A hangversenyen ő nagyságától jobbra ültem. Ő nagysága megosztotta
figyelmét köztem és a baloldalt ülő úr között. Egyszerre így szólt:
– Ezennel bemutatom önöket egymásnak.
Egyebet nem mondott. Talán mert ahhoz, hogy hármasban cserélgessük az
eszméket Beethovenről és Mendelssohnról, fölöslegesnek tartotta nevünk
fölemlítését. Vagy talán nem tudta egyikünk nevét se.
A baloldalt ülő úr valamit mormogott, én is köhögtem egyet és így
megismerkedtünk.
A hangverseny után ő nagysága fölszólított bennünket:
– Kisérjenek haza. Két lépésnyire lakom a szomszéd sörcsarnoktól.
Bizonyosan ott vacsorálnak. Így nem nagy áldozatot kérek önöktől.
Elkisértük, s aztán visszafordultam. Uj ismerősöm szintén. Betért velem
a sörcsarnokba, ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, s tovább beszélgettünk.
Minthogy fogalmam se volt róla, kihez van szerencsém, megmaradtam a
zenei témák mellett. Ez bizonyosan érdekli. S a csodagyermekről kezdtem
beszélni, a kinek hegedüjátékát az imént hallgattuk.
Nem mondott ellent, de a kis művészre mindössze azt a megjegyzést tette:
– Szegény kis féreg!
Aztán, vacsoraközben, a mikor az első pohár sör már biztosította a
beszélgetés folyamatosságát, ő kezdett zenéről beszélni. Nekem uj és
finom dolgokat mondott, a mik érdekeltek. S miután egy negyedóráig
hallgattam, kitört belőlem a kiváncsiság:
– Már bocsásson meg, de odafenn nem jól hallottam a nevét… Szabad
megkérdeznem, hogy kihez is van szerencsém?
Megmondta.
– Persze, – folytatta egy pillanatnyi szünet után, – ez a név önnek nem
mond semmit. Kevesen emlékeznek már az én nevemre. Pedig én is
csodagyermek vagyok, mint az, a kit az imént hallottunk.
Ránéztem.
Kopasz volt egészen a fejebubjáig; az arcza összeaszott és
pergamenszinü.
– Tudniillik nyugalomba vonult csodagyermek – felelt meg a gondolatomra,
a melyet könnyü volt kitalálnia. – De csodagyermek maradtam, a mi
voltam, mert mint felnőtt hegedüművész már nem tudtam érvényesülni.
Mondja, hány évesnek néz?
– Mindenesetre innen van a negyvenen – szóltam udvariasan.
– Huszonkilencz vagyok, de ha kilenczvennek mondott volna, nem
csodálkoznám rajta.
Rajta voltam, hogy jóvátegyem az elkövetett hibát, de félbeszakított:
– Hagyja el, kérem. Régóta tisztában vagyok vele, hogy a csodagyermekek
évei az isten előtt duplán számítanak.
A sör közlékenynyé tette, és hamarjában elmondta egész tragédiáját.
– Bizony, uram, azt a sikert, a melynek az imént tanui voltunk, én is
átéltem, pontról-pontra, nem egyszer. Csakhogy régen, nagyon régen;
tizennyolcz esztendeje annak. Én is így állottam a pódiumon, tizenegy
éves koromban. Komoly arczczal… mindazt, a mi körülöttem történik,
természetesnek találva… Láttam magam előtt a lelkesedéstől kipiruló
arczokat, a lázas embertömeget… és úgy gondoltam, hogy mindez magától
értetődik… Nézze, mit írtak rólam a legjelesebb zenekritikusok… mindig
magammal hordom ezeket a kritikákat, mert ha nem látnám magam előtt
nyomtatásban, ujra meg ujra: meg kellene bolondulnom, azt kellene
hinnem, hogy én nem vagyok én… Itt van az egyik, hallgassa csak…
Tüneményes tudás; virtuóz technika; tónusa férfiasan széles; felfogása
mélységesen érett; csodája a természetnek; úgy hat, mint a
kinyilatkoztatás; technikai készsége is ámulatba ejt, de még inkább
művészetének bensősége, komoly tartalma, felfogásának érettsége… Aztán a
másik: mesébe való óriási diadal; boszorkányos művészet; álmélkodásba
ejtő érett tudás; tüneményes tehetséggel megáldott csodagyermek; csodás
lángelme, káprázatos technikai készség; érett felfogása, virtuozitásának
komoly, benső tartalma; hegedüs fenomén; csodálatos bensőség és
ezermesterkedő bűvészet, példátlan technikai tudás; lehetséges-e, hogy
egy gyermek ilyen nemes, férfias tónust hozzon ki hegedűjéből?…
lélektani rejtély; a közönség nem tudott magához térni a csodálkozástól,
annyira lenyügözte őt a zseniális gyermek tüneményes művészete… Aztán
itt van a harmadik: erős, igaz szenvedélyek és magasztos áhitat
szólamai… epedő vágyak, lobogó érzékiség, világfájdalom… hogyan
telhetnek ki egy gyermekből ilyen hangulatok és érzelmek?… Honnan az erő
és igazság, mely előadásának tartalma… csoda ez! Ez a gyermek öregnek,
érettnek született!…
– Bocsásson meg, kérem, hogy félbeszakítom…
– Parancsoljon.
