Az internátusban a nyárra csak három fiu maradt: a két Dunay-fiu – Dunay
Zsófika, a felülmulhatatlan művésznő gyermekei – névszerint: Kálmán és
Károly, harmadiknak pedig Olgyai Gyula. Ez a három fiu a vakáczió idején
se mehetett haza. Dunay Zsófika az egész nyáron át a vidéken szokott
vendégszerepelni, hogy e bérczes kis haza legtávolabb eső virányain is
megismerhessék az ő csodálatraméltó művészetét, s ha a két fiu
alkalmatlan volt neki télen, – mert hiszen a gyermekek nem várhatnak az
ebédre, a míg a próba elvégződik, s nem várhatnak a vacsorára, a míg a
mama az előadásról hazakerül, – mennyivel alkalmatlanabbak lettek volna
nyáron, a mikor a felülmulhatatlan művésznő szállóból-szállóba volt
kénytelen bolyongani! A mi Olgyai Gyulát illeti, neki »további
intézkedésig«, tehát kiszámíthatatlan ideig ott kellett maradnia az
internátusban. Az a kérdés ugyanis, hogy Olgyai Gyulát kinek kell
eltartania, bonyodalmas per tárgya volt, s ez a per még olyan távol
állott a teljes kibonyolódástól, hogy akármilyen kivételes dolog is az
az eset, a mikor egy árvaszéki elnök a nyilt utczán pofozkodik, az
Olgyai Gyula ügyében még ez is megtörtént. Nos, ha a két Dunay-fiu és
Olgyai Gyula bárhol a világon alkalmatlanok lettek volna: bizony,
meglehetősen alkalmatlanok voltak az internátusban is.
Dunay Kálmán tizennégy esztendős volt, Károly tizenhárom, Olgyai Gyula
tizenöt. Ebben a korban – mondjuk ki a régóta érzett igazságot: – a
fiatal urak mindenütt e kerek világon és mindenkinek, kor- és nembeli
válogatás nélkül, rettenetesen alkalmatlanok szoktak lenni. Mert ebben a
korban a fiatal urak még nem igen tudnak egyebet, csak boszuságot
szerezni.
Igaz, az internátusok nem annyira nevelőintézetek, mint inkább ezeknek a
boszuságoknak az elhárítására szolgáló levezető csatornák. De még
ezeknek a levezető csatornáknak is szükségük van bizonyos szellőzésre,
és vakáczió idején az ifjui életkedv megfékezésére szolgáló organizáczió
csak félerővel működik.
Az internátusban a nyáron át a három alkalmatlan ifjun s a
szolgaszemélyzet egy részén kívül nem maradt más, csak a prefektus meg
egy beteges, öreg írnok.
Az utóbbitól az alkalmatlan ifjak bátran felgyujthatták volna a házat.
Az öreg írnok, a kinek volt némi oka a fásultságra, ezen csak mulatott
volna. Neki minden változás csak valami jobbat hozhatott.
A prefektus már nem örvendett volna, ha véletlenül csakugyan felgyujtják
a házat, de ezenkívül aztán semmivel se törődött. Boldog volt, ha a
fiatal urak nem alkalmatlankodtak neki a jelenlétökkel s nem zavarták a
czirkulusait; ha már nem mehetett szabadságra, egy kis fél-pihenés őt is
megillette. Azért megelégedett annak nyilvántartásával, hogy a fiatal
urak hiánytalanul megvannak, egyik se veszett el, mert mind a három
pontosan megjelenik az ebéden és a vacsorán; néha, a forma kedvéért,
éjjel szemlét tartott a hálóteremben, megállapítani, hogy a fiatal urak
nem szöktek-e meg Robinsonoknak, vagy nem ragadtak-e ott valami razzián;
egyébként azonban nem bánta, akármit csinálnak, egész nap feléjök se
nézett, s ha elkéredzkedtek, kirándulásra vagy fürödni, sietve mondta ki
a boldogító igent.
A három fiu élt az engedelemmel. Egész nap szabadon csavarogtak, jobbra,
balra, mindenfelé, a merre a szeszélyök, s különösen az Olgyai Gyula
örökkön éber szelleme vezette őket.
A két Dunay-fiúnak Olgyai Gyula volt a legelső ember a világon. Először
azért, mert Olgyai Gyula a nagyobbik Dunay-fiúnál is öregebb volt egy
esztendővel, s az efféle társaságban egy évi korkülönbség még nagy idő,
a tekintélynek kiaknázhatatlan kincsesbányája. De főképpen azért
tisztelték Olgyai Gyulát, mert az utóbbiban nem volt nehéz felismerni a
minden hájjal megkent gazembert, és az élet elején lévőknek semmiféle
tulajdonság nem imponál annyira, mint a minden erkölcsi törvényen való
felülemelkedés.
