A bolond házasságokról volt szó. Egy barátunk, a kit okos, derék, úri
embernek ismertünk, olyan házasságot kötött, mely álmélkodásba ejtette
minden jó emberét. A pipázóban, konyakozás közben, élénken tárgyaltuk
ezt a súlyos esetet.
– Hová tehette az eszét?
– Mi történhetett vele?
– Mi a titkuk ezeknek a Perditáknak, hogy így meg tudják babonázni
azokat a férfiakat, a kiket a legeszesebbeknek vélünk?
Csak a háziúr nem tartott velünk.
– Bizonyára tudja, mit csinál. Jobban, mint bármely idegen – szólt. S
aztán, minthogy egyértelmüen tiltakoztunk, hozzátette:
– Én nem csodálkozom soha semmiféle mezalianszon. Magam is közel voltam
hozzá, hogy egy czirkusz-leányt vegyek feleségül. S ez a régi
felbuzdulásom aligha volt ostobaság. Olyan emlékem ez, a melyre sohase
gondolhatok megilletődés nélkül.
Házigazdánkat, a kit nem fogok megnevezni, sokan irigyelték a
házasságáért; némi túlzással azt mondhatnám, hogy egy alföldi vármegyét
vett nőül. Ez a kijelentése tehát általános érdeklődést keltett.
– Igen, de a báró mégis csak mást gondolt – szólt valamelyikünk – s épp
itt van ennek a dolognak a bibéje. Felbuzdulni lehet, bizonyos korban
illik is, de aztán mást gondol az ember.
– Egy csekélységen mult, hogy meg nem maradtam az első gondolatomnál, s
mondhatom, hogy nem a mezaliansz ellen szóló észokoknak, hanem egy
véletlennek tulajdoníthatom, hogy önök ma nem Milly Morrisnál teáznak. A
véletlent ez alkalommal Don Pereznek hívták, s Don Perez nem valami
spanyol nemes volt, hanem egy szegény haldokló paripa.
– Ó, ó, egész regény tehát? – érdeklődött valaki a vendégek közül.
– Elég rövid regény arra, hogy elmondhassam, s önök még se szökdössenek
el. Ha telegramm-stílusban szólok, hamarabb a végére érek, mint
gondolják. Nos akarják, hogy elmondjam?
Persze, hogy akartuk.
– Huszonnégy éves koromban – kezdte a báró – a czirkusz volt az egyetlen
szenvedélyem. Azt hittem, hogy az iskola-lovaglásnál szebb dolog nincsen
a világon. A czirkusz rajongó hívei közé tartoztam, és soha se
mulasztottam el egy előadást se. A még üres vagy már üres lelkü
embereknek a czirkusz egyike a legnagyobb gyönyörűségeknek. Szép lányok,
egy kis csinadratta, a pojáczák ősi tréfái, s azok az érdekes
látványosságok, a melyeket a legszebb állat véralkatának a tüzéből csal
ki az emberi türelem és ügyesség: akkor nekem még nem kellett több. S
aztán egész komolyan szerelmes voltam Miss Morris-ba.
Miss Morris világra szóló szépség volt, s akkortájt szerelmes volt bele
fél Európa. Nem írom le Loreley-alakját; talán önök is látták: legalább
a fényképét.
Azóta se láttam több előkelőséget sugárzó, finomabb, és hasonlóan költői
jelenséget. Maga volt a karcsúság, s úgy mozgott, a hogy a liliom leng a
szélben. Azt hiszem, a mozgásába voltam szerelmes, mert ha járt, ha
lovagolt, ha finom, lányos karjával a legcsekélyebb mozdulatot tette,
nem tudom miért, mindig a virágokra emlékeztetett.
Ezren udvaroltunk neki, de a legszigorúbb szem se találhatott a
viselkedésében kivetni valót. Egyforma volt mindenkivel: egyformán
kedves s egyformán közönbös. Minden tettetés és tüntetés nélkül való
kifogástalan viselete tiszteletet parancsolt; önkéntelenül úgy kellett
beszélnünk vele, mint egy úri leánynyal. A ki néha-néha megpróbált egyes
szabadosságokat, azt meg se látta. A kétértelmüségeket nem hallotta meg,
nem vette észre; a miképpen például nem vette észre, hogy az állatok
nincsenek felöltözve. Tisztátalanság nem férhetett hozzá, még csak egy
tisztátalan tekintet se. Rá nézett a szegény emberre, mint a hogy egy
indiánra nézünk, a kivel nincsen beszélni valónk és tovább ment.
