I.

Valaha régen, az operett fénykorában, néhány esztendőn át Sári és Váry

voltak az operett-királyok.

Az ő társasczégük szállította a szinházaknak a legvígabb,

legbolondosabb, leghatásosabb operett-szövegeket. A szinházigazgatók

csak velök dolgoztattak; a zeneszerzők közül csak annak volt

szerencséje, a ki tőlük szerezhetett szöveget.

Ők voltak a pompás, csengő, gyujtó hatású és mulatságosan furcsa

rímeknek a nagymesterei. Az ő tollukból ömlött a zengő szó a

legtökéletesebb könnyedséggel, a legédesebb lágysággal, a legtarkább

szinekben. Az ő csipkeruhás és mégis fátyolkönnyű verseik motoszkáltak

legtovább a néző fejében.

A zeneszerző néha ólomlábon járt, de az ő szavaik mindig utólérhetetlen

vígsággal és szédítő vakmerőséggel röpködtek, mint sok-sok ifjú fecske,

és köztük egy-egy pacsirta.

A mit mondtak, az csupa ötlet, kedvesség és finom gúny volt, a mely csak

az általános emberi gyöngeséget bántotta; csupa elmésség, szelid humor

és gráczia. Verseik meglepő fordulatossága jókedvet árasztott; tréfáik,

művészi köntösükben, gyönyörködtettek, szerte kalandoztatták a

képzeletet, és néha álmodozóvá tették a meglepett hallgatót.

Hanem rettenetesen illetlenek voltak.

Illetlenek voltak már akkor is, a mikor Charivari néven követték el első

pajkosságaikat az ujságok verses rovataiban. Illetlenségök növekedett,

mikor Sárira és Váryra magyarosodva első operettjükkel kopogtattak a

Siker kapuján. És végül, mikor a szinházigazgató urak, ezek a komoly,

szigorú üzletemberek (hallgatva arra a tanácsra, a melyet a közönség

kedvét lesve, legtitkoltabb énjüktől szereztek) rámutattak a

hivatalszobájuk falán olvasható jelmondatra: »Szerelem kell a népnek!« –

illetlenségök többé nem ismert határt.

Önmagukról megfelejtkezett mitológiai istennők, gyönyörű asszonyi

idomok, pogány szerelem, szoknyaráncz, trikó – efféle volt az, a miről

daloltak. A többit az elbeszélő már nem is írhatja le.

Mert – hej, huj, trallala, lárum! – bajos volna kinyomatni az a sok víg

bolondságot, a mit Sári és Váry összefirkáltak… noha valójában kissé

szomorú fiúk voltak.

Furcsa emberek: Elbeszélések · 第 91 / 157 题