Este, hét óra tájban, egyszerre csak befeketedett a világ; a hegyek
elkezdtek morogni, s a csendőrház körül a nyirfalevelek ijedten zizegtek
össze. A plébános épp akkor mondott ki egy merész pagát ultimót; mire a
pagátot elfogták, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna.
Szó se lehetett róla, hogy hazamehessenek. A csendőrhadnagy az egyetlen
fedeles kocsiját beküldte a városba egy beteg legényével; csak a bricska
volt otthon. Meg kellett várni, hogy vagy kitisztul az idő, vagy a
kocsis meggondolja magát és hazaérkezik.
Az öreg adópénztáros nem állhatta meg, hogy meg ne eresszen néhány
kiméletes káromkodást. Megint mindennek a főtisztelendő úr az oka. Az,
hogy az ember szombat délután átrándul Gombáról Vérvölgyre, az erdőszéli
csendőrházba tarokkozni, az egész rendén van. De az ember befogat és nem
tesz egészségi sétákat. Különösen, ha az embernek hintója van.
A pap csupa lelkifurdalás volt. A holnapi prédikáczió is aggasztotta egy
kicsit; de ha a gondviselés úgy rendelte, hogy folytassuk, a mit
elkezdettünk: hát az ember tovább tarokkozik.
Abban maradtak, hogy a vacsora után megint ütni fogják. A csendőrtiszt
olyan lármásan jubilált, mint a hogy mások trombitálnak, s a kis
háziasszony maga volt a neki gömbölyödött szeretetreméltóság.
Minden a legpompásabban ment egész a pecsenyéig. Hanem alig
koczintgattak egyet vagy kettőt, az asszonyka hirtelen elfehéredett és
oda nézett, a hol nem volt semmi, a szemközt lévő meztelen falra. A pap
rápislantott az adópénztárosra; az világi ember, tehát jobban fog
tájékozódni, hogy hányadán vannak. Az adópénztáros meg a férjet leste.
Végre is, neki jobban kell tudnia a maga dolgát, mint más, idegen
embernek. A csendőrtiszt, a férjek ősi szokása szerint, roppant
ostobának érezte magát, s úgy látszott, maguk a legilletékesebb körök
sincsenek tisztában vele: vajjon ütött-e az óra? A legilletékesebb körök
csak nagy zavarban voltak.
A hivatalos nyilatkozat az volt, hogy: »Semmi, semmi« – s a társalgás,
valamivel halkabb hangon, tovább folyt a felől, hogy miért is veszett el
hát a szóló volát? De nem sokáig tartott a vita. A bíborba játszó pír
megint csak lefoszlott az asszonyka finom kis arczáról, s valami
opálszerüség kezdett derengeni rajta. Megfogta az asztalt mind a két
kezével s nem mert felnézni a tányérjáról. A férjének utóljára is fel
kellett pakolnia és szép lassan bevinnie a másik szobába.
A két öreg felczihelődött az asztaltól. A pap minden áron meg akart
szemlélni egy nem éppen ismeretlen olajnyomatot, mely a vadász temetését
ábrázolta. Kerülte a másik tekintetét; tudta, hogy az is arra gondol, a
mire ő. Arra tudniillik, hogy az ifjú párt ezelőtt éppen négy hónappal
adta össze a gombai templomban. A kis csendőr ugyancsak siet ebbe a szép
világba.
Mialatt a félbenmaradt, ökölnyi parasztszolgáló keresztül-kasul
futkosott a szobán, nem váltottak egy szót sem, csak krákogtak és nagy
készülődéseknek adták át magukat. Az adópénztáros kétségbeesetten
tekintgetett a feketeségbe; a pap pedig azon tanakodott, hogy mivel egy
csendőrlegénynek úgy is be kell lovagolnia Vérvölgyre a tudós
asszonyért, egyre fog menni, ha a sétalovaglás helyett befog a
bricskába. Egy kicsit megáznak, de Vérvölgyön majd csak szereznek
kocsit.
