A szénégető fiát – a ki keresztanyja óhajtására a Topáz nevet kapta –
már tizenegy esztendős korában megbérmálták. A szénégető azért sürgette
Topáznak az ájtatosságban való megerősítését, mert azt óhajtotta, hogy a
tündér, a kiről már régen nem hallottak, az ünnepi alkalomra ujra
jelentkezzék az ígért részletfizetéssel.
A tündér elértette a szelíd czélzást és csakugyan megjelent. Ezúttal
azonban már csak egy hosszú kolbászt hozott ajándékba, mert időközben
Tündérországban is nagyon kedvezőtlenné vált a pénzpiacz helyzete s a
rettenetes drágaság még a szebb világban lakókat is visszariasztotta
minden túlságos költekezéstől.
Hanem a szénégető jobban örült a kolbásznak, mint az első ajándéknak, a
melyet nem lehetett megenni.
Nagy vigasságra gerjedt, és apai hatalmánál fogva elrendelte, hogy
Topáznak, a kit keresztanyja tiszteletére már a bérmálás reggelén
felékesítettek a gyűrűvel és az aranyórával, ezentúl folytonosan
viselnie kell a bűvös ékszereket, kivéve az alvás idejét, a mikor a
legokosabb ember is bátran beszélhet bolondokat.
– A kit megbérmáltak – okoskodott a szénégető – annak már eszének kell
lennie. És ha a fiúnak már megvan a magához való esze, hát vigyázzon rá
és ne veszítse el.
Kiderült, hogy Topáznak csakugyan van már magához való esze, mert a
keresztanyját szomorú mosolylyal fogadta, és hogy szégyenére ne váljon,
egész nap nem szólt egy árva szót se.
A bűvös ékszerek pedig láthatóan mindjárt megtették a hatásukat. Mert a
bérmálást követő lakomán a szénégető betegre ette magát, s maga a tündér
is megrontotta a gyomrát a kolbászszal, Topáz ellenben, aki óvatosságból
nem evett, egészséges maradt. Éhes maradt, de egyszersmind egészséges.
Ettől fogva Topáz soha se vált meg a bűvös ékszerektől.
Tizenkét esztendős korában Topáz már nem hasonlított semmiféle más
gyermekhez. Nem csavargott a többiekkel, nem mászott fel a fára, nem is
esett le róla és nem lopta ki a madarak fészkéből a tojást. Már
messziről meg lehetett ismerni szomoru mosolyáról.
Még nem volt tizenhárom éves, a mikor már mindenkinek el kellett
ismernie, hogy Topáz sokkal okosabb ember, mint az apja, sőt okosabb a
legközelebb eső falu papjánál is. Mert ez a két ember, noha mindegyik
elég vén volt arra, hogy már benőhetett volna a fejelágya, sok fejtörés
és bölcs tanácskozás után azt sütötte ki, hogy Topáz nem léphet a
szénégető pályára, hanem éljen meg az eszéből, ha már ilyen ritka szép
okosságot mutat, – és Topáz, tudva, hogy úgyis hiábavaló volna,
okosságból nem vitatkozott velük, hanem szomorú mosolylyal
engedelmeskedett.