A czirkusz tetőzetéről trapezek lógtak le, olyan magasságban, hogy az
embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogná el
azt, a kinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban lévő trapezek
valamelyikén, görcsösen szorongatva a trapez két kötelét, s perczekig
hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabadító létrát?!… A trapezek
alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez
az alacsonyabbra lenyuló trapezről lehetett feljutni, a hová vonalnyi
vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó út vezetett: az egyik oszlop
árboczrúdjáról a tetőzethez füződő kötél. A porond fölött a a
függőágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszítve;
szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha
ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a
porondra.
A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az
idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan
küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perczeken át az
életéért, minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével,
idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harczolva,
mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított mocczanás, egy
önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, a mennyi odalenn
mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát?! Páratlan izgalom ez, olyan
gyönyörűség, a melyet az ember az istenektől lopott; mert van-e valami,
a mi inkább isteni eredetű, mint kiváncsisággal nézni a nálunk
nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lénynek az életért való
kínos vergődését?!
Minden arczon a kéjes borzongás kifejezése ült.
Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbb rendű lény, a
ki a halálveszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog őrülni
odafenn, abban a pillanatban, a mikor teste egész súlyával himbálózik a
fejük felett, ott, a legmagasabb trapezen!