Reggel nyolcz órakor jelentkeztem a nagybátyám feleségénél: a hogy
kivánta. Hamarosan megértettük egymást, s elvégeztük, hogy ebéd után
visszatérek, azzal a hazugsággal, hogy most érkeztem meg Pestről.
Délután a bátyámat a »dolgozószobá«-jában találtam, annál az asztalnál,
a hol a bevételeit és kiadásait szokta jegyezgetni vagy tíz különböző
könyvbe és kimutatásba. Éppen pénzt számlált.
A mikor megpillantott, abbahagyta a pénzolvasást, fölkelt a székéről, és
arczán a lázas kiváncsiság kifejezésével, izgatottan sietett elém.
– No, megadhatod a tizenkét százalékot? – kérdezte, mindjárt az üdvözlés
szavai után.
– A dolog rendben van – szóltam. – Nekem már az idén tizennégy
százalékot hozott, s jövőre tizenötöt fog hozni. Szívesen adok hát érte
tizenkettőt; jut is, marad is.
(Az ő nyelvén kellett beszélnem.)
– Derék fiú vagy, derék fiú vagy! – ismételgette örvendezve. (Nyilván
azon való megelégedését akarta kifejezni ezzel, hogy boldogúlok a
vállalataimmal.) – De remélem, nem ezért jöttél Bécsbe? Ezért csak nem
költekezel a vasútra? Megvallom, nem vártalak; csak a leveledet.
Azt füllentettem, hogy más sürgős dolog hozott fel.
– Annál jobb, annál jobb! No, mindjárt rendelkezésedre állok és
elbeszélgetünk, csak éppen ezt a pénzt olvasom meg. Jó lesz, ha te is
megolvasod. Vajjon nem tévedett-e ez a bolondos asszony? Harmincznyolcz
forintnak kell lennie. Megvan mind a harmincznyolcz?
– Éppen harmincznyolcz.
Megmondta, hogy minő pénzt olvasunk.
– Egy órát adtam el ennek a bolondos asszonynak – szólt nevetve – egy
női órát, a melyet huszonkettőért vettem tőle.
És meg is magyarázta a furcsa ügyletet:
– Tudod, pompás asszony ez, de egy kicsit bolondos. Hidd el nekem,
nincsen ki egészen. Csupa szeszély és raptus; határozottan hóbortosnak
lehet mondani. Látod, ilyeneket csinál. A multkor a fejébe veszi, hogy
neki ez az óra nem kell, ő ezt eladja, az ékszerésznek, vagy akár egy
házalónak, akármilyen keveset ad érte, mert ez az óra nem jár jól, és ő
únja már, hogy olyan sokszor kell javíttatni. Persze nem engedhettem,
hogy elkótyavetyélje, mert az óra megér harminczötöt; de a házaló csak
huszonegyet kínált érte, megvettem hát tőle huszonkettőért. Egy darabig
az asszonynak semmi baja, hanem aztán egyszer csak eszébe jut, hogy
mégis kár volt eladnia az óráját, és hogy ő ezt nagyon sajnálja, mert ez
az egy óra járt jól a házban. Most már, hogy nem volt az övé, rákötötte
magát erre az órára, mint egy gyerek; és a szeszélye nem hagyott neki
békét… az asszonyi makacsságával addig rágódott rajtam, hogy ő ezt
akármilyen áron visszavásárolja, míg végre el kellett neki adnom
harmincznyolczért… de negyvenet is megkaphattam volna tőle. És
minduntalan ilyeneket csinál. A mi az övé, az soha se tetszik neki, azt
már el akarja adni. Hanem ha egyszer valamit eladott, azt, a mi már nem
az övé, azt mindjárt megkívánja; mindig az kellene neki, a mit én vettem
magamnak… és addig nem nyugszik, míg el nem csalja tőlem. Jó asszony, de
hidd el, nincs ki egészen.
– Majdnem minden asszony ilyen – feleltem. – Szeszélyesek és
következetlenek; értelmiségük gyöngébb voltával vele jár, hogy a
hangulatok uralkodnak rajtuk.
– No, gyujts rá! – kínált meg és egy láda szivart tett elém. – Egészen
jó szivar; más tizenhárom krajczárral fizeti az ilyet. Nekem persze
sokkal kevesebbe van, mert ha tizenhárom krajczárt kellene adnom egy
szivarért, inkább sohase dohányoznám. Egyszer már végképpen le is
akartam szokni a dohányzásról, pedig szeretem az olcsó, de jó szivart…
mert ha jól meggondoljuk, csakugyan nincs nagyobb ostobaság, mint ha az
ember elfüstöli a pénzt. De az asszony addig rágta a fülemet, hogy így
meg úgy, az olcsó szivart csak meg kell találni, s aztán a
betegeskedésem miatt úgyis csak keveset szíhatok, igen mérsékelten, hogy
végre engedtem, a vendégeknek úgyis kell tartani. És azt meg kell adni
ennek a bolondos asszonynak, hogy ügyes, szemes, és a hol meg lehet
valamit takarítani, azt ő kifirtatja, fölfedezi, kivájja a földből.
Látod, elmegy a vámházba és ott másfél krajczárért megvásárolja a
kimustrált szivart. Száz közül kettő-három el van törve; de a többi
éppen olyan jó, mint az, a melyikért az őrültek tizenhárom krajczárt
fizetnek. Nem igaz? Úgy-e jó?
