Megismerte ezt az urat. Hogyne ismerte volna meg!
Ez az úr volt az, a ki egy emlékezetes téli napon kitette őket a
házából: őt és családját, a beteg feleségét meg a kis gyermekeit. Mi
köze volt hozzá, hogy ő családos ember és hogy a felesége beteg?! Mit
tartoztak rá szegény lakójának magánviszonyai?! Igaza volt ennek az
úrnak, mert ő akkor csakugyan nem tudta megfizetni a házbért, pedig már
egy féléve tartozott vele! A többi nem tartozott rá.
Milyen rég volt ez! Milyen nagy ideje, hogy se a felesége, se a
gyermekei nem élnek!
Nem csoda, hogy ez az úr nem is sejti, kit tisztel meg a figyelmével, és
hogy oly békésen dülöngél a székén!
A levegő tornásza lepattant ültőhelyéből, és a trapezbe fogózva,
hintálózni kezdett a szédítő magasságban.
– Az ugrás nehéz – szólt magában. – Először is nehéz kikerülnöm a hálót,
és minthogy nem ugorhatom egyenesen, különösen nehéz a czélt eltalálni.
Mindenesetre megkönnyíti a feladatot, hogy véletlenül senki sem ül a
czél közelében; hanem azért nagyon pontosan ki kell számítanom nemcsak
az útirányt, a lendületet is. Ez az úr odalenn nem szokott a biliárdon
olyan nehéz lökéseket csinálni, mint a milyen nehéz ez az ugrás. A
kartársaim közül senki se tudná az előttem lévő problémát megoldani;
magam se állottam még nehezebb feladattal szemben. Hanem azért
megcsinálom. Utóljára még megoldom a legnehezebbet, a mi a művészetemtől
telik.
Most már olyan szédítő sebességgel himbálózott a magasban, hogy az
emberek szorongani kezdtek. Egyszerre elkiáltotta magát:
– Go on!
S a következő pillanatban egy soha nem látott halálugrással lecsapott a
páholyban ülő úrra. Mire a rémület kiáltása kitört, a magányos néző és a
levegő tornásza nem volt két különböző ember, csak egyazon hústömeg.