Carnegiet már régen megmarta az a tarantella, melynek csípésétől az írás
viszketege támad. Azóta a jobb sorsra érdemes milliárdos többféle
betegségben szenved: nemcsak könyvet ír, hanem naplót is.
A Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség tündéri ünnepélye után a
fogalmazást kedvelő Krőzus ezeket jegyezte fel a naplójába:
A vagyonszerzés éveiben második természetemmé vált, hogy valahányszor
egy nagyobb kiadást kellett teljesítenem, nem nyugodtam addig, mig
valami aprólékos hasznot nem csikartam ki attól a jókedvü embertől, a ki
fölvette a pénzt; az ilyen, örömében, mindig hajlandó valamicskét
engedni, és sok ilyen kis haszonból lesz a nagy haszon, a kövér haszon…
Erről a szokásomról azóta soha se tudtam végképpen letenni.
Most is, hogy ki kellett izzadni az Ezeregyéjszaka költségeit,
elhatároztam, hogy – ha már ennyi pénzt kell áldoznom egy ódivatu
szeszélyért – legalább némelyes erkölcsi hasznot szivattyúzok ki a
vendégeimből: hadd térüljön meg abból, a mi elvész a vámon, valami
kevés, igen kevés a réven.
Csináltattam egy olyan albumot, a milyen még nem volt a világon, a
végből, hogy ebbe a mesésen szép könyvbe gyüjtsem össze az erkölcsi
hasznot, s azután – az ünnepély estéjén – sorra megkérdeztem a
vendégeinktől:
– Mi volt életének legnagyobbszerü izgalma?
Az első, a kit megcsiphettem, Knout Handsome volt.
– Hogy mi volt életemnek legnagyobbszerü izgalma, már megírtam egy
elbeszélésemben – felelt a gyomor Homérosza, a kinél szebben még senki
sem írt az éhezésről és a jóllakásról. – Akkor éltem ezt át, a mikor
kalauz voltam a new-yorki földalatti vasúton. A történet egy kissé
hosszú és bonyodalmas; de szép, olvassa el. Most csak a magvát adom elő.
Tehát: kétfelől is megfizettek azért, hogy hunyjak szemet és a szabályok
ellenére tegyem lehetővé egy embernek a föld alatt való elrejtőzését. Én
azonnal átláttam a szitán. Kitaláltam, hogy az az ember, a ki
elrejtőzött, azért fizetett meg, mert rabolni akar, a másik pedig azért,
mert jól eltitkolt bosszúvágyból meg akarja ölni azt az elsőt. Az egyik
pénzt eltettem az egyik zsebembe, a másik pénzt a másikba… a fülemüle
jobbfelől is nekem fütyölt, balfelől is nekem fütyölt… és behunytam a
szememet, hallgatni a fülemüle zenéjét. A többit olvassa el az
elbeszélésemből. Elég az hozzá: életemnek legnagyobbszerü izgalmát akkor
éreztem, mikor villamos kocsim elnyisszantotta a föld alatt rejtőzködő
embernek a nyakát. A hogy a kocsit megállítottam, s a sín mellől
kiemeltem első megbízómnak a fejét, életem legnagyobbszerü
megilletődését éltem át: ebben a pillanatban teljesen átéreztem a
filozófia fenségét.
Másodszorra Gurko Simon mestert kérdeztem meg, hogy mi volt életének
legnagyobbszerü izgalma.
– Már megírtam egy elbeszélésemben – felelt a nagy orosz. – Csavargó
koromban történt. Négyen bujdokoltunk a rendőrök elől, négy jóbarát.
Egyikünknek volt egy kis pénze, valami sikerült kis betörésből. A hogy
egy roppant pusztaságnak a kellő közepére értünk és éppen éjszakai
pihenőre készültünk, a másik kettő félre hítt és arra akart rábeszélni,
hogy pénzes barátunkat álmában öljük meg, aztán vegyük el a pénzét. Én
természetesen nem fogadtam el az ajánlatot, de végig néztem, hogy másik
két czimborám hogyan öli meg alvó barátunkat, és a mikor, hogy el ne
áruljam őket, osztozásra szólítottak fel, elfogadtam a rám eső részt,
hiszen a boldogultnak már úgy se kellett semmi. A hogy a pénzt a
zsebembe csúsztatva, egy utolsó pillantással elbúcsúztam elköltözött
barátunktól, életemnek legnagyobbszerü izgalmát éltem át: ebben a
pillanatban teljesen átéreztem a megfigyelés fenségét.
Fölkerestem a másik oroszt is. Leontyev Arisztid, rövid tünődés után így
felelt a kérdésemre:
– Már megírtam egy elbeszélésemben. Egyszer, véletlenül, észrevétlen
tanúja voltam annak, hogy egy ember lopott. A tolvajt gyanusítani
kezdték, és ez, nem sejtve, hogy van valaki, a ki rá bizonyíthatná a
tolvajlást, vakmerően tagadott mindent, majd a sértődöttet játszotta,
felháborodva azon, hogy őt ilyesmivel gyanusíthatják. Én természetesen
nem szóltam egy szót sem. A történet vége az, hogy a tolvajtól
bocsánatot kértek. Nos, mikor a tolvaj megvetően mérve végig
megszégyenült vádlóit, diadalmasan távozott, olyan nagyszerü izgalmat
éreztem, mint azóta soha. Ebben a pillanatban teljesen átértettem annak
a magasztos lépésnek a fenségét, a mikor a védtelen egyes fellázad az
ellen a hitvány érdekszövetkezet ellen, a melyet társadalomnak nevezünk.
Leontyevvel sétálgatva, a vendégek egy kisebb csoportjához érkeztem, a
mely Stjernhjelm Arvidot, a nagy svédet hallgatta.
A nagy svéd azzal szórakoztatta ezt a kisebb társaságot, hogy
elbeszélte, milyen változatosan különböző módokon csalta meg őt mind az
öt elvált felesége.
Mindegyiknek éppen tizenkét ravasz fogása volt erre a czélra, és
mindegyiknek más-más tizenkettő. A nagy alkotót tehát nem kevesebb, mint
hatvan különböző módon csalták meg.
Paulette kisasszony, az »Olympia« művésznője, olyan áhitatosan hallgatta
a mestert, a hogyan a jobb részt választó Mária hallgathatta Krisztust.
Én is végig hallgattam, de aztán megkérdeztem tőle, hogy ezek közül a
rendkivül érdekes élmények közül melyik nyujtotta neki a legnagyobbszerü
izgalmat?
– Már megírtam egy regényemben – felelt a nagy svéd. – Egyik feleségem
olyan aljas módon csalt meg, hogy a dolgot a körülöttem lévő díszes
társaságban nem is részletezhetem. Mikor erről minden kétséget kizáró
bizonyossággal meggyőződést szereztem – hangsúlyozom, hogy igenis
meggyőződést szereztem – művészi életemnek legnagyobb gyönyörűségét
éltem át. Ebben a fölemelő pillanatban teljesen átértettem a női nem
alsóbbrendüségét, tisztán utilitárius voltát, és teljesen átéreztem a
férfi felsőbbségének egész nagyszerűségét.
A mellettem álló kopasz emberke arczán ennek a felsőbbségnek valami
leírhatatlan mosolya jelent meg.
Ezt a kopasz emberkét az isten is szabólegénynek teremtette, de ő
kijátszotta az istent, s a rendelkezésére bocsátott lélekkel is fel
tudta küzdeni magát a világ egyik leghiresebb emberévé.
Mert ez a kis kopasz a nagy Arcangelo volt.
Karon fogtam és tova vonszoltam.
– Remélem, mester – rohantam meg – hogy ön is meg fog ajándékozni
bizalmával.
Négyszemközt óhajtottam beszélni vele; azt képzeltem, hogy a
nyilvánosság előtt nem volna eléggé közlékeny.
– Miért ne?! – felelt. – Közzé tettem én ezt már számos intervjúban. Ön
természetesen azt hiszi, hogy a legnagyobb izgalmat akkor állottam ki,
mikor rám, a már híres íróra, kisütötték, hogy nem kevesebb, mint
hatvannégy oldalt írtam ki Balzacból. Ez engem hidegen hagyott. Tudtam,
hogy a világ azt fogja mondani: »Bah, néha a leggazdagabbak a legnagyobb
tolvajok!« Nem. Életem legnagyobbszerü izgalmát csak nemrégen éltem át.
La Platából felszólítottak, tartsak száz felolvasást a nagy művésznővel
való szerelmi viszonyomról egy fél millióért. Azt sürgönyöztem nekik:
»Szivesen, de ez a történet csak a kiadatlan részletekkel együtt
kapható, s ennek a történetnek az ára, az összes részletekkel: egy kerek
millió. A feleletet azonnal kérem.« Nos, a mikor felbontottam a kábelen
át érkezett választ, és szándékos lassusággal betüztem ki a boldogító
igent, valami eddig ismeretlen gyönyörűség borzongatta meg a
hátgerinczemet. Ebben a pillanatban teljesen átéreztem a vagyonszerzés
lázának a nagyszerüségét.
A nagy olasz után Lebeau-Miroir Czézárt gyóntattam meg.
– Én megmondom, édes öregem – felelt az elbájoló czinikus – én
megmondom, mert én olyan fiú vagyok. Egyszer, megrendelésre, egy isteni
pamfletet irtam a tőkések ellen. Egy bizsu volt ez, epekövekkel, drága
epekövekkel kirakva. Az egész világ el volt ragadtatva, és senki se
tudta kitalálni, hogy: ki lehet a szerző? De erre én, tőkések
megbízásából, egy másik pamfletet írtam, általában a radikálisok, de
különösen az első pamfletem ellen. Jó munka volt, mondhatom; tiszta
vitriolba mártott tollal írtam, s minden sorából egy-egy vipera mászott
ki. A meggyőződés, édes öregem, nem fetreng az utczán, de a mióta a
világ áll, soha még egy mosóczédulát se írtak le annyira minden
meggyőződéstől menten, mint én ezt a két pamfletet, a melyeknek
bármelyik sorától még egy bivaly is felfordult volna. És mikor ez a
második pamflet is megjelent, a még mérgesebb – a mikor az állatkertben
az összes csörgőkígyók kimúltak az irigységtől: egyszerre világosság
támadt az emberek fejében. »Mind a kettőt csak egy ember írhatta:
Lebeau-Miroir!« – hangzott fel egyszerre a lelkesedés zaja, s nekem
könnyek gyültek a szemembe a meghatottságtól, nem közönséges sós
könnyek, hanem sztrihnines könnyek, már a milyen tőlem éppen telik. No,
és a hogy az első ujságárus gyerek végig rohant a körúton, azt
ordítozva, hogy: »Lebeau-Miroir – Lebeau-Miroir ellen!«… olyan nagyszerü
izgalom fogott el, a milyet egy életben csak egyszer lehet élvezni.