– Azt szeretném megkérdezni… Csakugyan átértette és átérezte ön a nagy
zeneköltőknek azokat a remekeit, a melyeket ilyen rendkivüli sikerrel
tolmácsolt?… Csakugyan csoda volt az?… Csakugyan éretten jött ön a
világra?
– Kérdéssel felelek önnek. Mi a művészet? Várjon, megfelelek ön helyett.
Művészet az, ha ki tudjuk fejezni, a mit átéltünk. A mint nincsen víz
oxigén és hidrogén nélkül, a mint nincsen gyermek apa és anya nélkül,
művészet sincsen ama két tényező nélkül, a melyek közül az egyik: a
kifejezés adománya, s a másik az, hogy: valamit átéltünk legyen. Mondja
kérem, mit élhetett át egy tizenegyéves gyermek, a ki még nem egészen
ember, mert a természet nem ugrál?… Persze, hogy később átértettem és
átéreztem a nagy zeneköltők remekeit!… Később, a mikor a kutyának se
kellett a művészetem!… De akkor?! Akkor a legnagyobb zeneköltő
legremekebb műve rám nézve csak zenedarab volt, a melyet jól kell
lejátszani. A technikai tökéletességem, az megvolt. De ez nem olyan nagy
csoda. A gyermek minden ügyességre képes, a melyre a felnőtt ember; sőt
képesebb, mint a felnőtt ember. És meglehet, hogy itt van a mi
problémánknak: a csodagyermekek lélektani rejtélyének, csodájának a
magyarázata, mert hiszen a nagyfoku virtuozitást már könnyü
összetéveszteni a művészettel!… De a mi előadásomnak a tartalmát
illeti?!… Akkori produkczióm nem volt, a mint hogy nem is lehetett
egyéb, mint mesterem szarkalábjainak kaligrafikus lemásolása. A gyermek
jó szemével lestem el, s a gyermek utólérhetetlen kézügyességével
utánoztam azt, a mit – gondolatban és érzésben – öreg mesteremnek a
klasszikusokból kiváltania sikerült, és az én mesterem meglehetősen
szürke ember volt, nem kiválóan gazdag lélek… bele is fult, szegény, a
középszerüség tengerébe.
– De ha úgy van, a mint mondja, ha az, a mit tizenegy éves korában
produkált, éppenséggel nem volt csoda, akkor itt egy másik csodával
állunk szemben. Azzal a csodával, hogy mégis ily rendkivüli hatást tett.
Hogyan hitethette el, pusztán a virtuozitásával, hogy előadása
tartalmas, bensőséges, érett stb?!… A legjelesebb zenekritikusok mind
tévedtek volna? S bolond az egész világ?
