Nagybátyám, a míg az orvosi gyakorlatot folytatta, Bécs legjelesebb
sebészei közé tartozott. Biztos, vagy legalább is nagyon szerencsés keze
volt. Tudás dolgában is kiválóságnak mondták. S hiszem, hogy nem csupán
az ügyes mesteremberek számát szaporította, mert most is élénken
érdeklődik, kivált szakmájának a vívmányai, de általában minden
tudományos jelenség iránt. Nagy műveltségű, széles látókörű, igazán
európai ember, a ki ma is mindent elolvas, s a kinek a meggazdagodás
után nem jutott eszébe, hogy most már besavanyithatja az egész
tudományát. Szép ember, olyan, a minőknek a teuton harczosokat festik;
és nem hinnétek, milyen kellemes tud lenni. Eszes és kedves – mindaddig,
a míg pénzről nincs szó. Hanem ennél a témánál már vége az eszének és a
kedvességének. Mihelyst olyasmiről szól, a minek csak legtávolabbról
köze lehet az ő pénzügyeihez – egyszerre csak kénkőszagot éreztek és
meglátjátok a lólábat: az eltitkolhatatlan rögeszmét. És most már mintha
egy őrülttel beszélnétek.
Ez az ember, a kinek Bécsben egész utczája van három- és négyemeletes
nagy bérkaszárnyákból, örökkön attól retteg, hogy éhen fog halni.
Bizonyosan tudom, hogy szenvedélye, mely néha, mikor hihetetlenül
gyermekes kapzsiságban nyilatkozik meg, nevetni valónak látszik, de
máskor, a mikor egész meztelenségében mutatkozik, valósággal
irtózatosnak tünik fel a maga kizárólagosságában, vakságában,
leplezhetetlen ridegségében és szinte emberietlen önösségében – ebből a
rögeszméből sarjadzott ki.
Hogyan keletkezett ez a rögeszme? – fogalmam sincs róla. Talán, bár
különben egészséges eszünek látszik, egy helyütt, egy bizonyos ponton
hiba van az agyában. De azt se tartom lehetetlennek, hogy gyermekkorában
valami rettenetes látvány túlságos erővel, végzetes hatalommal ragadta
meg a képzeletét. A családunk történetében voltak egyes esetek, a mikor
a legzavartalanabb jólétben élőket egyik napról a másikra a legnagyobb
nyomorúságba sodorta egy-egy váratlan csapás vagy a családfő
könnyelműsége. Valami ilyen sorsfordulatot láthatott közelről, abban a
korban, mikor a képzelet a legelevenebb. Annyit tudok, hogy az apja
szenvedélyes kártyás volt; meglehet, a kártyatragédiák mindig egyforma
jelenetei voltak az első benyomásai, s a rémes hatást a megnyomorított,
nyavalyássá tett kis agyvelő soha se tudta többé kiheverni.
Elég az hozzá, ez az érthetetlen rögeszme, ez a ma már nevetséges
félelem, ez az őrült rettegés irányította az egész életét.
Már az első fiatalsága is olyan volt, mint az öregsége: mindig
megtagadta magától a legcsekélyebb örömöt is, a mi pénzbe került. Csak
dolgozott, takarékoskodott és nélkülözött; mindent nélkülözött, a mit
lehetett. Pénzért házasodott; lábra állította, de alaposan megsarczolta
a betegeit; ekközben szerzett, gyüjtött, kapart, nyerészkedett, egy
kicsit uzsoráskodott is, de csak igen félénken, mert ahhoz, hogy
megnyúzza a könnyelmű adóst, lett volna szive, de ahhoz, hogy
megkoczkáztassa a pénzét, ehhez már nem volt bátorsága. Már a gazdag
emberek közé tartozott, de még folyvást megvont magától mindent, a miért
garasokat kell kiadni; és hogy a házassága óta bizonyos polgári
kényelmet élvez, csak azért bocsátja meg magának, mert egy gazdag
asszony pénzén él: ő maga egy krajczárt se ad ahhoz, a mit fölöslegesnek
itél.
Most már milliomos, de a rögeszméje még ma se hagyja nyugton. Semmi se
foglalkoztatja olyan gyakran, olyan erősen, olyan kitartó
következetességgel, mint az éhhaláltól való rettegés. Nem űzheti el a
rémet, a mely reggel pontosan jelentkezik az ágyánál, napközben
el-elmegy, de gyorsan visszatér, éjszaka folyton a párnája körül
settenkedik s csak hajnal felé tűnik el. A legbonyolultabb eseményeket
szövi-fonja a képzelete, s a legfantasztikusabb regényt tudja kieszelni
arról, hogy milyen véletlenek összejátszása következtében veszítheti el
a vagyonát, hogyan juthat koldusbotra, micsoda körülmények között kell
éhen halnia. És rettegésének, úgy látszik, csak a halál fog véget vetni.
Kétségtelen, hogy szenvedélye ebből az őrűlt félelemből sarjadzott ki…
de ezzel nem akarom mentegetni a szenvedélyét.
Nem tudom megérteni a szenvedélyt. Ha bele nézek ebbe az örvénybe, nem
látok egyebet, csak mélységet és feketeséget.