A férj, a ki ebben a pillanatban férjebb volt, mint valaha, a bűntudat
zavarodott mosolygásával tért vissza.
– Elszámitottuk magunkat – mentegette magát s mindazokat, a kik valaha
születni bátorkodtak vagy ezentúl fognak hasonlóképpen bátorkodni. – A
multkor már azt hittük, hogy meglesz, s aztán megint bele tévedtünk a
számitásba.
Az öregek hozzáláttak a búcsúzkodáshoz s jelentették, hogy mennek.
– Hova a mennykőbe? Ebben az időben?
Már az igaz, hogy odakünn csinos idő volt. A hegy bömbölt s az erdő
rémitőn sivítozott. Az eső omlott, s a villámlás szemkápráztató
tüzijátéka, meg az egymással feleselő dörgés és ezer csattogás
teljességgel nem csábította az öreg kalandorokat. Mindamellett a pap
előhozakodott vele, hogy miképpen terveli a hazamenetelt.
A csendőrtiszt kiábrándította őket. A legény azóta már útban van, a
bricska felfordulna az úton, az istállóban pedig különben is nagy a baj;
szóval nincs más hátra, mint belenyugodni a sorsba. Az öreg tisztviselő
hajlandó volt meggyőzetni magát, csak azt ajánlotta fel nagy szerényen,
hogy majd kivonulnak a legények szobájába.
– Ugyan ne bolondozzanak. Csak nem akarnak pricscsen hálni?!
Adott nekik egy pakli magyar kártyát, szerencsés tartlizást kivánt,
megparancsolta a kis szolgálónak, hogy vesse meg a két tábori ágyat, s
azzal ott hagyta őket. El voltak csapva.
És ettől fogva senki se törődött velök.
Szót fogadtak s leültek játszani. De kissé szórakozottan irogatták fel a
terczeiket. A pap kétszer is elfelejtette kimondani a négy felsőjét, a
pénztáros pedig sohase vette észre, ha megnyerte a partit. Sokáig
kevertek s nagyokat hallgattak. Egyszer végre, osztás közben, a vén
fináncz nem nyomhatta el ezt a – nyilván hosszasabb tünődésből fakadó –
rövid elmélkedést:
– Hm, hm. Hogy rohan az idő!
Az ám, mintha csak tegnap lett volna, mikor a kis lány először jelent
meg a plébánia udvarán, mint egy valóságos, tisztességes unokahúgnak
árván, apátlanul maradt, kedvesen csacsogó kis csemetéje. Az öreg
fináncz ma is látta, hogy ődöngött mindig az édes anyja szoknyája után,
s hogy dédelgette a szegény kis portékát tüdővészes anyja, az a
fehérarczú, jóságos teremtés, a kit az egész falu imádott. Tisztán
emlékezett a napra, mikor a szegény asszonyt kiterítették, s mintha
azután ez a kis jószág egyszerre, egy éjszaka nőtt volna fel.
Igen, úgyszólván tegnap volt, hogy gyermeklánynak látta, s úgy
emlékezett rá, mint egy kis szentképre. Mert hisz valósággal olyan volt,
mint a legendák csodálatos szűzei, a kiknek a vadállatok megcsókolgatják
a ruhája szegélyét, a kiknek a kezéből a szarvas kinyalja a sót, s a
kiket, ha a farkas meglát, pironkodva somfordál el s azt mondja magában:
– Ó, mily szégyen, hogy farkas vagyok!
Mintha minden ártatlanság a világon ott lakott volna az ő két szép
bámuló szemében.
Ekközben pedig valami különös hang hallatszott be a szomszéd szobából.
Mintha sok, sok párna mögül jött volna ez a hang.
Úgy tettek, mintha nem hallották volna. A pénztáros éppen vesztett, s
egy »hajhaj«-jal könnyített a lelkén. Befelé aztán így pótolta ki a
sóhajtását:
– Hajh, az ártatlanság sorsa az, hogy áldozatul essék az első
csendőrtisztnek. Az öregeké pedig, hogy meghajoljanak a tények hatalma
előtt.