– Ilyen szivart színi másfél krajczárért, igazán szerencse! – biztattam,
hogy ő is rágyujtson, minden nagyobb szívfájdalom nélkül.
– E tekintetben igazán pompás asszony – folytatta a felesége
jellemzését, a meggyujtott szivaron édelegve. – Elmegy a város tulsó
végébe, ha azt hallja, hogy ott valahol egy mosónő vagy vasalónő lakik,
a ki olcsóbban dolgozik, mint a többi. És engem igazán boldoggá tesz,
mert mondhatom, hogy nincs Bécsben az az ember, a kinek a háztartása
olyan kevésbe kerülne, mint az enyém. A mit érdemes kikutatni, azt
kikutatja. Nézd meg például azt a kalapot, ott a fogason. Az ember azt
hinné, hogy egy ujdonatuj czilinder. Pedig ez az én régi czilinderem, a
melyet már tizenöt éve hordok, a mely már ütött-kopott volt, eltört;
csakhogy egy becsületes kalapos becsületesen, lelkiismeretesen kivasalta
tiz krajczárért. Ha meg nem nézed a bélését, azt hinnéd, hogy ujdonatuj.
Ő kikutatja az ilyen becsületes kalapost.
– Csakugyan egészen ujnak látszik.
– Nézd meg a bélését, benne vannak az én tizenöt éves névbetűim. Az
asszony tudja, hogy mit hol kell vásárolni, és ha valami alkalmi vétel
kínálkozik, ezt soha el nem mulasztja. Az összes holmijaink, a hány száz
forintot érnek, annyi tizesbe kerültek. Más asszonynak az ismeretség, a
társaság csak pénzbe kerül. Az enyém olyan ismeretségeket köt, a kiktől
ingyen szinházi jegyeket kapunk. De ne gondold, hogy az ingyen szinház
holmi mellékes költekezésbe bonyolít bennünket. A feleségem tudja, hogy
szinház után hol eszik az ember olcsón, és egy egészen előkelő
vendéglője van, a hol hatvan-hetven krajczárért mind a ketten
fejedelmileg vacsorálunk. Többet mondok. A mult nyáron egy villát bérelt
Ischlben. Mikor szóba hozta, azt hittem, hogy megüt a guta; és kiderült,
hogy a villáért bért nem kellett fizetni, csak éppen a cselédséget
kellett eltartani, mert az az ismerős család, a melyik kibérelte, egy
gyászeset következtében másutt volt kénytelen tölteni a nyarat. És úgy
laktunk, mint a grófok. Mondom, pompás asszony. Persze neki is megvannak
a maga hibái. Először is: hogy kártyázik, pedig nem tud kártyázni.
Rettenetesen szeret kártyázni és fogalma sincs a játékról; mindennap
elnyerek tőle öt-hat forintot.
– Akkor hát ezzel a hibával meg lehet békülni.
– No vannak nagyobb hibái is. Hóbortos, boszantóan hóbortos, és ha a
hiúság dolgairól van szó, akkor, mint minden asszony, eszeveszettül
pazarló. Tavaly is, hogy Ischlbe utaztunk… tudod, én soha életemben nem
utazom máshol, mint a harmadik osztályon, mert én nem vagyok szamár, és
nem akarom a hülyékkel azt hitetni el, hogy én gróf vagyok. De hát az
asszonyi hiúság! És képzeld, eleinte, asszonyi ármánynyal, engem
játszott ki ütőkártyának, hogy egy beteges ember ne rázassa magát a
harmadik osztályon, mikor ilyen hosszú útról van szó! De aztán
megvallotta, hogy szégyell a harmadik osztályon utazni, és mikor
lehordtam, ilyeneket talált ki, hogy: a harmadik osztályon papok utaznak
és ez nem hoz szerencsét, meg hogy a harmadik osztályon olyan nagy a
füst, hogy ő meg fog fúlni. Végre beleegyeztem, hogy a másodikon
utazzunk, s ő fogja fizetni a második és harmadik osztály
árkülönbözetét. És tudod-e, hogy ekkor mivel állott elő? Hogy akkor hát
utazzunk az elsőn, ő ezt is fizeti! De erre már igazán megharagudtam.
– Bátyám még nyaralni is Ischlbe jár… hát már soha se látogat el haza,
Magyarországba? – kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetést, mert a
veszedelmes témához nem igen tudtam hozzászólni.
– Barátom – felelt – mikor utóljára voltam Budapesten, elment a kedvem
attól, hogy olykor haza nézzek. Fájt a szívem, hogy mit kell látnom
otthon. Budapesten egy pohár sör tizenkét krajczár… Borzasztó! Te nem
tudod, hogy ez milyen jellemző! Azt jelenti, hogy: a ti társadalmatok
csak rablókból és eszeveszett tékozlókból áll, rablókból, a kik
szemérmetlenűl, nyiltan lopják meg a többieket, és rettenetesen,
menthetetlenűl könnyelmű, léha és préda Pató Pálokból, a kik ázsiai
nembánomsággal fecsérelnek el minden nemzeti erőt. Azóta gondolni se
szeretek haza, mert ha ez eszembe jut, kétségbe kell esnem hazánk
állapotján!
Meg kell jegyeznem, hogy az öreg úr, bár tizenhét esztendős kora óta
folyton Bécsben él, rendkivül lelkes hazafi…