Különben is egyik előkelősége volt a társulatnak; a nénje, a sógora –
mind iskola-lovaglók – és ő alkották a czirkusz arisztokracziáját.
Ha azt mondtam, hogy mindnyájunkkal egyformán bánt, hozzá kell tennem,
hogy én voltam a kitüntetett udvarlója. Nekem megengedte, hogy Milly-nek
szólíthassam.
Ennyit értem el nála májustól októberig.
Egy este nagy vakmerőségre vetemedtem. Az istállóban sétálgattunk, s a
hogy kissé előre hajolt, hogy megkínálja bonbonjaimmal a lovát, egy
csókfélét leheltem a nyakára. Ó, tisztelettel teli csók volt ez,
mondhatni: árnyék-csók; inkább csak megérintettem az ajkammal szőke
haját s egy parányit eltévedtem!… Nagyon megharagudott érte.
Nem vágta arczomba a bonbonjaimat, de keményebben büntetett meg, mintha
így tett volna.
– Mondja, báró – szólt olyan komolyan, a hogy még nem beszélt velem –
mivel adtam én okot arra, hogy ön az efféle tréfát velem szemben
megengedhetőnek tartja?
Azt feleltem, hogy nem akartam megbántani, hogy önkéntelenül történt,
hogy nagyon szerelmes vagyok belé, s hogy végre is, nincs abban semmi
sértő, ha az ember nem mindig tud parancsolni a szívének… szóval a
szokásos ostobaságot.
– Önnek van egy kis húga – felelt, s ha észrevette, nem akarta meglátni,
hogy elsápadok – egy gyönyörű tizenhat éves, édes teremtés; láttam
tavaly vagy harmadéve, itt, a páholyban. Mondja, kérem, ha valaki így
tenne ő vele, az ön szemeláttára, a hogy ön tett velem, mit csinálna
azzal az emberrel?
– Miss Morris – feleltem – én tudom, hogy ön tisztességes leány, s hogy
ripőkség, a mit elkövettem. De ön nem gyöngéd. A kire ön hivatkozik,
meghalt. Meghalt, Miss Morris, már egy esztendeje.
Láttam az arczán, hogy megbánta a szavát. Kezet nyujtott és így szólt:
– Bocsásson meg.
Aztán megint jóbarátok voltunk.
Nem untatom önöket szerelmi regényem részleteivel. Elég az hozzá, egyre
szerelmesebb lettem, s elhatároztam, hogy feleségül veszem Miss Morrist.
Tehettem, a mit akartam, s nem volt senkim, a kit megszomorítsak ezzel a
lépéssel. A szüleim, a húgom már nem éltek; azzal, hogy az idegenek
milyen megjegyzéseket fognak tenni a házasságomra, nem törődtem.
Egy rokonom, a ki régebben a gyámom volt, egészen más házasságra akart
rábeszélni. Majdnem elájult, mikor tudtára adtam, hogy egy
czirkuszkisasszonyt veszek el, a kivel Angliában fogok élni, remélem,
boldogan.
Millynek azonban nem szóltam róla, hogy milyen komoly az őrültségem.
Akkorra tartogattam ezt, a mikor majd útrakészen állhatok elébe. S jól
cselekedtem.
Önök türelmetlenek; mindjárt az utolsó fejezetnél tartunk. Egy szép nap
befészkelődött szívembe: a gyanu. Véletlenül rájöttem, hogy Milly, a ki
azelőtt sohase járt sehová, minden délelőtt tizenegykor végig megy az
utczámon, hogy a sarkon eltünjék leskelődő tekintetem elől. S nekem
semmit se szólt erről a rendes sétájáról. Vajjon hová megy?
A kémkedés nem szép dolog, s egy darabig küzdöttem is magammal, de végre
is utána mentem. Az állatgyógyító intézetbe járt. Olyan szerelmes, olyan
féltékeny, olyan ostoba voltam, hogy nem találtam ki semmit; valami
gavallért sejtettem ennek a tisztes intézetnek a falai között.
S egy reggel odasiettem, hogy a helyszinén gyóntassak ki valakit. Az
intézetben volt egy ismerősöm; fölkerestem azzal az ürügygyel, hogy
egyik vizslámat akarom gyógyíttatni.
Alig beszélgettünk pár perczig, egyszerre így szólt:
– Nem is képzeli, milyen érdekes látogatót várok. Egy negyedóra mulva
itt láthatja Miss Morrist… Ismeri Miss Morrist, ugy-e?
– Igen, egy kissé.