Bizony a pap bácsi duzzogott egy kicsit, mint a hogy más is duzzogott
volna az ő helyében. De egy igazi tarokkjátékos mindig megbocsát.
– Hallgasson csak!…
Nem, nem kocsizörgés volt, tévedtek.
Unták már a tartlit rettenetesképpen, de azért nem mertek lefeküdni. A
titokzatos esemény, mely a szomszédban készülődött, nagyon
nyugtalanította őket. Még soha se voltak ilyen közel a nagy
misztériumhoz.
Végre, nagysokára, csakugyan kocsi állott meg a ház előtt. A két vén
rabmadár úgy loholt az ablakhoz, a mint csak öreg csontjaiktól kitelt.
De hiábavaló volt ez az utolsó remény is.
A tudós asszonyt hozták meg Vérvölgyről. Csakhogy a legény, a ki
előkerítette, Vérvölgyön nem kapott fuvarost, s magát a nevezetes
személyt amúgy kegyelemképpen szedték fel egy ekhós szekérre, mely a
városba döczögött. Nem mehetett az Gombára egy véka pénzért se.
Mialatt ők az ablaknál a kocsissal tanakodtak, a tudós asszony benyitott
a szobába. Jóképű, fiatal személy volt, a ki nagy kendője alatt valami
kis motyót szorongatott. Egész csinosnak tetszett a piros főkötőben.
Egy kicsit elcsodálkozott, hogy társaságot talál a szobában, de nem igen
ért rá eltünődni a szokatlan jelenségen. Sietős volt a dolga.
Átadta motyóját a szolgálónak, s ekkor kiderült, hogy a motyó
tulajdonképpen egy parányi leányszemély, a ki éppen olyan jóképű s éppen
olyan piros fejkötős gömbölyűség volt, mint tudós mamája.
Úgy járt, szegény, a szülő asszonyokhoz, a kis porontyával; nem
hagyhatta otthon.
Sári vigyorogva vette el a gyereket, a tudós asszony eltűnt, s az
elszomorodott rabmadarak visszaültek a kártyaasztalukhoz.
– Ilyenkor – szólt a pap – egy kicsit alkalmatlan lehet a kis jószág
szegény fejének.
– Az ám – felelt a vén fináncz az agglegények kárörömével. – Hja, a
szegény ember nem tud el lenni gyerek nélkül! Minél szegényebb, annál
több kell neki. Ön oszt, főtisztelendő úr.
Odabent csend volt egy idő óta. De egyszerre nagy járás-kelés támadt.
– Hé, Sári, Sári!
Sári ijedtében nem tudta, mit csináljon a gyerekkel. Az ágyra nem
merészelte tenni, de ki se szaladhatott vele. Hirtelen nagy bizalmat
érzett a lelkiatya iránt.
– Tessék tartani egy kicsit, főtisztelendő úr.
A pap tanácstalanul nézett az ölében gunnyasztó gyerekre. A pénztáros
elnevette magát s felsőbbséggel vette el a kis személyt a paptól.
– Eh, nem ért maga ahhoz, főtisztelendő úr.
– Hát maga talán ért?
– Hogyne. Nézze, mosolyog rám.
És kitört belőle az agglegények örök gyanakodása:
– Milyen kicsi és már is milyen jóakaratú!
A pap megpirongatta a léha tréfáért. Az öreg fináncz azt mondta rá,
hogy: »Lárifári!« – és hurczolni kezdte a kis leányt föl s alá a
szobában.
Mire Sári visszatért, a gyermek már aludt.
– Az ember nem hinné, hogy miféle tehetségek szunnyadnak önben – szólt a
pap.
– Higyje el, dajkának születtem – felelt az agglegény.
