A lakáj haldoklott.
Még magánál volt, de a lélekzete már kimaradozott, és mind nagyobbakat
kellett fohászkodnia, hogy a megszökni készülőt utólérhesse.
A lakájt igen bántotta ez az állapot.
– Jézus, Mária, Szent József – nyöszörgött – nem tudok felkelni és nem
tudok szolgálni! De hát ki fogja felöltöztetni az én felséges uramat?!
Ki húzza fel legmagasabb czipőit és ki adja kezébe aranygombos
sétapálczáját?!
A lakáj ugyanis utolsó lehelletéig hív szolgája volt Vilmosnak, a
gerolsteini uralkodó herczegnek, a kinek a dajkája hozta őt a világra,
és a kivel együtt öregedett meg. Barátai vigasztalni próbálták.
– Ne félj, Venczel – szóltak hozzá – a felséges úr úgy el lesz látva,
mintha te magad szolgálnád ki. Te most csak a lelked üdvével
foglalkozzál, mert nemsokára isten előtt állasz.
De elmondták az uralkodó herczegnek is, hogy mért nem a Venczel jön, ha
a felséges úr csenget.
– Ej! – szólt az öreg herczeg elégedetlenül – a derék Venczel!… Mi dolog
ez?! Ez nem helyes, ez a dolog nincs rendben!
És legkegyelmesebben elhatározta, hogy személyes megjelenésével fog
enyhülést szerezni a haldoklónak és egyszersmind példát ad rá, hogy a hű
szolgálat mindig megnyeri jutalmát.
Midőn az ajtó megnyílt s a herczeg maga jelent meg a küszöbön: a lakáj
hirtelen azt hitte, hogy már az égben van.
– Hogyan – dadogta az örömtől félig meggyógyultan – Felséged itt, nálam,
az én kis szobámban!… Istenem, ez a legszebb napja életemnek!
– Na, öreg kutya – szólt a herczeg jóságos kedélylyel – mi az? Te meg
akarsz halni?! Ezt én nem fogom megengedni, ezt én soha se fogom
megengedni.
– Ha Felséged parancsol!… – felelt lelke mélyéig meghatottan a lakáj, és
már attól félt, hogy mindjárt egészen meggyógyul, a mikor is hazugságban
kell maradnia gazdája előtt.
– Hát mondd el, hű Venczelem – folytatta a herczeg – mi az utolsó
kívánságod? Neked szerezzek valami örömet, vagy azt igérjem meg, hogy
gondoskodni fogok családodról? Csak szólnod kell, és óhajtásod már abban
a pillanatban teljesítve van.
– Ó, Felség – nyögte a lakáj – nekem már a legfinomabb pezsgő is csak
émelyítő czukros víz… A mi pedig a családomat illeti, arról már régen
megtörtént a legkegyelmesebb gondoskodás. Fiam első komornyik a
mecklenburgi herczeg ő felségénél, felséged unokaöcscsénél, leányom első
komorna a detmoldschwerini herczegné ő felségénél, Felséged leányánál.
Mit óhajtsak többet?! És ha szabad megvallanom… a nélkül, hogy
elidegenedtem volna tőlük… bár csak fölötte ritkán láttam őket… ők már
régen másutt szolgálnak… pedig az ember mindentől elszokik… nekem
tulajdonképpen nem ők a családom, hanem Felséged! Hisz kis gyermek korom
óta folyton-folyvást Felséged szolgálatában volt szerencsém állani…
Felséged hű kutyájaképpen öregedtem meg… Igen vakmerő voltam? Ne
haragudjék, Felséged!… olyan jól esett egyszer ezt kimondani!…
– Nem haragszom, Venczel, nem haragszom. És csak mondd el, félelem
nélkül, mit tegyek érdekedben. Szóljak talán a püspöknek, hogy a
szokásos, rendes eljárás mellőzésével, rövid úton eszközöljön ki
számodra bűnbocsánatot, mivel személyemhez tartozol? Csak mondd bátran,
hogy mit óhajtasz.
– Tehát igen, Felség, nekem csakugyan volna még egy óhajtásom… És ha
Felséged rám árasztja kegyének sugárözönét…
– Mindent, Venczel, hisz pénzt te úgy se óhajtasz, a mi nincs.
– Nem, Felség, én már csak azt óhajtom, hogy teljes lelki békében
halhassak meg. Úgy, hogy semmi se terhelje a lelkiismeretemet. De ez nem
a paptól függ, hanem Felségedtől. Nem tudnék nyugodtan halni meg, ha nem
lehetnék oly szerencsés, hogy kikönyöröghessem Felségednek a bocsánatát.
– De hát mit bocsássak meg neked, Venczel? Te mindíg híven szolgáltál
engem, vakon teljesítetted parancsaimat, és soha se vétettél ellenem.
– Tettel nem. De vétettem Felséged ellen gondolatban.
– Ugyan? És mikor?
– Egyszer eltűnt Felségednek a gyémántokkal diszített órája, melyet
Felséged Alexandrovics Konstantin nagyherczegtől kapott ajándékba. A
gyanu a Hanzira esett, de az órát nem találták meg nála. Felséged ekkor
huszonöt pálczára itélte őt. Mikor már huszonnégyet csaptak rá, Felséged
véletlenül megtalálta az órát a mellénye zsebében, a hol
szórakozottságból nem kereste. Soha se történt máskor, de ebben az egy
esetben rosszat gondoltam Felségedről. Bocsássa meg, hogy gondolatban
egyszer vétettem Felséged ellen!…
– Megbocsátom – szólt a herczeg legkegyelmesebben. – Csak halj meg
békében; én megbocsátok neked.
