Ametisztet, a tündért, egyszer nagyon sarokba szorította Kobalt, az
óriás. A szabad szerelemről vitatkoztak. Kobalt úgy értette ezt, hogy
neki minden nőt szabad szeretnie; Ametiszt pedig úgy, hogy ő szabadon
választ, kit szeressen.
A vita nagyon elfajult. Az óriás már-már egészen a hatalmába kerítette a
tündért; a két kezét lelánczolta egy sziklához, és rettenetes dolgok
történhettek volna, ha a tündér váratlanul segítséget nem kap.
De a zajra két ember rohant elő a sűrűségből: egy ifjú szénégető meg a
felesége. Már messziről hallották a tündér rémes acsarkodását; a
megdöbbenés érzése fölkeltette a részvétüket, s a kíváncsiság szárnyat
adott a jóakaratuknak.
Városban kisebb lármára is összeszaladnak az emberek. Pedig a körutakon
minduntalan történik valami kis esemény; míg az erdő mélyén lakó ember
ritkán élvezheti egy kis balesetnek vagy egy kis botránynak az örömét.
– Jó emberek, – kiáltozott a tündér, – csiklandozzátok meg ennek a
betörőnek a talpát!
A szénégető talán még most is tanakodnék, vajjon ki merjen-e kötni az
óriással, de a fiatal asszony nem sokáig tünődött, hogy teljesítse-e a
szorongatott tündér óhajtását. Az asszonyok könnyebben elvesztik a
bátorságukat, de viszont hamarabb nekibátorodnak, mint a férfiak.
És a közbelépés csodálatos eredménynyel járt.
A hogy a szénégető felesége megcsiklandozta a sziklán térdelő óriás
roppant talpát: az óriás egyszerre olyan kicsi lett, mint valami hegyi
manó, és összeesett mint egy darab rongy.
Csak a hangja maradt a régi, egyébként semmi se maradt az óriásból.
Morogni kezdett, félelmetesen, fenyegetően… majd a hangja is elhalt,
mint az eltávolodó vihar tompa dörgése. Aztán föltápászkodott a
szikláról és szégyenkezve elsompolygott; a tündér csúfondáros, csengő
nevetéssel kísérte.
A szénégető most már nagy buzgalommal oldozta le a lánczot a tündér
csuklójáról, és Ametiszt, kiszabadulva kényelmetlen helyzetéből, így
hálálkodott:
– Jó emberek, én csak egy szegény tündér vagyok; a hálát most csupán
igérhetem. De ha egyelőre adósotok maradok, azért ne ítéljetek meg;
részletekben pontosan le fogom róni a tartozásomat. Hiszen az erdő
mélyén is tudnotok kell, hogy az egész világ berendezése a
részletfizetés intézményén alapul.
A szénégető felesége bizalmasan elmondta, hogy – noha nem a jutalomért
tették, a mit tettek – bizony, nagyon fognak örülni a tündér
pártfogásának, mert ő nemsokára egy uj lakót fog adni a világnak.
– Ott leszek a keresztelőn – igérte a tündér. – És előre is megmondom,
hogy nem kell komáról gondoskodnotok. A gyermeknek én leszek a
keresztanyja; akár fiu lesz, akár leány.
És a kellő időben csakugyan meg is jelent a szénégető kunyhójában. A
derék szénégető már előre dörzsölgette a kezét, mert a kis fiúnak is
örült, de még jobban örült annak, hogy az ünnepi alkalommal egy kis
aprópénzt fog látni, a mi, bizony, csak elvétve kerül az erdőbe.
Hanem a keresztanya így szólt:
– Jó emberek, pénzt nem hoztam magammal, mert a mai világban már a
tündéreknek sincs pénzük. De e helyett olyan ajándékot hoztam, a mely őt
egész életére boldoggá teheti. Elhoztam neki a családi ékszereimet, a
melyek még a nagyanyámról maradtak rám: ezt az aranyórát meg ezt a
topázos gyűrűt. De ne tegyétek zálogba ezeket az ékszereket, és neki is,
ha majd felnő, mondjátok meg, hogy jól őrízze meg ajándékomat, minden
viszontagság között, mert ezek az ékszerek bűvös ékszerek. A ki ezeknek
az ékszereknek a birtokában van, az soha se mondhat és soha se követhet
el semmiféle ostobaságot, mert, ha ostobaságot készül mondani, az óra
azonnal muzsikálni kezd és mindaddig szól, a míg gazdája az ostobaságot
ki nem veri a fejéből, ha pedig ostobaságot akar elkövetni, a gyűrű
rögtön megszorítja az ujját és mindaddig szorítja, a míg fel nem hagy a
szándékával.
A keresztelő után a tündér eltünt és a szénégetőpár nem győzött eléggé
örvendezni a nagyszerű ajándéknak.
A szénégető mindjárt fel is próbálta a bűvös ékszereket. Tudni
óhajtotta, milyen érzést ad az, ha ilyen drágaságok ékesítik az embert.
A zsebébe dugta az órát és felhúzta a gyűrűt, de alig hogy feldíszítette
magát, az óra muzsikálni kezdett s egyre eszeveszettebben szólt, a gyűrű
pedig úgy megszorította az ujját, hogy fájdalmában szinte felordított.
Nagy ügygyel-bajjal lehúzta az ujjáról a gyűrűt s aztán az órát is
sietve kitette az asztalra. De bele tartott egy pár perczbe, a míg a
zenélő szerszám végképpen elcsendesedett.
– Mire gondoltál, mit akartál tenni, szerencsétlen?! – kérdezte a
felesége.
– Arra gondoltam, – felelt a szénégető, a kinek az arcza még a szénpor
alatt is majdnem fehérré vált az ijedtségtől, – hogy addig, a míg a fiú
felnő, mégis csak zálogba kellene tenni ezeket az ékszereket, mert mi
már csak megleszünk valahogy ostobán is. De látom, hogy ez túlságosan
ostoba gondolat volt.
– Addig, a míg a fiú felnő, – felelt az asszony – neked kell viselned az
órát meg a gyűrűt. A mint láthatod, nagyon is rád fér, hogy legyen
valami, a mi egy kis okosságra szoktasson.
De ettől fogva az óra folyton muzsikált, a gyűrű pedig úgy szorongatta a
szénégető ujját, hogy utóljára már nem bírta kiállani.
Hát csak abban maradtak, hogy a bűvös ékszereket elzárják a ládafiába,
addig az ideig, a míg a fiúnak az esze meg nem érik.