– Topáz, gyere koczkázni! – hívták a pajtásai.
Topáz nagyon szeretett volna koczkázni és már majdnem igent mondott. De
a gyűrű megszorította az ujját.
– Nem megyek, – felelt, – mert a ki koczkázik, az veszíthet. Sőt
valószínű, hogy veszít, mert mindig sok aprópénz hull az asztal alá, és
mindig több a vesztes, mind a nyerő.
És csak nézte a többieket, a mint koczkáztak.
Egypáran nyertek, többen veszítettek. Topáz természetesnek találta, hogy
sokan veszítenek, és nem törődött a vesztőkkel. Csak a nyerőket látta.
Milyen jókedvűek, hogyan ragyog a szemük!
Irígyelte őket.
– Topáz, gyere inni! – hívták a nyerők, és a vesztesek nemkülönben.
Topáz nagyon szeretett volna inni és már megindult a pajtásaival. De a
gyűrű megszorította az ujját.
– Elkísérlek benneteket, – szólt, észbe kapva, – de nem iszom veletek.
Nem akarok megrészegedni és nem akarom, hogy megfájduljon a fejem. A ki
iszik, soha se tudja előre, hogy mikor issza el az eszét, s a részeg
ember ostobaságokat csinál, a részeg ember garázda, a részeg ember
csunyább, mint az állat.
És csak nézte, hogy a többiek isznak.
Néhányan leitták magukat a sárga földig és másnap egész estig nyögték a
mulatságot. Mások egészen elveszítették az eszüket, kötekedni kezdtek
vagy más ostobaságot csináltak, úgy, hogy napok kellettek hozzá, a míg
ki tudtak gázolni abból a sok kellemetlenségből, a mit egy este
szereztek maguknak.
De voltak olyanok is, a kik nem rugtak be, csak fölélénkültek és még
vidámabbak lettek, mint rendesen. Topáz elnézte őket. Milyen jókedvüek,
hogyan csillog a szemük, hogyan ömlik ajkukról a tréfa, a mulatságos
szó! A kellemes mámor pirosra festette az arczukat és folyton nevettek.
Topáz csöndesen, előbb hallgatagon, utóbb egészen szótlanul szemlélgette
őket, még jobban elkomolyodva, mint máskor. Irígyelte a mámorukat, a
rózsás kedvüket, a szakadatlan mulatságukat.
– Topáz, legalább danolj velünk! – szóltak hozzá egypáran.
– A dal nem kerül pénzbe, – bíztatta valaki, egy kicsit csúfolkodva.
Topáz nagyon szerette volna egyszer, legalább egyetlen egyszer, kedvére
kimulatni magát és szívesen danolgatott volna a pajtásaival. Hiszen
józanon is elmulathat az ember, ha csupa kellemes, vidám dologra gondol
és átengedi magát a mások jókedvének. Még ahhoz is kedve lett volna,
hogy akármilyen józan, időnkint el-elkurjantsa magát és már-már
belebődült a nótába, de a hogy feltátotta a száját, a gyűrű egyet
szorított az ujján.
– Nem, – szólt magában, – ez nem volna okos. Ha velük danolok, engem is
megbüntethetnek, csendháborítás czímén.
Másnap aztán egész nap sajnálta, hogy tegnap nem danolt a többiekkel.
Eleinte nehezen állotta meg, hogy bele ne másszon hol az egyik, hol a
másik ostobaságba. De a gyűrű egyre jobban megszilárdította az
erkölcsét.
Olyankor aztán, ha arról hallott, hogy a mulatság micsoda bajba sodorta
egyik vagy másik társát, nem győzte dícsérni a józanságát és áldani a
gyűrű csodaerejét.
Hanem azért még a bajba jutottakat is irígyelte egy kevéssé az
élvezetükért.
Később annyira hozzászokott a józansághoz, hogy a gyűrűnek már nem sok
dolga volt.
Egyszer azonban annyira beleszeretett egy szép kis leányba, addig-addig
enyelgett vele, míg egy elragadó holdvilágos este, a májusi szellő
ösztökélésére, az orgona-illattól egy kissé megmámorosodva, majdnem
megcsókolta azt az eperszájat.
A szép kis leány nem kapta félre az arczát, de a gyűrű akkorát szorított
az ujján, hogy fájdalmában majdnem felkiáltott.
– Nem, – szólt magában. – Nem engedi az okosság. El kellene vennem
feleségül.
És hirtelen hangját veszítve, az orrát szomorúan lehorgasztva,
megrogygyant léptekkel kísérte haza az álmélkodó kis leányt, a ki nem
tudta kitalálni, hogy mi lelte egyszerre Topáz úrfit.
– Azért mégis okosan cselekedtem, – szólt magában otthon, – mert ez a
kis lány vagy csalfa, hamis teremtés, a milyen igen sok van, vagy – a mi
még rosszabb volna – ártatlan, jó lélek. Ha rossz kis leány, micsoda
veszedelembe sodorhatott volna, ha mégis behálóz! – hogyha pedig jó kis
lány, no, akkor meg egész bizonyosan el kellett volna vennem feleségül!
Eh, tanúm a gyűrű, hogy józan, okos voltam!
És miután ilyen fényesen bebizonyította magának, hogy rendkívül okosan
cselekedett, majdnem sírva fakadt.
A kis leány utóbb vigasztalódott mással.
– Lám, mennyire igazam volt! – kiáltott fel Topáz, a mikor meghallotta,
hogy szerelmese férjhez megy egy részeges kancsóhoz. – Lám, hogy csalfa,
és hamis még a zúzája is! Megesküdtem volna, hogy én vagyok az, a kit
szeret, s egy kis hijja volt, hogy el nem bolonditott!
És ettől fogva még jobban sajnálta, hogy elhagyta a babáját.
Utóljára aztán, hogy valamivel kárpótolja magát, erényt csinált magának
a sok nélkülözésből.
– Az életem egy kicsit unalmasnak látszik, az igaz, – vigasztalta magát,
– de hát a józanság: az egészség, és az okosság: a tartós lelki béke.
Nem értem, hogy azért a kis izgalomért, mámorért, jókedvért, azért a kis
élvezetért vagy azért a kis örömért, hogyan mászhatnak bele a többiek
annyi ostobaságba, hogyan szerezhetnek maguknak annyi bajt, hogyan
pazarolhatják el sokan a jövőjüket, akárhányan az egészségüket, néhányan
az egész életüket is!
– Hazudsz! Mert érted őket! – süvített el a füle mellett egy hang, a
gnómmá változtatott Kobalt bosszúálló hangja.
Topáz nem akart igazat adni ennek az ingerkedő hangnak.
De ha nem is értette a többieket, nagyon szívesen volt a többiek, a nála
ostobábbak között. Nagyon szerette a társaságot, és minél kevésbbé
viszonozták a többiek ezt a vonzalmat, annál inkább vágyódott a társaság
után. Végre is a társaság örömét élvezni – olyan mulatság, a mely nem
kerül pénzbe, nem árt az egészségnek, nem okoz bajokat, és, ha valaki
okosan viselkedik, nem jár veszedelmekkel.
A mint idővel egyre gyakrabban tűnt fel neki, milyen egyhangu az élete,
és milyen sok az, a mije hiányzik – egyre jobban szomjazta a többiek
társaságát.
Néha, ha hozzájutott ehhez az egyetlen öröméhez, szinte mámorossá vált,
s ilyenkor hamarosan ráragadt a többiek jókedve. Roppant kedve lett
volna éppen olyan ostobaságokat mondani, a milyeneket a többiektől
hallott, de a legtöbbször, mihelyt meg akart szólalni, az órája azonnal
zenélni kezdett, hát csak elnyelte, a mit mondani akart.
Egy darabig olyan gyakran szólalt meg a bűvös tanácsadó, hogy valaki nem
állhatta meg és megmondta Topáznak:
– Csapd már egyszer falhoz azt az átkozott muzsikáló órát!
Topáz nem ezt a tanácsot fogadta meg, hanem az óráét.
És ha sokszor jelent meg az emberek között, mindig csak keveset beszélt;
azt is lassan mondta, félénken, bizonytalanul.
Azért ridegnek találták és sorra elhidegedtek tőle a legtürelmesebb
barátjai is.
Mindenki tisztelte, becsülte, mindenki igen bölcs embernek tartotta, és
mindenki utálta.
Végre kinézték minden társaságból.