A paraszt-kocsi nagyokat döczczent a rossz úton.
– Ha épen hoztam volna el – szólt Jóska magában – most bizonyosan
összetörne. Hát nem okosabb törött vázát venni?
Aztán megpillantván a szülői házat, oda szólt a kocsisnak:
– Ide figyelj, Pista. Mikor én leszállok a kocsiról, te is leszállsz, s
behozod ezt a ládát utánam a szobába. Másnak oda ne add, érted?! Mikor
már benn vagyunk a szobában, leejted a ládát a földre, én összeszidlak
és pofon váglak. Megértetted?
– Igenis. Beviszem a ládát a tekintetes úr után, s a szobában leejtem a
földre, mintha nem készakarva tenném.
– Jól van. Nesze öt forint.
Megérkeztek. Pista hűségesen végrehajtotta a parancsot, s pontosan
megkapta a pofont. Ida néni és Lotti néni, megértvén Jóska haragjának
okát, nem tudtak hova lenni a sajnálkozástól.
– Istenem, Istenem, milyen kár!
– Tessék – dühöngött Jóska – egy kis emlékkel akarom meglepni Ida nénit
a születésnapjára, és ez a szamár a földhöz teremti a szászországi
porczellánt! Bizonyosan össze-vissza tört az egész! Nem megmondtam,
gazember, hogy vigyázz rá, mint az életedre! Takarodjál a szemem elől!
– Hátha mégse tört el? – reménykedett Ida néni. – Nem hallatszott a
törése, csak a zuhanása. Ha jól be volt pakolva, talán nem is tört el.
– Dehogy nem tört el, dehogy nem tört el! – szomorkodott a nem ok nélkül
reménytelen Jóska, vígasztalanul feszegetve a ládát. – Persze, hogy
eltört, tessék…
De egyszerre a szó elhalt az ajkán, s a rettegett párbajhős, a ki, mint
gróf Rikárd, nem félt az ördögtől se, elhalványodott.
A váza – jól sejtette – csakugyan el volt törve, de minden cserepe külön
volt bepakolva, gondosan finom, fehér papirosba.