* * *
A lakáj lelke egy kis barangolás után feljutott az égbe.
A kopogtatásra Péter kiment, megkérdezte a lélek naczionáléját, aztán
megnézte a könyveit. Nem sok volt ott bejegyezve a lélek terhére. Nem
ölt, nem követett el halálos vétkeket. A tizedik rubrikában ugyan az
állott, hogy kelleténél valamivel több szivart lopott a gazdájától, de
ezen kívül nem terhelte egyéb csak a megjegyzések rovatában ez a pár
szó: »világéletében sokat hazudott«. De a hazugságot nem tiltja
alaptörvény; a hazugság bocsánandó vétek, s a lélek elköltözésének órája
előtt penitencziát tartván, mindezt leszánta-bánta.
Péter beeresztette.
Péternek tulajdonképpen meg van tiltva, hogy a lelkekkel beszélgetésbe
elegyedjen, de Péter némelyes emberi gyarlóságról soha se tudott
végképpen leszokni, s aztán ez a beszédesség, úgy látszik, együtt jár a
kapunyitási foglalkozással.
Azért szent ő, és szent volt mindíg, minden emberi gyöngéinek ellenére,
vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.
– Na, öreg – szólt az ujonnan érkezetthez – itt már nem kell szolgálni!
– De hát akkor én mit csinálok itt? – kérdezte a lélek.
– Mit? Hát olyan úr léssz, mint alant egy fejedelem! Egy rangban fogsz
ülni a föld legjobbjaival, nem lesz semmi dolgod; és végtelenszer annyi
lesz a gyönyörűséged, mint a mennyit odalenn megaláztatásban szenvedtél.
A lélek azonban, Péter magyarázatára, hogy a megalázottak itt fel fognak
magasztaltatni, egy kis lámpalázat érzett.
– Eredj csak, nézz körül – biztatta Péter – majd meglátod, mennyire
másképpen van itt, mint a siralom és nyomorúság völgyében!
A lélek beljebb bátorodott, körülnézett – bár a végtelen világosság
nagyon elkápráztatta a szemét – járt-kelt, hol előbbre ment, hol
visszafelé, és sehol se találta a helyét.
– Hát neked mi bajod? – kérdezte álmélkodva Péter, mikor látta, hogy a
lélek visszajön, s mintha kérdezni akarna valamit.
– Nem volna lehetséges – suttogta a lélek – hogy az arkangyalokat
szolgáljam?
– Majd bizony – szólt Péter – a te kedvedért mindjárt megváltoztatjuk a
lelki világ berendezését!…
– Kár, kár – sóhajtott a lélek.
– Adta lelke! – szólt boszúsan Péter. – Lám, hozzá jutna, de csakis a
végtelen irgalmasságnál fogva, minden boldogsághoz, a miért a
legérdemesebbek áhitoznak, és tessék, tovább is ott akarna maradni, a
honnan megváltatott, a lelki nyomorúságban!
– Hiszen ha csak rajtam állana!… – nyögött a lélek.
– Képes volnál visszamenni? A siralomba, a hitványságba, a szolgaságba?
– álmélkodott Péter.
– Mi tűrés, tagadás…
– Hát jó volt neked odalenn, mondd?
– Bizony jó volt – felelt a lélek. – Szolgáltam, az igaz, de ez a
szolgálat nem járt sok dologgal, csak sok hajlongással, a mihez úgy
hozzászoktam, hogy, a mint láthatod, itt is folyton hajlongok erre-arra,
oda is, a hol nincs senki. Nem volt semmi bajom és semmi gondom.
Ugyanazt ettem, a mit a herczeg; egy félórával később, de éppen olyan jó
falatokat. Az ő pezsgőjét ittam, az ő szivarjait szíttam, és ha a babája
olyankor jött, a mikor a herczeg nem volt otthon…
– Hallgass, szemtelen! – rivallt rá Péter.
De a lélek, ha már elkezdte, befejezte:
– Szóval, épp úgy nem láttam hiányt semmiben, mint ő, épp úgy
kiélveztem, talán még nála is jobban kiélveztem a kényelmet, mert…
– És neked soha se volt egyéb kivánságod, csak hogy a hasad megteljék,
meg a többi?!…
– Minthogy itt nem lehet máskép, csak őszintén beszélni, tehát: nem,
soha!
– És te oda jutottál, a hová a hitvallók és martirok!…
– Miért ne?!… Talán itt se legyen egyenlőség?!… – kérdezte a lélek,
olyan követelő hangon, a minőt a földi életben nem használt soha.
– És még ez beszél egyenlőségről! – botránkozott Péter.
– A lelkünk egyenlően halhatatlan – felelt büszkén a lakáj.
– Hát nem megmondtam – fakadt ki indulatában Péter – hogy az egész
berendezés rossz, mert kár volt mindenkinek megadni az örökéletet!…
Nem kell ezeken a szavakon megbotránkozni és nem kell azt hinni, hogy a
szentek soha se gondolkoznak úgy, mint a hogy olyan emberek beszélnek, a
kik mintha egy kicsit felöntöttek volna a garatra… A szentek igazsága és
az indulatosak fellobbanása néha, nagyritkán, egy-egy pontban, egy-egy
pillanatra, mintha találkoznának… Péter mindig szent marad, minden
emberi gyöngéinek ellenére, vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva.