A kötéltánczos megjelent és csókot intett a közönségnek.
A hagyományos illedelem kivánja így.
A közönség az úr. A levegő tornásza is a közönségből él, mint mindenki.
Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan
erőködik, ha kificzamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit
ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát – akkor sincs kenyér.
– Isteni közönség, imádlak!… és csókolom a talpadat, mert eltartasz,
mint hű kutyádat! – ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, a
melyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá.
Hanem ez volt az utolsó rendes mozdulata.
Mialatt felszökött az árboczra, véletlenül lepillantott a közönségre, a
mit még sohase tett, és meglátta a a feléje bámészkodó arczokon a kéjes
borzongás kifejezését, a mi még sohase tünt fel neki.
És mert az agya már nem volt rendben, ezt gondolta:
– Nini, hogyan lesik, vajjon nem töröm-e ki a nyakamat?! Vannak
közöttük, a kik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem
láttak. Vágyódnak rá, hogy az élményeik közé besorozhassanak egy ilyen
jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán, mert szeretnék
elmondani, hogy láttak ilyet is.
Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő
uton, úgy sétálva a sodronyon, mint más a bálteremben.
De míg máskor csak a mozdulataira ügyelt, most egyébre gondolt:
– Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön!
Mennyire bíznak az ügyességemben! Vakmerő koczkázattal számítanak a
művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukba! Vagy talán
nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy
ragaszkodom az élethez, mint ők!
A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapezre és így
szólt magában:
– Pedig miért ragaszkodnám hozzá?!
Majd, a mint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant
mozgolódó apró fejek láttára hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az
egyszer odalenn hagyta volna egész szomoru életét, mintha madártávlatból
látná maga alatt ezt a szomoru életet, mintha innen a magasból egyszerre
átfogná a szeme az alant hagyott mult minden eseményét s mintha valami
kisértetes világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, a mit
valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy perczben eszébe jutott
mindaz, a mit egy életen át a rosszlelkűségtől szenvedett, az a temérdek
rossz, a melylyel az egész világ keserítette meg az életét, abban az
időben, a mikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna.
Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, a kit szeretne, és hogy
azoktól, a kik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, a mit eddig
köszönhetett nekik: a rosszat.
A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelső trapezt és
fölpenderedett rá; a közönség tapsolt.
Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A
trapezen ülve, lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból
ilyen szavakat csalt ki: »Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje
volna, hogy egy csapással levághatnám!…« – morogni kezdett:
– Ha mindenkit agyon taposhatnék, a ki valaha tiport rajtam, a
nyakatokba ugornám!
Ebben a pillanatban, a hogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen,
az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat
pillantott meg, a ki szinte hanyatt dőlve bámészkodott fel rá s látható
élvezettel szemlélte a mutatványt.
Megismerte ezt az urat s olyan furcsa ordítást hallatott, hogy alant az
istállószolgák összenéztek.