Topáz, a ki nem volt rossz fiú, egyszer, az ötvenedik születésenapján,
meglátogatta öreg szüleit, ott, az erdő mélyén.
Az öregek megelégedetten éldegéltek régi fészkükben és tökéletes lelki
nyugalomban viselték éveiknek a terhét.
Elég gyakran hallottak hírt a gyermekükről; Topáz segítette is őket
azzal, a mire éppen szükségük volt; aggok voltak, de betegség nem
sorvasztotta őket; és az erdő mélyén, távol az emberektől, tehettek
bármi bolondot, a mi éppen jól esett nekik.
Az öreg szénégető annyira visszaélt az ostobaságok elkövetésének
tökéletes szabadságával, hogy a fiát megint csak azzal fogadta:
– Annyi kolbászt ettem, hogy mozdúlni se tudok.
És eldicsekedtek, hogy a tündér most is hűségesen küldözgeti a kolbászt.
Néha, minthogy Tündérországban egyre nagyobb a drágaság, a kolbász egy
kicsit rövidre sikerül, de elsején aztán kipótolja, ha a hónap végén
kevesebbet küldött, és az még soha se történt meg, hogy elmulasztotta
volna a részletfizetés napját.
– Hej, az a tündér!… – tört ki Topázból a sokáig elfojtott keserűség.
Ez a sóhajtás az öregasszonynak a szívébe nyilallott.
Faggatni kezdte a fiát, és Topáz apránkint előhozakodott mindazzal, a mi
a szívét nyomta.
– Minek is avatkoztatok bele abba a dologba?!… – panaszolta fel régi
keservét. – Nem volt se ingetek, se gallérotok!… Hagytátok volna, hadd
végezzen az óriással, a hogy éppen tud.
– Nem értelek – szólt az öreg asszony. – Elég nagyra neveltünk fel; már
ötven esztendőske vagy. Az egészségedben nincs semmi hiány; az óra meg a
gyűrű megóvtak minden bajtól. A városban élsz, minden földi jó közepett;
és büszkén mondhatod el, a mit csak igen kevesen, hogy sohase követtél
el semmiféle ostobaságot.
– De nem éltem! – sóhajtott fel Topáz.
A vén szénégető hamarabb megértette a fiát, mint az aggódó öregasszony
és – ritka lélekjelenlétről nyujtva bizonyságot – azonnal visszatért egy
régi, kedves eszméjéhez.
– Tudod mit?! – szólt. – Tedd zálogba az órát meg a gyűrűt!
– Igazad van – felelt a fiú. – Zálogba teszem őket csak azért, hogy
végre-valahára békében hagyjanak.
De még ki se mondta, és az óra már ujra muzsikálni kezdett. Olyan
eszeveszetten muzsikált, hogy alig tudták elhallgattatni.
– Nem, nem! – nyögte Topáz, hogy elcsendesítse. – Az órának van igaza!
Én már nem kezdhetek uj életet! Én már nem tudnék a boldogító
ostobaságokba bele tanulni! Én már nem lehetek meg ezek nélkül az
átkozott tanácsadók nélkül!
Az öregasszony csöndesen sírdogált.
– Hanem egyet megmondok – folytatta Topáz – akárhogy lármázik is ez a
gyalázatos óra és akárhogy szorongat is ez a pimasz gyűrü! Azt az egyet
megmondom, hogy ha holnap az erdőben járva, véletlenül segítség-kiáltást
hallok, és ebből megtudom, hogy keresztanyám szokása szerint megint
kikezdett valami óriással… azt az egyet megmondom, hogy keresztanyám
vegye elő minden asszonyi furfangját és segítsen magán, a hogy tud!…
mert tőlem ugyan kiabálhat itéletnapig!