A kereskedő legszebb porczellánját rakta a gavallér elé.
– Négyszáz forint… kétszáz… százhetven…
Jóska az orrát fintorgatta.
– Valami egyszerü dolgot szeretnék, de olyat, hogy azért csinos legyen.
– Ezt itt kivételes áron adhatnám. Herendi porczellán, de egy kis törése
van, s így mélyen leszállított áron…
A »törés« szó nagyon megtetszett Jóskának.
– Mondja, kérem, nincs véletlenül a raktárban valami, mondjuk: egy váza,
mely még töredezettebb mondjuk: egészen össze van törve, de olyan, a
mely értékes darab volt?
– Dehogy nincs! Tessék, itt is van egy. Egészen összetört, de nem
hiányzik belőle egy darab sem.
– S mennyiért kaphatnám meg ezt az eltört vázát?
– Kérem, az egész semmiség. Ha tetszik, elküldetem.
– Nagyon köszönöm. De igazán nem hiányzik belőle semmi?
– Egy darabocska sem.
Jóska még egyszer megköszönte a kereskedő szívességét, s nyugodt
lélekkel távozott a boltból. Mikor haza ment, az eltört váza már a
lakásán volt, egy uj ládában gondosan elcsomagolva. A ládán rajta volt a
rendes jelzés: »törékeny«. Jóska mosolygott.
Másnap reggel a ládával leutazott Berczelre.