Aznap nagyon unatkoztam Rivában. Lekéstem a déli hajóról, a melylyel
Desenzanóba akartam menni; másnap reggelig a tóparton kellett maradnom.
Már a tizedik napja voltam ott, s Rivában tíz nap egy örökkévalóság.
Azon tünődve, hogy mivel üssem agyon a délutánt, még két órakor is az
ebédlőben ültem.
A pinczéreken kívül már csak ketten voltunk az alacsony, szomorú
helyiségben: én és Achille. Ez az Achille egy hat-hét esztendős, vézna
fiúcska volt, a ki nem sok vizet zavart a table d’hôtenál, a kinek a
nevét azonban a table d’hôte minden vendégének meg kellett tanulnia.
Achille ugyanis, ebéd és vacsora idején, minduntalan elszökdösött az
asztaltól, s ilyenkor szép, szőke mamája, abbahagyva sokszoros
flirtelését, felcsattanó hangon utasította rendre:
– Achille, mit keressz ott?!… Achille, gyere vissza azonnal!… Achille,
viselkedjél tisztességesen!
Ez a szép, szőke, nemzetközi asszony volt a table d’hôte lelke.
Mindnyájunkat ő tartott szóval, s az alacsony, boltozatos terem néha
féltizenegyig is visszhangzott a kaczagásától, melyet igen dallamosnak
tarthatott. Nem volt minden elmésség nélkül, bár a műveltségét alighanem
a Reise-Bibliothékákból merítette. Igen szerette csillogtatni a
szellemét és irodalmi tájékozottságát; hamis gyémántokat viselt, s látni
lehetett rajta, hogy boldog, ha igen előkelőnek nézik.
Teli szépségén, melynek részleteit gondos, bár nagyon is feltünő
öltözködése tökéletesen érvényre juttatta, minden férfinak megakadt a
szeme. Nevető szemének csillogása, úgy hiszem, nem egy pofont szerzett a
Rivában nászutazó fiatal férjeknek. A table d’hôte göthös bonvivantjai
szabadon, nyiltan lelkesedtek érte; s mindig nagy udvar környékezte.
Négy-öt nyelven beszélt folyékonyan; a kiejtése és a neve után itélve, a
franczia Svájcz lehetett a hazája. De igazi hazája, otthona, egész
világa: a table d’hôte volt.
Mit keres ez az asszony Rivában? – kérdeztem magamtól, látva, hogy a
vendégek jönnek-mennek, megszállanak s egy-két nap mulva elutaznak ki
haza, ki Olaszországba, csak ő marad, mintha otthon volna a
_Baviera_-ban? Mit keres éppen Rivában, mely, hiába kéklik előtte a
Garda, voltaképpen bujósdi-játékra való hely, mert félreesik az
Olaszországba vivő nagy útvonalak mindegyikétől?
A szomszédom igen csúnya gyanúsítással felelt erre a kérdésemre.
Szerinte, Desmaretsné asszony nem azért tartózkodik itt, mintha üdülni
akarna, hanem mert pártfogót, jó barátot keres. Barátságot egy egész
életre, esetleg felmondásra, sőt talán rövid időre. A vendéglőélet igen
alkalmas erre a czélra; az ember válogathat az ismeretségekben.
– S éppen ebben a kis fészekben lesné az ismeretségeket? – kérdeztem.
– Miért ne? Pompás hely ez annak, a ki nem keresi éppen a piaczot. Az
ember azt képzelné, hogy ez a szép szőke teremtés csak átutazóban van
itt; hogy Olaszországba készül s útbaejtette a Gardát; hogy a
visszavonúltságot keresi, s nincs egyéb szándéka, mint utazni, vagy
üdülni. Ez a természetes föltevés igen megkönnyíti a dolgát. Különben
látnivaló, hogy igen diszkrétül intézi az ügyeit s nem elégszik meg
akárminő ismeretséggel. De válogathat tetszése szerint; télen és
tavaszszal sok itt az idegen és mindenféle fajta.
Mialatt a szomszédom ezeket suttogta, Desmaretsné Tolsztojról és a
Kreutzer-szonátáról beszélgetett egy gerinczbajos festővel. Úgy találta,
hogy Tolsztoj igen nagy író, de nem elég türelmes az emberek, s
különösen az asszonyok gyöngéivel szemben. Látszik rajta, hogy
kevesebbet élt, mint a mennyit gondolkozott.
Véletlenül rám tekintett, s nem tudom miért, ebben a pillanatban azt az
impressziót keltette bennem, hogy a mit a szomszédom suttogott, nem
puszta rágalom. Egy kicsit megsajnáltam. Micsoda élete lehet,
szegénynek! Trónolni a table d’hôte-nál s várni az ismeretlent, a ki
majdan a hôtel-számlát ki fogja fizetni! Tolsztojt fejtegetni, s
ekközben, ahányszor az ajtó nyílik, azzal a gondolattal tekinteni minden
ujonnan belépő idegen alakra:
– Talán ez az!
* * *
Mialatt végiglapoztam az összes bécsi ujságokat s közben elvégeztem
magamban, hogy nem megyek át Arcóba, hanem Rivában várom meg az estét,
Achille a vendéglős kis fekete kutyáját nyomorgatta.
Egyszerre elunta ezt a játékot és oda jött hozzám.
– Honnan való ön, uram? – kérdezte minden bevezetés nélkül.
Elmosolyodtam. Achille nagy fesztelenséggel járt-kelt az ebédlőben és az
olvasószobában, mindenkivel parolázott, mint azok a gyerekek, a kik
mindig sok embert látnak maguk körül, s nagy hangon beszélt, mint a
mamája. Néha, ha a szép szőke asszony nem látta, a hôtel tónusához éppen
nem illő pajkosságokat engedett meg magának, a miért a pinczérek sokszor
letorkolták, s különösen egy szőke, kövér sörhordó fiú gyakran
megleczkéztette, halk, szinte fenyegető hangon:
– Megint »ausgelassen« vagy?! Egyszer majd megjárod!
Főképpen a pinczérek nevelték szegényt.
Hogy Achille nem csupa tartózkodás, már ismeretes dolog volt előttem; de
mégis meglepett a konfidencziája.
– Hogy honnan való vagyok?… Magyarországból – feleltem.
Achille rám meresztette nagy fekete szemét.
– Európában van az? – kérdezte.
– Igen.
– Csudálom – szólt Achille.
– Mért?
– Mert még nem voltunk ott.
– Maguk már sokfelé jártak, ugy-e?
– Igen, megfordultunk már egy kissé mindenütt.
Achille a kontinens összes nagy vendéglőit ismerte, de mintha sohase
mozdult volna ki a vendéglők olvasószobáiból, a nevezetes épűleteket
sehol se látta. Ezer név volt a fejében, de semmire se emlékezett, csak
szobákra.
– Hol van a mama? – kérdeztem tőle.
– Gardonéba mentek ki a déli hajóval – felelte Achille. – Ő, Biffi úr,
meg Biffi úrnak a mamája; Kaiser úr is velük ment.
– S magát miért nem vitték el?
– Nem tudom.
De úgy látszott, természetesnek találta a dolgot; szokva lehetett hozzá.
Egy darabig beszélgettünk, aztán elbúcsúztam tőle.
– Isten áldja meg, Achille.
– Hová megy?
– Sétálni megyek a torbolei útra.
– Ó, uram, vigyen el magával! – rimánkodott, s olyan esdeklő pillantást
vetett rám, mint egy beteg kanári.
– Meg fog haragudni a mamája – szóltam. – Ha ő azt akarta, hogy maga ma
itthon maradjon, bizonynyal volt rá oka.
– Ó, a mamának az mindegy!
Magam is azt gondoltam s magammal vittem Achillet.
Igen nehéz séta volt. Achille minden pillanatban megállapodott s
kérdésekkel halmozott el. Minden egyes épületet külön-külön megszemlélt
s mindenüvé be akart menni. A hogy kiértünk a házak közül, még lassabban
haladtunk előre.
– Hadd szedjek virágot! – könyörgött. És attól fogva folyton félre
szaladgált az útról; összeszedett minden giz-gazt, a melyeket aztán
boldogan szorongatott a kezében.
– Mondja, uram, mi a neve ennek a virágnak?
A szembejövőket sorra megszólította, s jó félóráig tartott, míg elértünk
az erődítésekhez vivő szerpentin-útig.
– Itt meg kell fordulnunk – szóltam.
– Ó, menjünk még tovább! – ellenkezett Achille – menjünk fel a hegyre!
– Nem lehet, – feleltem, – ezen az úton már nem szabad járni. A hegyre
csak a katonák mehetnek föl, más nem.
– Én is katona leszek – szólt Achille – s akkor oda megyek, a hová
akarok.
Nem magyaráztam meg neki, hogy a függetlenséget rossz helyen keresi. Ő
se vitatkozott tovább; respektálta, a mi »nem szabad«.
A hogy megfordultunk, Achille megpillantotta a Giumellát s rajta a
Scalák gömbölyű tornyát.
– Ugy-e, ott lakunk, az alatt a torony alatt?
– Igen.
Elgondolkozott, s egy darabig békén hagyott. Tekintete elrévedezett a
hegyeken, melyek mintha kék gázfátyolt öltöttek volna magukra, s
egyszerre felsóhajtott:
– Ha még csónakázni is elvinne!…
Arra már nem voltam hajlandó.
– Csónakázni csak akkor szabad, – szóltam, – ha a mamája megengedi.
– Elvisz egyszer, ha a mama beleegyezik?
– Ha a mama beleegyezik, igen.
Nagy fekete szeme sugárzott az örömtől.
A mint lassan visszafelé koczogtunk, egyszerre észrevettem, hogy egy
szennyes kis olasz fiú szalad utánunk. Egy kis ibolyabokrétát
kínálgatott, mely éppen olyan piszkos volt, mint ő maga.
– Csak két soldi!…
Hogy ne galoppoztassam tovább, oda adtam a kivánt krajczárokat. Az
ibolyát nála akartam hagyni, de láttam, hogy Achille epedő pillantást
vet a kis bokrétára.
– Kell? – kérdeztem tőle.
– Istenem, milyen jó ön! – szólt Achille meghatottan.
Láttam az arczán, hogy mióta a világon van, most kap először valami
ajándékot.
Mire a vasúti sínekhez értünk, már igen lassan haladtunk. Achillet
elfárasztotta a szokatlanul nagy séta; álmosnak látszott.
Egyszerre a sorompó közelében észrevett valamit a földön. Oda szaladt,
hogy megfogja; a valami azonban hirtelen felszállt a földről s elröpült.
Egy beteg madár volt, alighanem veréb.
Achille bámulva nézett utána.
– Az állat elrepült! – dadogott meglepetésében. – Elrepült, mint egy
galamb!
– Veréb volt – szóltam, de nem értette, mit mondok. – Maga még sohase
látott verebet, Achille?
– De igen, egyszer már láttam egy ilyet. A vasútról. Azt hiszem, Rómába
mentünk akkor. Rómába vagy Amsterdamba, már nem emlékszem tisztán.