Toll nem írhatja le azt a tündéri ünnepélyt, melyet a Pierpont Morgan és
Carnegie-szövetség, a Felhővívó Társaság boszorkányos leleményességének
segítségével, egy tavaszi holdvilágos éjszakán, a Como partján
rendezett. Ez az ünnepély valóságra váltotta az Ezeregyéjszaka minden
csodáját, bemutatta és élvezetül kínálta a túlfinomodott műveltség
minden uj vívmányát, megteremtette, kézzelfoghatóvá, leszakíthatóvá és
megizlelhetővé tette mindazt a szépet és jót, a mely eddig csak a kor
legkiválóbb szellemeinek a képzeletében élt.
Az ókori szobrász, mikor az emberfeletti fájdalmat kellett a kőben
kifejeznie, úgy segített magán, hogy elrejtette a néző elől a szenvedő
arczát, s a néző képzeletét lopta segítségül ahhoz, hogy – akármilyen
lehetetlen a feladat – műve azért még se maradjon tökéletlen. Mi is
kénytelenek vagyunk ehhez a művészi fogáshoz folyamodni, a mikor képet
kellene adnunk a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyéről. A
tollnak nincsen elég hatalma ahhoz, hogy vissza tudja tükrözni mindezt a
sok szint, tarkaságot, csillogást, ragyogást: az Ezeregyéjszaka csodás
világítását, a mai, holnapi, sőt holnaputáni műveltségnek a villamosság
titkainak meghódításával elővarázsolt minden tüzijátékát és a valósággá
változtatott gyönyörü képzelgések másvilági fényességét. Azért a szives
olvasó lelki gazdagságához kell folyamodnunk: képzelje el a legszebbet,
a mit csak el tud képzelni.
Nekünk e helyütt csupán a száraz tudósításra, a rideg adatok szófukar
felsorolására, a csupasz tények egyszerü megemlítésére kell
szorítkoznunk. Átlátva a hű kép megfestésének lehetetlenségét, meg kell
elégednünk a krónikás babéraival.
A meghívott vendégek közül a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség
ünnepélyén a következők jelentek meg:
Gurko Simon és Leontyev Arisztid, a nagy orosz elbeszélők, Arcangelo, a
nagy olasz regény- és drámairó, Stjernhjelm Arvid, a nagy svéd
elbeszélő, Darkmain, a világhirü amerikai humorista, Kate Lock, a nők
jogainak lánglelkü védelmezője, Colas, a kitünő franczia regényíró,
feleségével Millyvel, a nem kevésbbé kitünő írónővel, és Paulette
kisasszonynyal, az »Olympia« művésznőjével, mind a kettőjük
barátnőjével, továbbá a grófnéval, Millynek, a kitünő írónőnek,
kebelbarátjával – mert ezek négyen még a Pierpont Morgan és Carnegie
kedvéért se válhattak meg egymástól egyetlenegy estére sem – azután:
César Lebeau-Miroir, a nagy franczia szatirikus, Lars Wiking, a nagy
drámaíró, a szabad szerelem német apostola, feleségével, az ünnepelt
művésznővel, és végül az északi irodalomnak még egy kitünő képviselője:
maga a nagy Knout Handsome.
Szóval, ha a meghivottak közül csak kevesen szerencséltették a két
milliárdos házigazdát, a vendégkoszoru előkelősége tökéletesen pótolta a
sokaságot, mert látnivaló, hogy Pierpont Morgan és Carnegie a kor
vezérei közül éppen a legnevezetesebbeket, a legeredetibb szellemeket,
az uj ösvényt nyitókat, tisztelhették vendégeikül.
Hogy valóban a legkiválóbb szellemek tündököltek ezen a páratlan
ünnepélyen, a kor élén legelül haladók, a vezérszerepre a
leghivatottabbak, az igazán eredeti őstehetségek, a kiket semmiféle
iskolás szellem nem rontott meg: ezt semmi se tanusíthatja élénkebben,
mint Lebeau-Miroir Czézárnak az a nagy érdekességü – pár percznyi
számítás után bemutatott – statisztikai közlése, hogy a kilencz
férfivendég együttvéve az iskolában – úgy az elemi, mint a közép és a
felső iskolában – nem külön-külön, hanem összesen, mindössze hét és fél
osztályt végzett.
A krónikásnak még csak azt kell följegyeznie, hogy a vendégek
mindannyian kifogástalan esti öltözékben jelentek meg az ünnepélyen –
még a hölgyek is – egyedül Darkmain, a nagy amerikai humorista, jelent
meg úszónadrágban, a mely eredeti ötlet természetesen általános
derültséggel és tetszéssel találkozott.