Hanem azért érdekelte, hogy mi történik a barátjával, és másnap,
éjfélkor, mihelyt hazaérkezett, azonnal előállott azzal a rövid
kérdéssel, a melyet máskor csak munka után szokott megereszteni:
– No, mi ujság?
Sári fehérebb volt, mint valaha.
– Vége mindennek – felelt.
– Eh, ne légy olyan gyerek!
– Vége mindennek, ha mondom – bizonykodott Sári. – Olyan ostoba voltam,
mint a láma és a zebra együtt. Eleinte egy kukkot se szóltam; a fogaim
összeszorultak, és egyetlenegy hang se fért ki a torkomon. Aztán
hülyeségeket dadogtam; hebegtem, makogtam… fogalmam sincs róla, mit
beszéltem, remegő hangon, alig hallhatóan. Végül, megrémülve azon, hogy
mit cselekedtem, kétségbeesésemben ujra megnémultam. Láttam rajta,
világosan láttam, hogy kinevetett magában; sőt ez még nem minden… Nem is
csak nevetségesnek, hanem egyszersmind szánalmasnak talált.
– Mit tudod te azt?
– Mondom, hogy világosan láttam az ajkán az eltitkolhatatlan szánakozó
mosolyt. De, fájdalom, egyébként se lehetett kétségem. Máskor is
láthattál félszegnek, de azt nem képzeled, hogy milyen rémségesen buta
voltam!… A dámák egyike meg is jegyezte: »Hogyan van az, hogy azok, a
kik az írásaikban a legelmésebbek, a beszélgetésben oly tartózkodók?« A
»tartózkodó« szó itt röviden vizilovat jelentett.
– Mentek volna inkább az állatkertbe.
– Mindennek vége! Először és utóljára láttam ilyen közelről. Ez után a
kínos jelenet után nem fog ismerni többé. Vége, vége!…
– Akkor hát sóhajtozd ki magadat alaposan… öt perczet adok erre a
czélra… és aztán lássunk hozzá a dologhoz, mert mindjárt félegy! Félre a
magánügyekkel, szerelem kell a népnek!
Levetették a kabátjukat, mind a kettő csibukra gyujtott, aztán
folytatták, a hol hajnalban elhagyták.
Megitták a maradék pálinkájukat, letelepedtek a pianinó mellé, s mialatt
Váry zongorázott, Sári dallamos, zengő, de illetlen szavakat dörmögött;
illetlenebbeket, mint valaha.
Egy darabig mintha önmagukról megfelejtkezett mitológiai istenasszonyok,
kövér amorettek és trikós szépségek röpködtek volna a szobában; aztán
egymást se látták. Az egyik a zongorát sanyargatta, a másik az
íróasztalnál körmölt, s az egyre sűrűsödő füstfelhő eltakarta mind a két
víg pojáczát; mind a két, kissé szomorú fiút.
De Sári, ha nem is láthatta szerzőtársát, koronkint hallotta a szavát:
– Ne aludjál el azon a románczon!… Ne gondolj most egyébre, csak arra,
hogy: »Szerelem kell a népnek!«