Egy nyári éjszakán Sári Endre ingujjra vetköződve ült egy szalmaszéken,
és csibukozott, a mikor Váry Béla félegy óra tájban benyitott a közös
szobába.
Csak éppen a tekintetükkel köszöntötték egymást, és sokáig nem szóltak
egy szót sem. Váry levetette a kabátját, megtömte kis angol pipáját
matróz-dohánynyal, rágyujtott, s aztán leemelt az ócska szekrény
tetejéről két poharat meg egy üveg szilvóriumot. Töltött magának is,
Sárinak is, a ki ezalatt valami paksamétát helyezett az asztalra,
felhajtották a pálinkát, ezt a műveletet, ijesztően gyors egymásutánban,
kétszer is megismételték, majd, folyvást szótlanul, egy darabig le s fel
járkáltak a szobában, az egyik délnyugatról északkeletnek, a másik
délkeletről északnyugatnak.
Később, talán egy negyedóra multán, előbb az egyik, utóbb a másik, leült
a rossz kis pianinóhoz, és a billentyűkön valami különös zenedarabot
pötyögtetett ki, a mely eredetileg alighanem igen víg óhajtott lenni, de
ennek az ütött-kopott hangszernek a tolmácsolásában, a bukdácsolva mozgó
és el-elbicsakló ujjak hívására felelgetve, meglehetősen bánatosan
szólt. Vagy harmadfél óra hosszat szép rendben váltogatták fel egymást a
pianinó mellett; ennek megfelelően a zeneszámok is váltakoztak, de egyre
szomorúbban hangzottak; időnkint hol az egyik, hol a másik átköltözött a
paksamétához, ujra meg ujra meggyujtotta kiégett pipáját és aztán…
sebesen, sebesen… rövid sorokat írt a legfelső papirdarabra… hogy mit,
azzal a másik egy cseppet se törődött.
Közben pedig folytonosan czifra és illetlen szavakat dörmögtek.
Ha a sánta ördög a háztetőn átható tekintetével véletlenül megfigyeli
őket: soha ki nem találta volna, hogy miben fáradoznak.
Három óra tájban abbahagyták ezt a sajátságos működést, megint megittak
két vagy három pohár szilvóriumot, tizedszer is teletömték és
meggyujtották egyik a csibukot, a másik az angol pipát, aztán leültek,
egyik a szalmaszékre, a másik a ripszkanapéra, és szótlanul nézegettek
egymásra.
– Mi ujság? – kérdezte végre Váry, miután már vagy egy félórája
pihentek.
Sári intett, hogy: semmi.
Megint egy félóráig hallgattak. Ekkor Sári szólalt meg:
– Igaz, itt volt az apád.
Váry intett, hogy: jól van.
Hanem egy ujabb félóra multán eszébe jutott valami:
– Talán megint pénzt adtál neki?
Sári nem felelt se igent, se nemet, hanem a szeme elárulta, hogy Várynak
a gyanuja alapos.
– Rosszul tetted – szólt Váry. – Tőlem nem mert volna kérni, mert csak
tegnapelőtt adtam neki.
– Bizonyosan kellett neki, ha kért – mentegetőzött Sári.
– Eh, több pénze volna, mint nekünk! – vitatkozott Váry. – Éppen ma
hallottam, hogy most már két fiákerrel és négy egylovassal dolgozik. De
mindent elver. A szegény édesanyámtól is elszedi a pénzt, és
elkártyázza.
– Mi is kártyázunk – szólt Sári. – Nem tehet róla, ha mindig veszít.
– Eszedbe juttatja a te apádat, mi? – kérdezte Váry. – És arra gondolsz,
mi volna, ha az apád véletlenül megtudná, hogy mit csinálsz és miből
élsz?!
– Honnan tudná meg?! – kereste a megnyugvást Sári. – Szent életet él; az
ő házába nem járnak léha ujságok. És kinek volna lelke megmondani az
öreg rabbinusnak, hogy az ő fiát most Sári Bandi néven szokták
emlegetni?! Honnan sejtené, hogy már nem vagyok orvosnövendék… hogy az ő
fia miből él?!…
Megint elhallgattak.
Mikor egészen kivilágosodott, Váry lefeküdt az ágyába. Elővette az
éjjeli szekrényén heverő könyvet, megkereste a behajtott szélü lapot és
olvasni kezdett.
Sári még tovább is ott csibukozott a kanapén.
Egyszerre Váry fölkiáltott:
– Te, Bandi, tudod-e, hogy ez az Arisztótelesz remek fiú?! Milyen kár,
hogy nem tudsz görögül! De van egy jó német kiadásom is… olvasd el! Nem
képzelnéd, hogy mennyi benne az ötlet, az elmés, finom dolog! Esküszöm
neked, hogy ujságírónak született, és hogy ha ma föltámadna, az első
dolga volna beállani valamelyik szerkesztőségbe, a hol a régies
készültségével is lefőzne mindnyájunkat!
De aztán észrevette, hogy Sári valamit jegyezget.
Kitalálhatta, mit.
Érzelgős, holdvilágos strófákat ír egy kisasszonyhoz, a kivel még sohase
beszélt, a kit csak messziről imád, a képzelhető legplátóibb
szerelemmel: Lolo kisasszonyhoz, a ki sokkal szebb, semhogy Lottinak
lehetne nevezni.
Aztán, majd ha a szemetes csöngetése ki fogja zavarni álmodozásából, ezt
az »olvadó czukorká«-t is el fogja temetni az iróasztala fiókjába, mint
a többi szerelmes versét, mert szégyelli, és méltán, ezt a sok bánatos
epedést.
Hát csak békén hagyta. Hadd írja ki magát.
Nemsokára Váry elaludt.