Olgyai Gyula volt a példaképük, a szellemi vezérük és a ciceronéjuk.
Olgyai Gyula tanította meg őket czigarettázni, fütyülni és arra, hogy
miképpen lehet a tanárok és a felügyelők figyelmét kijátszani. Tőle
tanúlták, mi mindenben lehet szórakozást találni, s ő oktatta rá a két
testvért, hogyan kell a kutyákat megboszantani. Olgyai Gyula tanította
meg őket mindarra, a mit a régiek »szabad művészetek«-nek neveztek
volna, de különösen arra a művészetre, hogyan lehet az elhagyott
bicziklit egy percz alatt használhatatlanná tenni. Tőle szerezték minden
tudásukat és azt az ügyességüket, a melynek a legtöbb élvezetüket
köszönhették, hogy tudniillik hogyan lehet egy kis leleménynyel minél
több kárt és boszúságot okozni. Olgyai Gyula minden technikai
szerkezetet ismert, de a technika vívmányait csak azért tanulmányozta,
hogy megtudja, miképpen kell a különböző szerkezeteket elrontani.
Azoknak az egyenes leszármazója volt, a kik a régi világban főképpen
macskafojtogatással, madártojásszedéssel és fészek-pusztítással
foglalkoztak; de haladt a korral, nem pályázott ilyen csekélységekre,
hanem abban lelte örömét, ha megríkathatta a gyermekeket, s ha a nagyok
káromkodva bottal ütötték a nyomát. A legnagyobb vágya, ábrándja,
eszménye az volt, hogy egy szép napon alkalma nyíljék
automobil-balesetet idézni elő.
A merre elvonúlt hűséges tanítványaival, annyi kár támadt a nyomukban,
mintha sáskák jártak volna arra.
Ez a szép fegyverbarátság csak egyetlenegyszer állott ki némi
megpróbáltatást. Kevés híjja volt, hogy ekkor örökre fel nem bomlott,
mert a két Dunay-fiú között, váratlanúl, engesztelhetetlennek látszó
testvérháború ütött ki, de az Olgyai Gyula salamoni bölcseségének végre
is sikerült elsimítani az ellentéteket.
Ezen a napon fürödni rándultak ki.
A fürdésben nagy élvezetet találtak. A lubiczkolás magában véve is
kellemes érzést szerzett a testüknek, de a főgyönyörűséget abban lelték,
hogy a folyónak azon a helyén ugráltak be a vízbe, a hol a fürdés tilos
és veszedelmes volt. Ez megszázszorozta az élvezetüket.
Csak egy nem tetszett nekik a fürdésben. Az, hogy tiszták lettek a
víztől.
De ezen is tudtak segíteni. A fürdés után besározták vagy beiszapolták
magukat és így szárítkoztak meg a napon. Úgy, hogy mégis csak
eltüntették magukról az egyetlen valamit, a mi netalán a felsőbbség
helyeslésével találkozhatott volna.
Ama bizonyos napon a kisebbik Dunay-fiúnak egy fényes ötlete támadt.
A folyó partján egy eldobott ujságpéldányt pillantott meg, a mely még
nedves volt a nyomdafestéktől. Ha a nyomdafestékkel mázolják be a
testüket, ez többet ér minden sárnál és iszapnál. Az eszme általános
tetszéssel találkozott.
De a nagyobbik Dunay-fiú, a ki elsőnek akarta végrehajtani a
tisztaságtól mentesítő műveletet, előbb belepillantott az ujságba, s
egyszerre így kiáltott fel, az öcscse felé fordúlva:
– Na, itt megadják az apádnak!
– Mi az? Mi van az apámmal? – kérdezte a kisebbik Dunay-fiú.
– Az van benne… hahaha!… hogy az apád, nagyságos Honti-Peéry Ottmár
képviselő úr tegnap beszédet akart mondani az országgyűlésen, de
kinevették, lehurrogták, majdnem kidobták, hahaha!… És az ujságban még
az van, hogy ez azért volt, mert igen szemteleneket és ostobákat
beszélt!
– Akkor az az ujság szemtelen és ostoba – felelt a kisebbik Dunay-fiú –
és az is szemtelen és ostoba, a ki olvassa!
– De máskor is ez van róla az ujságban, mert az apádnak mindig jár a
szája és mindig butákat mond. És ha te nem hiszed el az ujságnak, hát én
mondom neked, hogy az apád egyszerűen egy felfújt hólyag!
A kisebbik Dunay-fiú felfortyant.
– Ez olyan szamár beszéd, mint a ki mondja. És már az sem jól van az
ujságban, hogy a nagyságos képviselő úr, mert az én apám méltóságos
Honti-Peéry Ottmár úr, császári és királyi kamarás. Aztán tudd meg, hogy
az én apám akkor beszél, a mikor akar, mert ő úr; és olyan nagy úr, hogy
ő hozzá nem is jön fel az ilyen kutyaugatás.
– Én meg azt mondom neked, hogy ő egy pöffeszkedő felfújt hólyag –
ismételte szilárd meggyőződéssel a nagyobbik Dunay-fiú.
A kisebbik dühbe gurúlt.
– Te azt meg se tudod érteni, hogy az én apám milyen nagy úr, és nem is
láttál egy olyat elevenen! Megmondjam neked, miért beszélsz így? Azért
beszélsz így, mert a te apád csak egy csibész!
– Csibész vagy magad – pattant fel a nagyobbik Dunay-fiú – és az apád
sem egyéb, mert azért, hogy ő kamarás, vagy kukta, vagy akármi, előttem
csak csibész marad, egy semmiházi, a ki nem is jön az én apámhoz, mert
az én apám rangsorban a legelső művész Magyarországon! Te azt még nem is
tudod felfogni, hogy kicsoda egy Pomázy György!
– De fel tudom fogni, mert ő semmi egyéb, mint egy szeméten szedett, a
kit azelőtt Pisztrángnak hívtak, egy komédiás, egy kókler, egy
csepűrágó, egy kucséber, a ki abból él, hogy bakugrásokat mutat és
azután tányéroz, szóval egy igazi csibész.
Az a leleplezés, hogy Kálmán apját, a híres Pomázy Györgyöt, azelőtt
Pisztrángnak hívták, azt czélozta, hogy Olgyai Gyulát megnevettesse és a
maga pártjára hódítsa. De Olgyai Gyula ridegen semleges maradt. A
testvérek viszálykodása egészen hidegen hagyta; mintha nem is hallgatott
volna oda, nyugodtan kenegette magát azzal a nyomdafestékes
ujságpéldánynyal, mely erre a szóharczra alkalmat adott.
A vita egyre jobban elmérgesedett. Az igen kevéssé válogatott
szitkozódások árjából egyre gyérebben bukkantak föl tárgyias érvek. Ezek
abban merűltek ki, hogy Károly megvetéssel nyilatkozott Kálmán apjának
kenyérkeresetéről s általában az egész művészi pályáról, Kálmán pedig
kijelentette, hogy Károly apja egy »társadalmi here«, a ki egy hatost se
tudna megkeresni, nemhogy olyan nagy jövedelemre tudna szert tenni, a
milyen egy híres művésznek van, a ki a tehetségével szerzi a pénzt s nem
kapja ajándékba.
Aztán jól agyba-főbe verték egymást. Egyforma erősek voltak; egyiknek se
tört le a dereka.
Olgyai Gyula ebbe se avatkozott bele.
Hanem mikor a testvérek jól kiverekedték magukat s egy kissé
lecsillapúlva hozzá folyamodtak, hogy tegyen igazságot közöttük:
melyiknek az apja különb ember? – végre megszólalt.
Büszke volt rá, hogy bölcs ítéletet mond, és így döntött:
– Az egyik eb, a másik kutya. De mindegy. Az ember nem válogathatja meg
az apját. A ki jön. Örüljetek rajta, hogy jó anyátok van.
Erre már mind a két Dunay-fiú elnevette magát.
Olgyai Gyula eleinte nem értette ezt a nevetést. De a két fiú lassankint
kimagyarázkodott, még pedig, minthogy legjelesebb barátjukkal,
mintaképükkel tárgyaltak, teljes nyíltsággal. Kálmán nem tudta
megbocsátani a mamájának, hogy elhagyott egy Pomázy Györgyöt és miért? –
hogy barátságával ezt a Honti-Peéry Ottmárt tűntesse ki! Károly pedig
azt nehezellette, hogy mamája nem tudta törvényessé tenni ezt a
rendkívül becses összeköttetést. Akkor most ő is Honti-Peéry volna.
Aztán a közlékenység odáig ragadta őket, hogy tüzetesebben is
megbírálták a mamájukat. Részleteket mondtak el arról, a mit otthon
láttak, s mialatt apró történeteiket rendre előadták, észrevétlenűl
kibékűltek.
A Murilló-angyalkák, a mai nevelés dísz-csemetéi, miután összevesztek
azon, hogy melyiknek az apja a dicsőbb, a nagyobb, végre kiegyeztek és
megegyeztek abban, hogy mind a ketten, egyértelműen, rosszat mondtak az
édes mamájukról.