– Higyje el, kérem, csak egy csoda van a világon: az emberi léleknek a
szövevényessége. Az igazán csoda, hogy legyünk bármily éleselméjüek,
tehetségesek, képzettek és jóhiszemüek, gondolkozásunkat, érzéseinket,
itéleteinket és hangulatainkat mi minden befolyásolja, és ezeknek a
befolyásoknak a variácziói, kombinácziói, permutácziói mily sajátságos
hatásokat váltanak ki, mily változatos eredményeket termelnek
gondolkodás- és érzésvilágunkban! Gondolkozott ön valaha azon, hogy
milyen roppant csoda az auto-szuggesztió? A legjelentéktelenebb _a
priori_ itélet elégséges ahhoz, hogy ne azt lássuk és halljuk, a mit
látnunk és hallanunk lehetne, hanem azt, a mit látni és hallani akarunk,
mert az emberi lélek olyan csodás finomságu masina, hogy mindent elő tud
teremteni, a mit akar. Akkor szerencsém volt, ennyi az egész. Az első
benyomás, a melyet egy ügyes gyermek tesz, mindig kedvező, s ez az első
kedvező benyomás magával hozta a többit. Mindenki valami ujat akart
fölfedezni bennem: és mindig fedeztek föl bennem valami ujat. Csodát
akartak látni bennem, és csodának láttak.
– Hogyan győződött meg erről?
– Könnyü volt meggyőződnöm róla. Később, soha semmit se veszítettem a
technikai tökéletességemből. És megemberedtem, következésképp
megértettem a zenei gondolatokat; az epedő vágyak, a lobogó érzékiség, a
világfájdalom fölébredtek bennem, tartalmat öntöttem előadásomba, nem a
remekül megtanult leczkét reprodukáltam, hanem a lelkemet adtam, és nem
tetszettem többé. Észrevették, hogy fölserdült kamasz vagyok; ez a
benyomás nem volt kedvező, s az első kedvezőtlen benyomás magával hozta
a többit. Ekkor már kitalálhattam, hogy azelőtt a gyermek tetszett
bennem, és nem a művész, a ki csak épp akkor kelt életre.
– Ebben tévedhetett.
– Nem hinném. Megmondom miért. Mikor észrevettem a bajt, konzerválni
kezdtem a fiatalságomat, mert ragaszkodtam a sikerhez, a dicsőséghez és
ahhoz, hogy sok pénzt keressek. Konzerválni kezdtem, a mi gyermekkori
üdeségemből még megmaradt, sőt, mint az öregedő naiva szokta, mímelni
kezdtem azt a gyermeket, a ki már csak voltam. Visszatértem
gyermekruháimhoz; úgy fésültem a hajamat, mint a hogy a kis fiukat
fésülik; aggodalmasan borotváltam pelyhedző bajuszomat; soványító kúrát
használtam, hogy véznának és fejletlennek lássanak, és csak olyan
helyekre jártam hangversenyezni, a hol nem számíthatták ki az éveimet.
És ennek megvolt a hatása. Amerikában a régi maszkkal ismét kivívtam
egykori diadalaimat. Csakhogy ez nem tarthatott sokáig. Végre is annyira
megemberedtem, hogy a koromat semmi módon nem lehetett eltitkolni többé.
És ezzel vége volt a pályámnak.
– Ha az ember önt hallja, azt képzelné, hogy csak a gyermeknek lehet
sikere a hangverseny-teremben, s a felnőtteknek ott már nincs mit
keresniök. Pedig ellenkezőleg áll a dolog. A csodagyermek mindig csak
kivétel, míg a felnőtt művészek száma – hisz ön tudja – nagyobb, mint
kellene.
– A siker, uram? Az rejtély. Siker nincs, ha ehhez az előfeltétel
hiányzik belőlünk, de ha ez az előfeltétel megvan, a siker még mindig
kétséges. Ha birtokában vagyunk is a szükséges előfeltételnek, s ha
képességben gazdagabbak vagyunk is, mint a versenytársaink, a siker
sokkal kevésbbé függ tőlünk, mint a bennünket környező világtól. A hogy
az előbb mondtam: víz nincsen oxigén és hidrogén nélkül, gyermek nincsen
apa és anya nélkül, siker sincsen két tényező nélkül. Az egyik tényező:
a képességeink. A másik tényező: hogy a képességeinket észrevegyék és
miután észrevették, tovább is észre akarják venni. Képességeinknek nincs
olyan mindent legyőző ereje, mint a művészet legendáiból véljük. A világ
oly hatalmas és egy ember minden zsenialitásával is oly erőtlen! Ki
tudja? Ha felnőtt koromban léptem volna először a nyilvánosság elé,
talán még ma is hangversenyeznék. Meglehet. Nem tudni. De nem úgy
történt. És nekem nem bocsátotta meg a világ, hogy már nem vagyok
gyermek.