Ebben a perczben teljesen átéreztem az emberi értelemnek egész fenségét.
Darkmain is hasonló szellemben felelt.
– Életem legnagyobbszerü izgalmát – kezdte – öreg napjaimban éltem át.
Már kora ifjúságomban hozzá szoktam ahhoz, hogy bátran beszélhetek s
nyugodtan írhatok bármi bolondot, mert minél vadabb ostobaságokat
eresztettem meg, az emberek annál jobban mulattak rajta, s nem
mondhattam olyan értelmetlenséget, a mi a hallgatóimnak ne tetszett
volna. Ezt a szerencsét alaposan kihasználtam; sőt visszaéltem vele,
kétféle irányban is. Először is éppen százszor annyit írtam, mint a
mennyi írnivalóm volt; és másodszor teljesen leszoktam arról, hogy
megválogassam: mi az, a mit czélszerü elmondani, s mi az, a mit okosabb
elhallgatni. Akárhányszor egy-egy olyan bárgyuságot szalasztottam ki a
szájamon vagy a tollamon, hogy magam is elszégyeltem magam, de az
emberek ilyenkor is azt mondták: »Nagyon jó! Ilyet csak Darkmain tud
kitalálni!« Ez elkényeztetett, elkapatott, vakmerővé tett. Nos, egy
napon elolvastam a legutóbb írt tréfálkozásomat, és megrémültem. Azt
mondtam magamban: »Ilyet nem írhat más, csak az, a ki vagy már
születésétől fogva hülye, vagy írásközben hirtelen megőrült!« Néhány
pokoli órát éltem át, mert egyre bizonyosabbnak tünt fel előttem, hogy:
igenis, agylágyulásba estem. Képzelheti, milyen édes izgalmat éreztem,
mikor hű olvasóim az ijesztő czikket magasztalással halmozták el! Sokan
nevettökben a könnyeiket törölgették; mások kijelentették, hogy még soha
életökben nem mulattak ilyen jól. Végre megjelent egy pátriárka, a ki a
legegészségesebb szamárságban őszült meg, és lelkesedésében,
elragadtatásában egyszerüen megcsókolt. Ekkor éltem át életem
legnagyobbszerü izgalmát, mert ebben a perczben megértettem, hogy nem én
vagyok bolond, hanem a többiek, és teljesen átéreztem az ostobaságban
rejlő őserő egész fenségét.
Az uszónadrágos ember volt az utolsó, a kitől ilyen kimerítő feleletet
kaptam, mert Kate Lock, a nagy nő, az asszonyok jogainak lánglelkü
védelmezője, már kissé titokzatosan felelt.
Egy darabig szótlanul nézett rám, s aztán csak ennyit mondott:
– Életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor először
éreztem át teljesen a természet rendjének egész fenségét.
A többi hölgyet már nem mertem megkérdezni. Colas mestert azonban nem
ereszthettem ki a hálómból; az ő feleletére nagyon kiváncsi voltam.
Csakhogy Colas mester, nagy meglepetésemre, kitért a felelet elől.
– Én ugyan ezt már megírtam egy regénycziklusban – szólt – de a
regénycziklusban sokat meg lehet írni, a mit egy gentleman nem mondhat
el. Szóval így magánkörben, az ön kérdésére csak akkor felelhetnék
tökéletes nyiltsággal, ha erre úgy elvált feleségem, Milly – a kivel
elválásunk óta is a legzavartalanabb barátságban élek – valamint közös
barátnőnk, Paulette kisasszony, kifejezetten felhatalmaznának. Mindössze
annyit mondhatok tehát, hogy életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem
át, a mikor megértettem, hogy: a világ az, a mit az érzékeinkkel
felfoghatunk, a mennyit az érzékeinkkel átölelhetünk, és a mikor
teljesen átéreztem annak fenségét, hogy az embernek nincs egyebe, csak
az érzékei.
Ennyit jegyezhettem fel uj, ezer dolláros kötésü emlékkönyvembe, melyet
szülővárosom múzeumának fogok hagyományozni.
Kissé sokba került, hogy Pierpont Morgannel szövetkezve, egyszer,
egyetlenegyszer, megvendégelhettem a kor vezető szellemeit, a mi időnk
nagy marsalljait… De nem hiába költekeztem. Én is elmondhatom:
Ho trovata una storia, in cui tralusce
Mista a lo scherzo la filosofia.