Hogyan válhatik ennyire esztelenné a kapzsiság, csak találgatom. Úgy
képzelem, eleinte a zsugorisága nem különbözött az épeszű fösvények
zsugoriságától és a szerzőszenvedélyében se volt semmi szörnyűség,
hiszen a pénzt sóvárogva imádó ember nem ritkaság. De, úgy látszik,
egyre jobban beleélte magát a kaparásba s az étvágya, mely valójában
csak evés közben jött meg, minél többet evett, annál nagyobb lett. A
nagy iszákosoknál sokszor láthatjuk, hogy minél többet ittak, annál
szomjasabbak. Minthogy soha se ismert másféle örömet, csak azt, a melyet
ez egyetlen szomjúsága kielégülésének köszönhetett, hálából mindjobban
dédelgette magában a fejlődő szenvedélyt, mindaddig, míg annyira
felhízlalta, hogy szenvedélye díszpéldánynyá lett – a minő díszpéldány a
yorkshirei sertés a disznók között.
Ilyenformán magyarázom meg magamnak, hogy önzése, kapzsisága,
mondhatnám: minden érték után kapkodása ma már olyan nevetségesen mohó,
leplezetlen és minden tekintet nélkül való, mint egy kis gyermeké, hogy
teljesen haszontalan, értelmetlen, minden józanság nélkül való
zsugoriságának mulattatóan oktalan voltát, kicsinyességét, esztelenségét
nem tudja meglátni, – hogy czéltalan és az ő viszonyaihoz mérten
szertelen takarékosságát természetesnek találja, – és hogy művelt ember
létére a szerzés dolgában oly vak, mint a holló vagy a szarka, mely
válogatás nélkül dugdos el mindent, a mit megkaparíthat.
Nevetni való, mert szenvedélyében eszeveszett; és utálatos is, mert az
önzésnek ilyen – szörnyű púphoz hasonlatos – kinövése már természet
ellen való. És mégis sajnálom. Sőt el tudok érzékenyedni, ha arra
gondolok, hogy ez a nyomorult, beteg, vén ember egy hosszú életet
töltött el és soha az életnek semmi igazi javát nem ismerte, nem
ismerhette meg soha, mert őrülete már az első fiatalsága, talán már a
gyermekkora óta mindenkorra elvonta ezektől, hogy keresztül izzadja,
verejtékezze, sóvárogja az életet, s ebből a gyönyörű világból csak azt
az egy hitvány örömöt ismerhesse meg, a melyet a szerzés vágyának a
kielégülése ad meg.
Mit mondjak nektek? Ez a szerencsétlen ember, tőle tudom, soha se ismert
más nőt, csak a feleségét, a kit egy pillanatig se szeretett, a kit csak
a pénzéért vett el s a kit más talán soha se vett volna el, mert fiatal
leány korában is nagyon csúnya volt.
De, nézzétek, nem megindító-e a gondviselés végtelen irgalmassága, vagy
ha más szóval akarjátok: az a csodálatos – az egész kozmoszt átható –
jóakarat, a melylyel a természet mindent gyógyítni igyekszik, magából a
bajból, magával a bajjal?!…
Ez a csúnya asszony – a kit szintén aligha ismert volna meg, ha
véletlenül a szanatórium várószobájában nem találkoznak, a mikor a
kisasszony és a mamája egy hozzájok méltóan gazdag női rokont látogattak
meg – imádta ezt a szép embert, a ki őt csak a pénzéért vette el, s a ki
még ma is, ha arra gondol, hogy az ő meglehetősen hitvány életükből
melyikük sétáljon ki előbb, habozás nélkül nejének kínálja az elsőséget.
Imádta és imádja most is; az öreg és beteg vén bolondban csak azt a szép
embert látja, a ki őt valaha feleségül vette. És mert imádja, az élete
abban telik el, hogy minden cselekedetével, minden lépésével örömöt
szerez neki. Ismeri jól, a veséjéig, a legtitkosabb gondolatáig; s
tudja, hogy az eszelősnek csak az szerezhet örömet, ha nyerhet,
gyüjthet, ha megkaparíthat akármi csekélységet, vagy ha minden
természeti és társadalmi rend ellenére – a melyek bizonyos csekély
pénzkiadást követelnének – a sok félredugott értékhalmazból minden meg
nem takaríthatót megtakaríthat. És lehetővé teszi neki ezt a csodát;
mindennap száz csodát tesz. Úgy dédelgeti férje nyereség-vágyát, mintha
egy bájos gyermeket beczézne; s óvja a beteg ember érzékeny zsugoriságát
a külső világ minden kis szellőjétől, mint a hogy egy féltős virágot
óvna a hidegtől, a fagytól. Mindennap száz ötlete van rá, hogy
nyereséghez juttassa férjét a legváltozatosabb czímeken, de titokban
mindig a magáéból, és hogy elhitesse vele azt a megtakarítást, a melyet
csak férjének a kuporgatás szenvedélyétől lázas képzelete tart
lehetségesnek. Reggeltől estig bolonddá teszi; reggeltől estig csalja;
reggeltől estig száz örömet szerez neki… bizony nem éppen égi örömöket.
Mint a szent leány, a kinek tiszta szívből fakadó részvéte a kötényében
vitt rózsákat – isteni csoda segítségével – kenyérré változtatta át:
kifogyhatatlan kötényéből folyton szórja a kenyeret ennek a telhetetlen
éhezőnek.