– Ez babona.
– Nem vitatkozom. Csak egy ismeretes jelenségre emlékeztetem. Arra, hogy
a kiket ön a hegedü mestereinek tisztel, gyermekkorukban egytől-egyig a
gyermekszobában maradtak; másfelül pedig ön nem igen mutat nekem olyan
valakit, a ki csodagyermek volt s a ki felnőtt korában ujra átélhette
volna gyermekkori diadalait.
– Ön rosszkedvü ember, s talán ennek tulajdonítható, vagy más efféle
jellemvonásának, hogy felnőtt korában már nem tudta lekötni a
becsvágyának megfelelő sikert.
– Az én példám nem győzi meg önt. Szolgálhatok egy másik példával is.
Majd bemutatom a feleségemnek; hallgassa meg a zongorajátékát. Én
tudniillik azt az őrültséget követtem el, hogy csodagyermeket vettem
feleségül: a tizenegy éves Miss Milly Brownt.
– Hogyan? Csak nem tizenegy éves korában?…
– Csak a plakátokon volt tizenegy éves, a valóságban huszonnégy. Egy
kicsit kövéres volt már, de azért elég jól festett gyermekruhájában.
Huszonhárom éves korában legfeljebb tizennégynek nézte volna, olyan
ügyesen volt kimaszkolva. De az emberek kezdtek rájönni, hogy már régen
csodagyermek, és szerencsétlenségére nagyon szerette a tésztát, a mitől
idővel rettenetesen megerősödött. Szóval, a mikor megismerkedtünk, már
az ő dicsőségének a napja is leáldozott. Én úgy gondolkoztam, hogy ő
lesz az, a ki az én bánatomat a legjobban meg fogja érteni; ő pedig
belátta, hogy nem árt, ha minden eshetőségre biztosítja magát. Neki
tudniillik nem sikerült annyit összezongorázni, mint a mennyit én
összehegedültem. Elég az hozzá, a helyrehozhatatlan megtörtént, s
mindjárt az első évben egy csodababácskával ajándékozott meg. Kevéssel
ezután megunta a házias életet s visszakivánkozott a csodagyermeki
pályára. De képzelheti, hogy a csodababácska után kissé tulságosan
kövéren zongorázta el Bachnak Goldbergről elnevezett variáczióit. Elég
jól festett ugyan fésüvel a hajában; térdig érő gyermekruhácskája
jelentékenyen megfiatalította; de azért a zenebirálók úgy találták, hogy
sok rajta a fölösleges hús. Végérvényesen vissza kellett vonulnia, s
azóta gyűlöl, mert azt hiszi, hogy én vagyok életének megrontója,
dicsőségének a gyilkosa.
– Több gyermeke is van? – kérdeztem, hogy a kissé kényes tárgyról
másfelé tereljem a beszélgetést.
– Két fiú – felelte. – A nagyobbik öt éves; ez rémes csodagyermek. Máris
ott van, a hol én tíz éves koromban, mert, bár senki se tanította,
hegedüművész. Olyan káprázatos technikával, s olyan erővel, bensőséggel,
tartalmassággal tolmácsolja a nagy zeneköltők lobogó érzékiségét és
világfájdalmát, hogy az egyszerüen megdöbbentő. Pedig csak lobogó
veszekedési kedv és, hogy úgy mondjam, világfalánkság lakik benne. A
kisebbik három éves. Ez minden hangszeren játszik, és nincs az a zenemű,
a melyet ne ismerne. A nagyobbik ügyvéd lesz, a kisebbik katona, s
remélem, hogy nem trombitás.
– Önben sok a keserüség.
– Téved. Sok csalódáson mentem át, de van egy nagy vigasztalásom: a
zene. Az emberi élet oly sajátságos! Bajaink forrása mindig az, a miben
boldogulásunkat kerestük. Viszont a vigaszt csak azon a csatamezőn
találhatjuk meg, a mely beitta vérünket.