Sári kivitte pártfogoltját a konyhába; egyedül maradtak. Odabenn
rejtelmes némaság; majd megint az előbbi fojtott hangok. A pap már nem
tudott a kártyára figyelni.
Kis vártatva megjelent az ajtóban a csendőrtiszt.
– Magát még nem lökték ki?
– Nem sápitozni vagyok bent, hanem szolgálónak. Magad uram, ha szolgád
nincs.
Azután hozzá tette:
– Mért nem feküdtek le? Már eddig is alhattak volna egy pár órát.
Adta a vidámat, de egy kicsit sápadt volt.
Egy darabig járt ki s be, a titokzatos szobától a konyháig meg vissza,
majd eltűnt ujra végkép.
Abba hagyták a kártyát, egy darabig még beszélgettek, s az adópénztáros
egyszerre bóbiskolni kezdett a székében. A pap felhasználta a kedvező
alkalmat s elmondta az imádságát. Aztán átadta magát homályos, zavaros
gondolatoknak, melyek visszavitték az elmult dolgok apró kriptáiba, s
egy pár percz multán elszunnyadt ő is.
Mikor felriadt, a másik öreg már ébren volt és suttogva szólt:
– Hogy acsarkodik szegényke!
Sokáig nem szóltak egy szót se.
Mikor aztán nem fojthatták vissza többé a lélekzetüket, az első
gondolatuk az volt: hogy hiszen nem kellett doktorért küldeni, tehát
minden jól van! A vén fináncznak annyira megjött a bátorsága, hogy
megint elkezdett bölcselkedni:
– Milyen bolond az ember! S milyen vakon megy a fejével a falnak! Kérdem
önt, főtisztelendő úr, mire a szegény embernek a gyerek?! Nem elég neki
a nyomorúsága, még az aggodalom, a gond és a félelem is kell neki?!…
Szegény kis teremtés, vajjon minő sorsnak indulsz neki ebben az
órában?!…
A pap hallgatott, s nem mondta el, a mit a vallás felel ezekre a bolond
kérdésekre.
A másik öreg folytatta:
– Hát nem okosabb, ha az ember megvonja magától a lehető legtöbb örömet,
de egyszersmind megóvja magát a legnagyobb bajoktól?! Abból, a mit az
iskolában tanultam, egyetlenegy mondatot tudok. A görög grammatikánk
első mondatát, azt hogy: »Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei«,
az önmegtartóztatás megelégedést szül a lélekben. Akkor, a mikor
tanultam, nevettem rajta; a lapdázás egy félórányi élvezetét többre
becsültem minden lelki megelégedésnél. Azóta rájöttem, hogy ez a mondás
a legnagyobb bölcseség a világon, s a legnagyobb kincs az, ha mindenről
le tudunk mondani, ha tökéletességre visszük az igénytelenségben. Lám,
egyszer én is szerettem volna családot alapítani, s fájt, hogy nem
tehettem. Pedig jó, hogy így történt, mert szegény ember maradtam, a
minek akkor az ellenkezőjét reméltem. S bizony nem tudom, hogy egy
nyomorgó családért, egy beteg gyermekért valamelyik rossz órában nem
nyúltam volna-e bele az állam kasszájába? Míg így nyugodt életem van s
meg vagyok elégedve. Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei.
Elakadt a szava. Egy harsány hangot hallott, mely mintha azt kiáltotta
volna odabenn:
– Hé enkrateia – ostobaság, szófrozüné – ostobaság! A lemondás: a halál,
a zsibbadtság, a semmi. Én, én az élet vagyok!
Pedig csak az hallatszott onnan, hogy:
– Ková, ková!
Olyanforma volt, mint a macskanyávogás.
A papnak egy kő esett le a szivéről. S hogy utólag bebizonyítsa a
bátorságát, nevetni próbált.
De másnap egész nap lelkifurdalást érzett ezért a nevetésért. Mintha
csak akkor nevetett volna, mikor odakünn az Angelus csendül meg.