Aztán megmutatta a beteg állatot, a kit Miss Morris mindennap
meglátogat. Egy vázalak feküdt előttem; csak a csont és a bőr volt meg a
szegény állatból. Úgy nézett maga elé, mintha már teljesen érzéketlen
volna; azt hitte volna az ember, hogy tudja szegény, mi vár rá.
A kiváncsiság ott tartott; látni akartam Millyt ezen a helyen. S a
szomszédos helyiségből végig néztem a találkozót. Az állatok orvosa nem
talált ebben semmi feltünőt; czirkuszhölgyek iránt mindenki érdeklődik.
– Don Perez!
Milly belépett s az állat felnyitotta a szemét. Soha se felejtem el ezt
a tekintetet. A két nagy szemgolyó egyszerre csupa ragyogás lett… a mi
élet volt benne, mind a szemében volt; megesküdtem volna rá, hogy
mosolyog, boldogan mosolyog. Horkantott s megmozdult, mintha fel akarna
kelni.
Milly odaült melléje s beszélni kezdett vele. Igen, beszélni; nem hiszem
ugyan, hogy a lovak értenek angolul, de azt láttam, hogy Don Perez
megérti, a mit Milly beszél. Folyvást izgett-mozgott volna, egyre-másra
horkantott, s felelt neki, a tekintetével. Milly az ölébe vette a
szegény állat nagy bolond fejét és simogatta. Azt beszélték egymással:
– Ne félj, kedves kis Don Perez, nemsokára meggyógyulsz s aztán megint
vígan száguldunk a manège-ben! Ugy-e, milyen jó a manège-ben?! Repülni,
mint a szél, hoplá, hoplá, hoplá!…
És Don Perez felelt:
– Ó, édes kis úrnőm, soha se nyargalok én többet a manège-ben, se a
pázsiton nem kergetőzöm vidám csikókkal, az édes puha pázsiton!… Úgy fáj
meghalni, édes, jó kis úrnőm, s én meghalok, meghal a szegény Don
Perez!… Milyen jó vagy te, hogy eljössz hozzám s megsimogatod pirinyó
kezeddel szegény nagy fejemet!… Meghalni rossz, nagyon rossz, de te
megkönnyíted a halálomat, te kedves, kedves, kedves!
* * *
Másnap megkérdeztem Millyt, miért nem szólt nekem ezekről a
látogatásokról.
– Mert tudom, hogy elkisért volna. S egyedül akartam oda menni.
– Mindennap elment hozzá? Két hónap óta?
– Még nincs két hónapja, hogy ott van. Május harmadikán vitték ki
szegényt.
– Május harmadikán, május harmadikán – ismételgettem magamban. – Miről
is nevezetes nekem ez a nap?
Eszembe jutott, s mélyen elpirultam. Május harmadikán volt az
évfordulója, hogy az én szép kis húgom meghalt, s én ezen a napon nem
gondoltam az én szép kis húgomra, koszorút se vittem a sírhalmára!
Nem találják ki, miért nem vettem el Miss Morrist? Azért, mert beláttam,
hogy léhább vagyok, mintsem Miss Morrist megérdemelném. Beláttam, hogy ő
meg én, ő a csupa emlékezés, s én a csupa feledség, nem illünk össze.
Nem akartam, hogy boldogtalanná tegyem, azért nem vettem el.
* * *
– Tartok tőle – szóltam, mikor a báró elhallgatott, – hogy Miss Morris
nem érte volna be ezzel a magyarázattal. – Hol van? Mi lett vele?
– Négy vagy öt évvel később férjhez ment egy őrnagyhoz; úgy tudom, elég
jól élnek.
– Vajjon az őrnagy nem bánta-e meg, hogy vállalkozóbb szellemű volt,
mint a báró? – kérdezte valaki.
– Bizonyára megbánta; az ember mindig megbánja, ha megházasodik. A mi
engem illet, eléggé meg vagyok elégedve a világ folyásával, de azt
tudom, hogy a haldoklásomban elhagyatottabb leszek a szegény Don
Pereznél…
Ebben a pillanatban valaki beszólt a pipázóba. A báróné volt.
– Ma este Matildéknál leszek. A klubba megy, vagy elnéz oda egy perczre?
– A klubba megyek, édesem. Az Operában látom?
– Ha kilencz előtt jön, igen. Jó éjt. Holnap itthon lesz, vagy vadászni
megy? De nem kérdezem, maga se tudja előre. Tehát a viszontlátásra
holnap vagy holnapután. Jó éjt.