségemet, nagyon ügyetlenül találom
játszani a fesztelent, és zavaromban, tanácstalanságomban,
önkívületemben, a helyett, hogy ügyes és kedves volnék, tapintatlan vagy
éppen szemtelen leszek. Attól félek, hogyha véletlenül csakugyan tudja,
kiről szólnak a komoly verseim, és most valami kis jóvéleménynyel van az
ismeretlen verselőről: valami elképzelhetetlenül szerencsétlen
viselkedéssel örökre el fogom veszíteni ezt a jóvéleményt… még ezt a
sovány jóvéleményt is!
– A mikor az ember nem tudja, mit csináljon, a legokosabb, a mit tehet,
az, ha egy nagyot alszik, mielőtt határoz. Aludd ki magadat; ha
virrasztasz, csak még idegesebb leszel. És délben, ha az álmod nem
segített, számláld meg a gombjaidat. Én meggyőződtem róla, barátom, hogy
senkinek a tanácsában se lehet annyira megbízni, mint abban, a mit a
gombjaink javasolnak. Vagy ha a szerelem ma már egy perczig se hagy
aludni, hagyj legalább engem aludni. Mert én holnap délután kártyázni
akarok, és ahhoz tiszta fej kell.