– Mégis csak szegény ördögök vagyunk mi – szólt Pierpont Morgan
Carnegiehez – megtollasodott kalandorok, pénzes szegények (ha éppen azt
akarja, hogy pontosan szóljak), de alapjában véve szegény ördögök, a kik
nem azt teszik, a mit akarnak, hanem csak azt, a mit lehet! A temérdek
koldus azt hiszi, hogy a világ urai vagyunk; és annyi igaz, hogy sok
mindenünk van, a miről a hajdani nagyurak nem is álmodtak. De viszont
hiába áhitozunk arra, a mire a római császároknak nem kellett
áhitozniok, és semmi pénzen nem szerezhetjük meg azt, a mi egy
renaissance-kori apró zsarnoknak úgyszólván magától pottyant az ölébe. A
római császároknak, a renaissance apró zsarnokainak, később egyik-másik
franczia királynak: XIV. vagy XV. Lajosnak, vagy hogy még lejebb menjek,
a porosz Nagy Frigyesnek, vagy az orosz Katalin czárnőnek fütyülniök se
kellett azért a szerencséért, hogy tányérnyalóikúl tisztelhessék a kor
legkiválóbb szellemeit; ezt mi nem érhetjük el, akármennyit fütyülünk,
akármennyit kurjongatunk, nem érhetjük el semmi áldozattal, semmi áron,
még akkor se, ha a hiábavaló epeke. déstől meg is szakad a szivünk.
– Hja, ehhez nekünk nincsen elég pénzünk – felelt Carnegie – mert a kor
legkiválóbb szellemei mostanában már iszonyatosan követelők! Régente a
kor legkiválóbb szellemei hihetetlenül szerények voltak; Ovidiusnak,
Ariostonak, Molièrenek, Voltairenek, Diderotnak elég volt egy kis
csontot hajítani. De ma már!… Vehette észre, tisztelt barátom, hogy a
mai kornak fővonása, uralkodó vonása: a szertelen követelőzés. Nincs az
a munkás, ha éppen csak a csatornát tisztogatja is, a ki meg ne
követelje, hogy az ő munkáját tartsuk a közre nézve a legfontosabbnak,
és az ő életét a társadalomra nézve a legszükségesebbnek. És nincs az a
semmittevő, ha egyébre nem is alkalmas, csak a másokon való élősködésre,
vagy, ha minden lelkierejét összeszedi, a gyilkosságra, nincs az a
munkátalan, ha nem is tud mást termelni, mint bűzös, mérges nedvet, a
melyet a varangyéhoz hasonló ügyességgel lövell a többi ember képébe,
mondom, nincs az a tétlen – csakis magának hasznos – csavargó, a ki meg
ne követelje, hogy egy eljövendő szebb kor, egy a mainál jobb társadalom
fenséges lelkü apostolát tiszteljük benne. Vagy nézze a nőket, a kik ma
már nem tudják megbocsátani a férfiaknak, hogy ők is csak úgy
megöregednek és csak úgy meghalnak, mint a férfiak! Folytathatnám, de
nem folytatom. Csak annyit jegyzek meg, hogy mindezeknek, minden más
fajta embernek a meglehetősen általános szertelen követelőzése csupa
alázatos szerénység ahhoz a követelőzéshez képest, a melyet a kor kiváló
szellemeinél találunk. A kor kiváló szellemei nem érik be azzal, hogy
nekik a vesepecsenyéből jut ki, mig a legtöbben csak a fartőből kapnak,
nem is szólva azokról, a kiknek már nem jut hús, vagy éppen semmi se
jut: mindent maguknak követelnek, és mindazt megkövetelik, a miben csak
egy pár kiváltságos ember részesedhetik. Az a szivar kell nekik, a
melyet egyes-egyedül a portlandi herczeg számára készítenek, és
mindegyiknek saját használatára egy millió ilyen szivar kell, noha a
Vuelta Abajo ebből a fajta dohányból nem terem többet, mint a mennyit a
herczeg már lefoglalt. S az egész vonalon, mindenben ilyen követelők;
önzésük oly határtalan és telhetetlen, hogy egyik se ismer el más önzést
jogosnak, csak éppen a magáét. Hát hogyan lehetne szerencsénk
tányérnyalóinkul tisztelhetnünk őket?! Egyetlen egy napi ellátásukhoz
sem vagyunk mi elég gazdagok!
– Hanem – szólt Pierpont Morgan – ha ketten összeállanánk, mégis csak
meg lehetne szereznünk ezt a császári mulatságot. Egyesült erővel
összehozhatunk annyi pénzt, a mennyi feljogosít bennünket, hogy egy
estére meghívhassuk őket. Csak egy estére, és nem is minden kiváló
szellemet, csak éppen a kor vezéreit.
– Hát adjuk össze a pénzt – felelt Carnegie – és csináljunk magunknak
egy jó napot, a mikor néhány órára elhitethetjük magunkkal, hogy igazán
urak vagyunk!
– Kezet rá! – szólt Pierpont Morgan. – És ha úgy tetszik, forduljunk a
new-yorki »Felhővívó Társaság«-hoz. Ez a társaság az imádságtól kezdve a
koporsószegig, mindennel kereskedik a világon, a mivel csak kereskedni
lehet, és elintéz, berendez, kieszközöl, fölépít, megteremt mindent, a
mit egyátalán megcsinálni lehet, kezdve azon, hogy kiszíjja a lakásból a
port, egészen addig, hogy – ördögi gyorsasággal – nagyvárosokat fuj fel
a sivatagban.
– Helyes! – felelt Carnegie. – Megbízzuk a »Felhővívó«-t, hogy rendezzen
egy olyan tündéri ünnepélyt, a milyen még nem volt soha a világon, és
talán nem is lesz többé, legalább egy pár ezer évig…
– Olyat, a melynek a híre elhatoljon még a föld alá is…
– Hogy maga Szárdanapál is megforduljon a sirjában…
– És Balszázárt egy pillanatnyi életre keltse fel az ünnepély
trombitaszava, de az irigységtől menten úgy kirázza a hideg, hogy
visszahaljon belé…
– Elevenítse fel a »Felhővívó« az egész Ezeregyéjszakát, a mi soha se
volt, minden bülbül-madarastul, s legkivált azzal, a mi eddig soha se
létezett…
– Gyüjtse össze egy estére és egy éjszakára mindazt, a mi finomat és
drágát az emberi művelődés eddig megalkotott…
– Teremtse meg, váltsa valóra mindazt a szépet, a mit a kor legkiválóbb
szellemeinek buja képzelete kitalált vagy kitalálhatott volna…
– Rendezzük ezt az ünnepélyt májusban, a Como partján…
– Vagy egy gyönyörü nyári este, Svájcznak valamelyik csodaszép helyén…
mert csak Európáról lehet szó, hogy a kornak minél több vezető szellemét
üdvözölhessük körünkben…
– Térítsük meg mindegyik vendégünknek az útiköltségét! De pazarul ám!…
– És kárpótlásul az időveszteségükért, ajándékozzuk meg mindegyiket egy
csinos kis emlékkel… mondjuk: százezer dollárral!…
– Ez nem a legrosszabb pontja a tervnek. De valamiről ne felejtkezzünk
meg. A miből semmi pénzen nem szerezhetjük meg a legelső minőséget, azt
kolduljuk ki a tulajdonosoktól, vagy lopjuk el, ha másképpen nem
szerezhetjük meg…
– Szivart mindenesetre a portlanditól kérünk!